A parkolási díj ebben a formában közönséges zsarolás
Ha van valami, amiben ideológiákon, szekértáborokon, nemzedékeken átívelően töretlen a nemzeti egység a rendszerváltozás kezdete óta, az a közterületi parkolási díjak mértékének, beszedésének, utólagos behajtásának gyakran a maffiavilágot idéző módjának az utálata.
Ezért bicskanyitogató hét liberális politikai csoportosulás (Levegő Munkacsoport, Járda a Gyalogosoké, Járókelők Közhasznú Egyesület, Közlekedő Tömeg Egyesület, Magyar Közlekedési Klub, Miutcánk, Város és Mobilitás Intézet) legújabb agyréme, amelynek keretében a parkolási díjak sokszorosára emelését és a helyi parkolási kedvezmények megkurtítását követelik az autósok eszelős üldözésében amúgy is nagy kedvét lelő Fővárosi Önkormányzattól.
Ideje ezért, hogy józan paraszti ésszel végiggondoljuk a dolgot, és tegyük fel azt az egyszerű kérdést, hogy tulajdonképpen milyen alapon sarcolják az embereket az önkormányzatok, pontosabban az azok által megbízott cégek ezzel a díjjal!
Közgazdasági alapvetés, hogy pénz valaminek – terméknek, munkának, szolgáltatásnak és így tovább – az ellenértéke. Ha ebből indulunk ki, akkor a napnál világosabb, hogy a közterületek használatának díját – speciális esetektől, például a lakott területeket elkerülő autópályák adta többlettől eltekintve – az autósok az 1991. évi LXXXII. törvényben szabályozott gépjárműadó (közismertebb nevén súlyadó) formájában megfizetik.
Ebből következően logikus, hogy a közterület-használatért további díjat az adott közterület tulajdonosa, üzemeltetője csak akkor kérhet, ha a pénzért valamilyen szolgáltatást nyújt. De ez idő tájt egyetlen településről sem tudunk, amely a parkolási díjért gondoskodna például az autók őrzéséről, lemosásáról, javításáról vagy hasonló szolgáltatásról.
Mivel így van, joggal tesszük fel a kérdést: mit is fizettetnek meg a közterületi parkolási díjban az emberekkel?
Továbbá: miért csak a három vagy többkerekű gépjárművek használóit sarcolják a semmiért kikövetelt díjjal? Hogyan fordulhat elő, hogy például a Budapestet elárasztó, a főváros járdáin keresztbe-kasul elhagyott, közlekedési akadályt képező elektromos rollerek tulajdonosainak egyetlen fillért sem kell befizetni parkolási díj címén, holott nyilvánvaló, hogy az ugyancsak közterületnek minősülő járdákon megnehezítik, nem ritkán teljesen ellehetetlenítik a kerekesszékesek vagy a babakocsit tolók életét?
Eddig persze dohogó okoskodásnak tűnhet a gondolatmenetünk, ezért nézzük a jogszabályokat!
Ezek közül a legfontosabb a 109/2009-es alkotmánybírósági határozat, amely a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény számos pontját alkotmányellenesség miatt megsemmisítette, egyben megállapította, hogy mulasztásos törvénysértés áll fenn, mivel az Országgyűlés hiányosan szabályozta az önkormányzatok ide vágó rendeletalkotási jogkörét. A testület ezért felhívta a törvényhozást, hogy jogalkotási kötelezettségének 2010. június 30-ig tegyen eleget.
Ez meg is történt, de a közterületi parkolás jogi feltételeinek megteremtése érdekében a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény, valamint a közúti közlekedési nyilvántartásról szóló 1999. évi LXXXIV. törvény módosításáról szóló 2010. évi XLVII. törvény úgy szabályozta a kérdést, hogy törvényesített bizonyos gyakorlatokat, de figyelmen kívül hagyta az említett 2009-es alkotmánybírósági határozat számos fontos megállapítását. Ezek közül a legfontosabb, hogy bármiféle jogviszony a gépjármű használója, illetve az érintett közterületet üzemeltető önkormányzat között jöhet létre, a helyhatóság nem ruházhatja át a törvény adta hatáskörét semmilyen gazdasági társaságra. Már csak azért sem, mert az önkormányzati tulajdon a köztulajdon egyik fogalmilag kollektív jellegű formája, amelynek a használatából különös indok nélkül senkit sem lehet kizárni. És bár nem korlátlan, és ez a fogyasztás és a hozzáférés biztosításának szabályozását, befolyásolását teszi szükségessé, a 31/1996-os alkotmánybírósági határozat világosan kimondta, hogy a közterületi parkolás a közterület közlekedési célú használata.
Ebből következik – állapítja meg az 1996-os verdiktre hivatkozó 2009-es határozatában az Alkotmánybíróság –, hogy „a szolgáltatás nyújtására és, vagy annak megszervezésére kötelezett önkormányzat lényegében árhatósági jogkört gyakorol, amikor a közszolgáltatás igénybevételével létrejövő polgári jogi szerződés ellenszolgáltatásra (díjra) vonatkozó szabályait rendeletben jogosult megállapítani. Ilyenkor a törvényi felhatalmazó rendelkezés funkciója, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévő fogyasztókat védje a díj mértékében gazdaságilag érdekelt önkormányzattal, és a monopolhelyzetben lévő szolgáltató céggel szemben.”
No már most az említett 2010. évi XLVII. törvényből ennek hangsúlyozása és biztosítása hiányzik. Vagyis a mulasztásos jogszabálysértés e tekintetben továbbra is fennáll.
Emiatt pedig az önkormányzatok, illetve az általuk a közterületi parkolási díj beszedésével megbízott cégek tetszés szerint szabhatják meg a fizetendő sarc összegét, a fogyasztókat (az autóhasználókat) az ég egy adta világon senki nem védi meg a durva túlkapásoktól – túl azon, hogy fenntartjuk azon alaptételünket, hogy a parkolási díjért az autósok semmiféle külön ellenszolgáltatást nem kapnak.
Végső soron tehát azért fizetnek fogcsikorgatva, hogy ne vágjanak a fejükhöz kíméletlen pótdíjakat, még rosszabb esetben ne szállítsák el az autójukat. Vagyis megfélemlítésről, ha úgy tetszik, szimpla zsarolásról van szó.
