A nők nevelik a férfiakat
A nők a férfiakéhoz hasonló karriert szeretnék felépíteni, de ennek az egyik ára az, hogy kevesebb gyerek születik – mondta a Demokratának Tamási Erzsébet. A kriminológussal a családon belüli erőszakról, a nők és a férfiak szerepéről, a gyerek nélküli generációról, de a tömeges migráció demográfiai hatásairól is beszélgettünk.
– Azon kevés kutató közé tartozik, aki bő egy évtizede a nemek szempontjából elemezte a családon belüli erőszakot. Az elsősorban a feministák körében nagy port felverő kutatása szerint nemcsak nőket, hanem a férfiakat is jelentős százalékban bántalmazták. Miért tabu a családon belüli erőszak kérdésköre?
– A téma az elmúlt harminc-negyven évben a nők szerepével együtt változott, kikerült a nyilvánosság és a politika színterére. Ami eddig nem volt nyilvános, most az lett. Amikor húsz évvel ezelőtt kutatásba kezdtem, az adatokból kiderült, hogy a férfiak és a nők közötti erőszakos cselekmények közel harminc százalékában nő bántalmazott férfit.
– Meglepő adat…
– Bizony meglepő. Azt tudni kell, hogy többféle erőszak létezhet a kapcsolatokon belül, ezek közül csak az egyik az, amikor férfi bántalmaz nőt. A statisztikák szerint a kölcsönös bántalmazás a leggyakoribb, de a józan ész sem mond ennek ellent. Csakhogy a társadalmi ítélet a gyengébb nemet védi. A férfiakkal szemben más a követelmény, önfeláldozás, lásd háborúk, a nők és a gyerekek védelme. Őket támadni eredendő bűn. A nők mindig áldozatok, még akkor is van mentség, ha sokszor ők a konfliktusok kezdeményezői. Más szerep, más követelmény és következmény. A nő sokkal hamarabb figyel fel a konfliktusokra, ő az elégedetlenebb a házasságban, miközben ő az, aki szeretne házasodni is. A kapcsolatokban azonban más elvárásai vannak és lesznek, mint a férfiaknak. A gyerekvállalás gondjai az övék, a döntés is, ami konfliktusokhoz vezet. Csalódás, elégedetlenség, szabadulási vágy keveredhet, a következmény eljuthat az agresszióig. A férfiak viselkedése azonban úgy tűnhet, hogy az elmúlt évtizedekben alig változott, bár a követelmény nagyobb.
– Miben változtak a nők?
– A társadalomban betölthető szerepük alakult át jelentősen. Nem a család, a férj, a gyerek áll már életük középpontjában, mindez csak a retorikában hallatszik, a valóságban nem. És ezt mutatják a statisztikák is. Ha megnézzük az Eurostat adatait, tíz év alatt jelentősen kitolódott a nőknél a házasságkötés és az első gyerek megszületésének időpontja, nőtt viszont a foglalkoztatottságuk. A nők ugyanazt a karriert szeretnék felépíteni, amit a férfiak, hiszen az egyenlőség a központi elvárás és lehetőség is, csakhogy ennek a szabadságnak a gyerek az ára. A nők biológiai kötöttsége nem alkalmazkodik az aktuális társadalmi vagy politikai vágyakhoz.
– Ebből pedig gyakran párkapcsolati konfliktusok születnek, amelyek vége sokszor az erőszak, ahol a jelek szerint sok a férfi áldozat is.
– Így van. A közgondolkodás nem díjazza a gyenge, nők kezétől szenvedő férfi képét. Ezért nem jelennek meg nagyobb súllyal a köztudatban, ráadásul a férfiak annyira szégyellik a történteket, hogy maguktól szinte soha nem tesznek feljelentést, mondván, ez nem illik a férfiképbe. Az erőszakot elszenvedő nők viszont mindent jelentenek a rendőrségen. Tegyük hozzá, jogosan. Érdekesség egyébként, hogy súlyosabb fizikai sérülések a férfiaknál is vannak. Azt pedig csak halkan jegyzem meg, hogy sokkal több családon belüli erőszak fordul elő az élettársi kapcsolatokban, mint a házasságokban.
– De mi történt az elmúlt évtizedekben a gyengébb nemmel?
– Sokat változott a világ, a nők a férfiak korábbi munkáját, helyét és pozícióját is betölthetik. Ez változást igényel sokféle nőies attitűdben. Kevesebb nőies empátia és sokkal több határozottság, azonnali döntés, ami egy jó munkához kell, szól a jelszó. Természetesen a nők is képesek férfi módra viselkedni, dönteni, csak nem biztos, hogy ezt szeretnék, ezt jelzi az is, hogy a nők a legtöbb esetben nem akarnak vezető pozícióba kerülni. Az ezzel járó stresszt nehezen viselik, amit jól mutat az az adat, hogy a magas beosztásban dolgozó nők körében sokkal több az elvált vagy éppen a párjától külön élő, gyereket egyedül nevelő, magányos. A nők számára ma már az élet minden területe bejárható, kivéve a politika színterét, de látható módon ez nem sokukat vonzza.
– Érdekes. De mégis, hogy választanak párt maguknak a nők? Hol csúszik el a dolog?
– Nagyon durván, kíméletlenül fogalmazva, három férfitípust szeretnének egyben látni. Az első fázisban a választáskor a biológiai alkalmasság, a külső számít: legyen izmos, erőt sugárzó, egészséges, és olyan, hogy potenciálisan lesz belőle „valaki”. Az életkor előrehaladtával és a tapasztalatokkal már a férfi eltartóképessége a döntő, hogy alkalmas-e családfenntartásra. Végül pedig az apaságra alkalmas, a türelmes, szelíd, mosni-főzni hajlandó férfi a fontos. Tudom, ez igen gorombának hangzik, de még elgondolkodtatóbb, ha azt kérdezem, hogy melyik anya neveli a fiúgyerekét erre, és érteti meg lányával, hogy mit is jelent ez a három dologra egyszerre?
– Valószínűleg egyik sem. Mit gondol viszont arról, hogy a legújabb kutatások azt mutatják, nem a nők férfiasodnak, hanem fordítva, a férfiak nőiesedtek el. Igaz ez?
– Igen, ez pedig azért van, mert egyre inkább a nők határozzák meg családban és a társadalmi gondolkodásban egyaránt, hogy milyennek kell egy férfinak lenni. Csakhogy mindkét nem csak azt tudja, milyen partnert szeretne. Mi azt tudjuk elmondani, milyen férfit szeretnénk; ha olyannak nevelem a gyereket, amilyen férfit ideálisnak tartok, nagy az esélye, hogy a gyerek nem az lesz, ami valójában a személyiségét tükrözi. Ahhoz kell egy apa, aki megtanítja a gyerekét a férfias viselkedésre. Nem bonyolult ez, férfi és nő nem ellenség, minden nehezítés ellenére. A nők titkolt vágya, hogy felnézhessenek egy férfira, akinek pedig az, hogy ő legyen a nő számára a legfontosabb. Ezt kellene valahogy békés módon egymás tudtára adni. Nem lehetetlen vállalkozás, mint látjuk, számos párkapcsolatban működik…
– Amiben előbb-utóbb felmerül a gyerekvállalás kérdése. Mégis mit lehetne tenni annak érdekében, hogy még több gyerek születhessen?
– A biológia nagy úr, amikor a szülés életszakasza van, gyereket kell szülni, később, akár negyven felett is lehet karriert építeni. Az élet onnan még vagy ötven év! A baj az, hogy a nők a férfiak teljesítményéhez kezdték mérni magukat, nem számolva saját testükkel. Idéznék egy statisztikát. Az Európai Unióban a 35. életévüket betöltő nők több mint harminc százalékának nincs gyereke, és nem is akar. Ez azt jelenti, hogy egy generáció szinte kiesett. A legnagyobb vesztesek persze a gyerekek. Hozzák-viszik őket az iskolába, mindenféle továbbképzésre, de nem tanulnak meg közlekedni, viselkedni, otthon pedig nem velük, hanem a tanulásukkal foglalkoznak, jobb esetben. Ráadásul egymás között élnek, idejük nagy részét „házon kívül töltik”, nem is értjük őket, fogalmunk nincs, kik ők, kikkel élünk együtt, a világukba pedig nem látunk bele.
– Apropó, meg nem született gyerekek… Amikor több mint négy éve utoljára beszélgettünk, a migráció is szóba került. Akkor azt mondta, jelentősen megváltoztatja a demográfiai helyzetet Európában a népvándorlás. Bevált a jóslata?
– Mindenképpen. Nézzük például Svédországot! A mindig is alacsony születésszámot produkáló országban a 18. életévüket még be nem töltő fiatal férfiak száma olyan mértékben megnövekedett 2015 óta, hogy az ország népességcsökkenése megállt. Svédországban manapság a 15 év alatti korosztályban majdnem 120 férfi jut száz nőre. Ilyen arányszám még Kínában sincs! Ennek pedig súlyos következményei vannak: demográfiai szabály, hogy ha a népesség harminc százalékán felül több férfi születik, mint nő, a társadalomban megemelkedik az agresszió szintje.
– Miért?
– Mert nincs, ami vagy aki visszafogja őket. A család, a párkapcsolat, a tanult kulturális szabályok visszatartó erő lehetne. Svédországban ma nemcsak számszerűen, érzékelhetően is megnőtt az agresszió szintje. A bevándorlók pedig tömegesen érkeznek a jólét képzetével, de fogalmuk sincs, hol vannak, miközben helyet kell találni nekik. Az oktatás nehézkes, nem értik és számosan nem is akarják megtanulni a nyelvet. Nem ártana tudomásul venni, hogy a világ kétharmada közösségi gondolkodásban él. A menekültek számára a saját kultúra, nyelv, vallás jelenti a védelmet, és ez nekik mindennél fontosabb. Amiben mi, európaiak élünk, az az énközpontúság színtere, ahol a közösség csak kiegészítő jelleggel van jelen. A közösségi gondolkodásban élők számára az individuális gondolkodás érthetetlen. És akárki kerül ebbe az európai világba, keresi azt a csoportot, ahová tartozhat. Ha ehhez egy nagyon erős és belső szabályozás, például a befogadóktól teljesen idegen vallás kerül, annak következményei már láthatóak, és ez korántsem megnyugtató.
