Az egyház önként vonult ki a politikai térből, így minden eszközt elvesztett arra, hogy nyomást gyakorolhasson az iszlám rezsimekre. Nem létezik már olyan állam a világon, amely a katolikus vallást ismerné el igazinak. Deklarálták a vallásszabadságot, ezzel felmentették az államot a kereszténységgel való törődés erkölcsi kötelessége alól. Az egyház tört utat az iszlámmal, írja A dzsihád és a Nyugat öngyilkossága című könyvében Paweł Lisicki lengyel újságíró. A Lengyelországban népszerű szerzővel könyvének magyar nyelvű kiadása alkalmából beszélgettünk.

– Mi volt a célja a könyv megírásával?

– Reagálni szerettem volna arra, amit Lengyelországban és máshol is hosszú ideje látok: az, ahogyan az iszlámveszélyről beszélnek, egyáltalán nem felel meg sem az én, sem mások tapasztalatainak. Az uniós, az állami vagy a vallási vezetők megnyilatkozásaiból az következik, hogy Európában nincs iszlámveszély, nincs iszlámprobléma. Az iszlám a béke vallása, és akik idejönnek, azok jó szándékkal érkeznek, hogy mindannyian együtt építsük a közös Európa-házat. A könyvet eme szédítő hazugságok ellenében írtam.


– A könyvben részletesen elemzi a II. Vatikáni Zsinatot, amelyet a katolikus egyház a XX. század legjelentősebb vallási eseményének nevez, ön viszont az akkor elfogadott reformokat okolja azért, hogy „a kereszténység vesztésre áll az iszlámmal szemben.” Miért?

– Nem állítom, hogy mindent vissza lehet vezetni a II. Vatikáni Zsinatig, de kétségtelenül fontos szerepet játszott abban, hogy most miként ítéljük meg az iszlámot és más vallásokat. A zsinat után nemcsak a katolikus egyház, de az egész nyugati kereszténység más vallásokhoz való hozzáállása megváltozott. Nézzük csak meg, hogyan viszonyultak a keresztények az iszlámhoz a hatvanas évek előtt, és ez hogyan változott meg a zsinat után! A zsinaton a katolikus vallási vezetők kimondták, dogmatikai szempontból nincs alapvető különbség a kereszténység és az iszlám között az ember megváltása tekintetében. Azokat a doktrínákat, amelyeket megfogalmaztak a Dignitatis Humanae-ben, a Nostra Aetatében és a Lumen Gentiumban, a zsinat utáni pápák radikalizálták. VI. Pál pápa ugyanúgy beszélt az iszlám vértanúiról, mint a keresztény vértanúkról. Mintha morálisan ugyanazon a szinten lennének. Amikor Ferenc pápa szentté avatott 800 tizenötödik századi otrantói mártírt, meg sem említette, hogy kik ölték meg őket, miért kellett meghalniuk: azért, mert nem akartak áttérni az iszlám hitre. II. János Pál pápa casablancai beszédében arra utalt, hogy a megváltás független attól, az egyén miben hisz.


– Ennek a teológiai felfogásnak mi a gyakorlati következménye?

– Ha a nyugat-európai keresztények nem érzik magukat különbözőnek a musz­limoktól, akkor az iszlám vallásban sem látnak veszélyt, és nem is érzik szükségét az ellenállásnak. Elmosódik a különbség. Az absztrakció olyan szintjén beszélnek a pápák a két vallásról, amelynek alapján közös nevezőre lehet őket hozni. Ide vezethető vissza az a retorika, hogy az iszlám nem veszélyes a kereszténységre.


– A könyvben hibának tartja, hogy II. János Pál pápa megcsókolta a Koránt, XVI. Benedek pápa és Ferenc pápa pedig imádkozott az isztambuli kék mecsetben. A zsinat utáni pápák hogyan viszonyulhattak volna másképp az iszlámhoz?

– Nem kellett volna az egység hamis látszatát kelteniük. A kereszténység előírja a felebaráti szeretetet, de azt is, hogy a kereszténység értékeit meg kell védeni. A hatvanas évek után a pápák felhívhatták volna a nyugati államfők figyelmét arra, hogy a felelőtlen migrációs politika katasztrófához vezet. A Nyugat-Európában kialakult helyzet nemcsak az akkori felelőtlen migrációs politikával magyarázható, amelynek gazdasági és egyéb okai is voltak, hanem teológiai doktrínákat is felfedezhetünk mögötte. A vatikáni politikában a hatvanas évek után balratolódás ment végbe, amely már XXIII. János pápával elkezdődött, és azóta csak erősödött. A pápák elmulasztották felhívni a figyelmet arra, hogy az iszlám doktrínájában számos olyan veszélyes elem van, amely ellentétben áll a kereszténységgel, mint például az emberi méltóság tiszteletének hiánya. Ha 1962-től megnézzük a vatikáni dokumentumokat, egyetlen kritikai megjegyzést sem találunk az iszlámról, leszámítva XVI. Benedek 2006-os regensburgi beszédét. A dokumentumok forrása egy olyan teológiai utópia, amely azt feltételezi, hogy a megváltás a mi közreműködésünk nélkül már megtörtént. Mintha ez a francia forradalom „minden ember egyenlő” teológiai megfelelője lenne: minden ember egyenlő a megváltásban is. Az egyetlen konzekvens álláspontot XVI. Benedek képviselte, aki durva támadásokat kapott, pedig csak arra mutatott rá, hogy az iszlám szerint Isten nem racionális lény.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata


– Hogyan kellene elindítani azt a változást, aminek köszönhetően másképpen viszonyulunk az iszlámhoz?

– A legfontosabb, hogy nevén nevezzük a dolgokat. Ez lehet az első lépés a Nyugat újjászületéséhez. A politikai korrektség zsarnokságába való menekülés miatt ma mindent úgy kell megfogalmaznunk, hogy senkinek ne okozzunk kellemetlenséget. Az állami szuverenitás leg­alapvetőbb garanciája az, hogy az állam képes-e megvédeni a határait. Ha nem, akkor megszűnik államnak lenni. Amikor Angela Merkel és más uniós vezetők meghirdették a nyitott határokat, akkor lemondtak az állami szuverenitásról. Természetesen a keresztényeknek más emberekkel is kell törődniük, de az ordo caritatis – a szeretet rendjének – elve alapján a keresztény ember elsősorban a saját családjáért tartozik felelősséggel, utána következnek a barátai, a közvetlen környezete, majd a honfitársai, végül a sor végén minden embertársa. Ha azt mondják a magyaroknak és a lengyeleknek, hogy nyissák meg a határaikat, és ne törődjenek a következményekkel, az olyan katasztrófával fog végződni, aminek a jeleit Nyugat-Európában már láthatjuk.


– Amikor azt mondja, nevén kell nevezni a dolgokat, arra gondol, hogy ki kell mondani, az iszlám nem a béke vallása?

– Igen, de ha kimondjuk, hogy az iszlám nem a béke vallása, azzal nem azt mondjuk, hogy minden muzulmán veszélyes, csak azt, hogy a Korán szerint az erőszak megengedett. Olyan, mintha a keresztények szent könyvei azok az írások lennének, amelyek Izrael hódításairól szólnak, ahol Jahve vezeti Izrael hadait. Az erről szóló könyveket a próféták átértelmezték. Az iszlámban nem történt ilyen jellegű átértelmezés. A Koránt nem lehet összehasonlítani a Szentírással, mert az a muzulmánok számára Isten szavának közvetlen lejegyzése. Mintha diktafonnal vették volna fel Allah szavait. Mivel a Koránban Allah közvetlenül az emberhez intézett szavai olvashatóak, ezt csak teljes engedelmességgel lehet követni. A Koránban vannak olyan részek, hogy a hitetleneket kardélre kell hányni. A nyugat-európai muszlim csoportok hivatkoznak is erre a hagyományra. Nem azt mondom, hogy a muzulmánok terroristák, csak bizonyos, egyáltalán nem kicsiny muszlim közösségekben az erőszak és a terror elfogadott. A terrorcselekményeket nem követi vezeklés, nem ítélik el, sőt a legtöbbször kitörő örömmel fogadják, és ünneplik a tetteseket.


– Van vagy nincs különbség az iszlám vallás és a politikai iszlám között?

– Elméletben van, a gyakorlatban nincs. Sok muzulmán a tanítóikkal együtt azt olvassa ki a hagyományból, hogy harcoljanak a hitetlenekkel, és hódítsák meg a területeiket. A Korán előírja, hogy a hitetleneket ki kell irtani, kivéve a zsidókat és a keresztényeket, akiket megalázott helyzetben kell tartani és adókkal sújtani. Az iszlám terrorizmusnak olyan harcosaik vannak, akik meg vannak győződve tettük helyességéről. Ez társadalmi jelenség, nem arról van szó, hogy őrültek lennének.


– Amikor Tóth Istvánnak, a Magyar Iszlám Közösség alelnökének egy interjúban felvetették, hogy a kölni tettesek többsége muszlim bevándorló volt, azt válaszolta, hogy Magyarországon a bűnözők kilencvenkilenc százaléka keresztény. Így hogy lehet keresztény–muzulmán dialógust folytatni?

– Sehogy. A könyvben írok arról, hogy amikor Ferenc pápától megkérdezte egy újságíró, miért nem ítéli el a muzulmán erőszakot, azt válaszolta, hogy keresztény és muzulmán részről is van fundamentalizmus, és nem lehet elítélni egyiket a másik nélkül. Mikor megkérdezték, hogy milyen példát tudna felhozni a keresztény fundamentalizmusra, a Szentatya azt válaszolta, előfordul, hogy az anyós megöli a vejét, vagy a vő az anyóst. Ez teljesen abszurd hasonlat. Abból, hogy a keresztény identitású országokban a bűncselekmények többségét szükségképpen keresztényként született emberek követik el, a keresztény–muszlim vitára nézve semmi sem következik. Ugyanis nem ismerünk az iszlám terrorizmushoz hasonló keresztény terrorizmust.


– Az iszlám fenyegetés elhozhatja-e térségünkben a kereszténység megerősödését?

– A fenyegetés ellenállásra ösztönözhet, de ma még semmi jele annak, hogy az európai kereszténység felébredt volna. Ha Ferenc pápát és más keresztény vezetők felszólalásait hallgatjuk, azt látjuk, úgy viselkednek, mintha az iszlámveszély nem létezne. Ők továbbra is úgy gondolkodnak, hogy a muszlimok hívő emberek, függetlenül attól, miben hisznek. Ebből azt következik, hogy minél több muzulmán van Európában, annál jobb, mert több a hívő ember. Ha nincs döntő különbség aközött, hogy valaki Jézusban vagy Allahban hisz, miért kéne erőlködni a kereszténység pozícióinak megőrzésén? Ellenkezőleg, át kell adni a templomokat, közösen kell imádkozni velük. Nem véletlen, hogy a párizsi nagymecset imámja már arról beszél, hogy Franciaországban a muzulmánoknak tömegével kell átvenniük a templomokat.


– Bízhatunk-e a visegrádi országok közös erejében?

– A posztkommunista országok a történelmi tapasztalataik miatt jobban ragaszkodnak a keresztény hagyományokhoz, még akkor is, ha az már csak szekularizált formában létezik. A csehek, a szlovákok, a lengyelek és a magyarok pontosan tudják, hogy a kommunista ideológia halálos veszélyt jelentett nemzeti identitásukra. Most, hogy visszanyerték, tudják, mekkora érték a szabadság. Nem véletlen, hogy ez a négy ország hasonló álláspontot képvisel a menekültügyben. A visegrádi országok kormányainak álláspontja egybeesik a társadalmi elvárásokkal. Ezek az országok már megtapasztalták, milyen egy globális ideológia, amelyik a múlt teljes eltörlését követeli. Amelyik azt hirdeti, hogy mindent elölről kell kezdeni, és az embert megfosztják a gyökereitől, a történelmüktől, a hagyományaiktól. A franciáknak, a belgáknak, a hollandoknak nincsenek ilyen történelmi tapasztalataik. Ezért nagyobb Közép-Európában a multikulturális utópiával szembeni ellenállás, mint Nyugaton.


– Ön a lengyel származású II. János Pál pápát is élesen kritizálja. Milyen fogadtatásra talált könyve otthon?

– Meglepetésemre a lengyel papság kedvezően fogadta a könyvet. Úgy állnak a hivatalos egyházi közleményekhez, amelyek egyfajta orwelli nyelven fogalmazódva, teljesen eltávolodnak a többségi társadalom nyelvhasználatától, nos úgy tekintenek erre az új egyházi beszédre, mint amikor régen a hivatalos állami beszédekben sok szép ünnepi fordulatot használtak, de mindenki tudta, mi a valós helyzet.

Lass Gábor