A piaristáktól a Hit Pajzsáig

– Több mint negyedszázada foglalta el az érseki széket, pappá szentelésének 50. évfordulóját pedig jövőre ünnepli. Ilyennek álmodta a hivatását?

– Majdnem ilyennek, azzal a kiegészítéssel, hogy fiatalon nyilván számos tevékenységet idealizál az ember, különben nem is vágna bele. De úgy vélem, hogy a felfokozott idealizmusra az ifjúkori döntéseknél szükség is van. Én a végső elhatározást az érettségi évében hoztam meg, és természetesen már 18 éves piarista diákként is tudatában voltam annak, hogy döntésem nyomán akár az egész életemet másodrendű állampolgárként élhetem le.

Ugyan az utókor már puha diktatúraként hivatkozik erre az időszakra, de köztudott, hogy az egyház és a papság a 60-as évek végén is szálka volt a kommunista hatalom szemében.

– Milyen szellemi műhely vette körül a piaristáknál?

– Abban az időben a katolikus tanító szerzetesrendnek csupán egy fővárosi és egy vidéki oktatási intézménye működhetett Magyarországon, én az utóbbiba jártam. Az 1947-ben tartományfőnökké választott Sík Sándor arra törekedett, hogy az 1950-ben feloszlatott rend tagjai közül ha csak lehet, a legelismertebb tanárokat hívja a budapesti és a kecskeméti gimnáziumba. Kecskeméten jellemzően a legfiatalabb és az idősebb papok tanítottak, a középgeneráció inkább a budapesti gimnáziumban nevelte az ifjúságot. Ez a gyakorlat azért hatott kedvezően a vidéki iskola szellemiségére, mert a harminc év körüli tanárok fiatalos lendületét és az idősebb szerzetesek bölcsességét egyaránt megtestesítette. Az egyetlen testnevelő kivételével ugyanis a tanárok mindegyike pap volt.

– Mitől voltak annyira jó tanárok?

– Miután szerzetesként éltek, minden energiájukat a gyerekekre fordították, maximálisan odafigyeltek ránk. A délutáni tanulóidőben, vagyis a stúdiumban, illetve a kollégiumban vagy a kirándulások alkalmával is szüntelenül oktattak, neveltek bennünket. Együtt fociztunk, néztünk filmeket, amelyekről szintén közösen folytattunk eszmecserét, sokszor az esti órákban, a tanáraink szobájának padlóján ülve. Nem véletlen, hogy idén éppen az életutamat fölöttébb meghatározó helyszínen, a kecskeméti Piarista Gimnáziumban vehettem át a Hit Pajzsa díjat. Nagy örömömre szolgál, hogy az ünnepi eseményre az ország minden tájáról érkeztek barátaim, hogy megtiszteljenek a jelenlétükkel.

– 1981-ben csatlakozott a Regnum Marianum közösséghez. Akkorra már lezajlottak a regnumi papok ellen indított koncepciós kirakatperek, amelyek folytán az érintettek összesen csaknem 90 évet ültek börtönben. Milyen megrendítő sorsokkal találkozott a közösségben?

– Sokakat megaláztak, megkínoztak, elítéltek, de háttérbe szorított, börtönviselt plébánosokkal már gyermekkoromban is találkoztam. Hatéves voltam, amikor 1956 decemberében a szülőfalum, Gyón plébánosát, illetve kántorként szolgáló nagybátyámat elhurcolták és súlyosan bántalmazták az ÁVO emberei. De később ministráltam Tabódy Istvánnak is, akit 1945 után katonatisztként, majd az 1956-os eseményeket követően diakónusként, illetve a 60-as években papként is elítélték. Sokéves büntetését internálótáborban, illetve börtönben töltötte le. Személyesen ismertem Deák-Bárdos Lénárd és Mócsy Imre jezsuita szerzeteseket is, akik szintén áldozatai voltak az egyházellenes terrornak. Ébert Zoltán gyón-felsődabasi plébános, a hívek Culi bácsija, akit az általa az ’56-os forradalom idején bújtatott párttitkár jelentett fel, ironikusan mindig azt mondta, „Szent Pál apostol azzal hivalkodott, hogy ő a zsidóktól öt ízben kapott egy híján negyven botütést, de én ötszázat kaptam”.

– Atrocitások önt is érték. Miként emlékszik vissza erre az időszakra?

– Volt alkalmam több ízben is találkozni a Kádár-rendszer besúgóhálózatának embereivel. Már katonaként is többször megpróbáltak beszervezni, de én rendre ellenálltam a megkörnyékezésnek. Később folyamatosan megfigyeltek, többször berendeltek az épp aktuális rendőrkapitányságra, felkerestek a plébánián, de civil ruhás beépített emberek még az általam bemutatott szentmiséken is fényképeztek. Szigorúan ellenőrizték, hogy kik járnak iskolai hittanoktatásra, nem engedélyezték a kirándulásokat, de még a közös játékot sem, miközben a bibliai idézettel gazdagított szentképek kiadását is tiltották. Ezeket az előírásokat időnként megszegtük, ami komoly következményekkel járt. Az ifjúság nevelésével foglalkozó papokat a hatalom egyértelműen a rendszer ellenségének tekintette, a megfigyelés még a 80-as években, közvetlenül a rendszerváltás előtt is zajlott.

– Tudományos munkáját is akadályozták?

–1981-ben három nappal a védés előtt visszadobták a doktori disszertációmat, amelyet a hegyi beszédről írtam. A dolgozatban ugyanis megemlítettem, hogy míg Gandhi a maga eszméinek megerősítését látta Jézus beszédében, addig Lenin balga prédikációnak tartotta. A rendszerkritikusnak ítélt megjegyzés miatt a teológiai doktorátust csak két évvel később sikerült megszereznem, pedig a tartalmilag kifogásolt részt közvetlenül a kommunisták egyházellenes lapjából, a Világosság című folyóiratból idéztem.

– A 80-as években az egyházon belül már érezték a rezsim közelgő bukását?

– Ellenkezőleg. Arra rendezkedtünk be, hogy a mi életünkben már örökké fog tartani a rendszer és a Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog szlogen. A 80-as évek elején még egyáltalán nem lehetett tudni, hogy egy évtized múlva rendszerváltás lesz. A kommunisták előkészítették az átmenetet, a vagyon kimentésére koncentráltak, miközben az elszámoltatás is elmaradt.

– Mikor olvasta el a megfigyelésével kapcsolatos iratanyagot?

– A 90-es években jutottam hozzá. A dokumentumokból pontosan azonosítani lehetett azokat a személyeket, akik jelentettek rólam. Van közöttük egykori békepap is, aki ma már nincs az élők sorában. A nevére borítsunk fátylat, a múltnak ezt a fejezetét lezártam…

– A Hit Pajzsa díjátadó ünnepségen elhangzott köszöntőbeszédében Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes kiemelte, hogy szentbeszédei a teológiai értekezések mellett irodalmi igényű írások is. Mit gondol a dicséretről?

– Kissé talán túlzásnak tartom, de azt elismerem, hogy valóban erősen kötődöm az irodalmi alkotásokhoz. Szívesen és gyakran választok kedvenc verseimből idézetet, hogy még érzékletesebbé tegyem a prédikációkat.

– 2010-ben jelent meg A szó ünnepe –100 szép magyar vers és a Magyar zsoltárok című kötete, amelyben a magyar irodalom 150 jeles költeményéből válogat. A kiadványban szerepel Lénárd Ödönnek a börtönévek gyötrelmeiről szóló egyik verse is. Milyen személyes kötődésük volt?

– Lénárd Ödön történész, jezsuita szerzetes összesen 18 és fél évet raboskodott a kommunista rezsim börtöneiben, miután három koncepciós perben is elítélték államellenes tevékenység vádjával. Szabadulása után többször is találkoztam vele főként a regnumi közösségben. A rendszerváltást követően arra tette fel az életét, hogy a katolikus papok ellen indított politikai perek történetét kutassa. Számos, a témával kapcsolatos dokumentum másolatát mentette ki az egyház számára, amelyeket ma a Történettudományi Bizottság őriz. Ki itt belépsz című verse azért került be a válogatásba, mert azon túlmenően, hogy úgy éreztem, valamiképpen megszólít engem, főhajtásnak is szántam Lénárd Ödön életműve előtt.

– Milyen világirodalmat olvas szívesen?

– Nem könnyű a választás, de például Horatius, Dante, Goethe a kedvenceim. „Ha egyszer így szólnék a perchez: oly szép vagy, ó maradj, ne menj! Akkor bátran bilincsbe verhetsz, akkor pusztulnék szívesen!” – írja Goethe a Faustban és miközben e sorokat olvassuk, elgondolkodunk azon, vajon melyik volt életünknek az a tökéletes pillanata, amikor örömmel megállítottuk volna az időt.

– Az ön életében melyik volt?

– Kétségkívül a legmaradandóbb momentumok között tartom számon a pappá és a püspökké szentelésem napját, de idesorolnám a 2021-ben Budapesten megrendezett 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus ünnepi eseményeit is, amelyek során teljességgel átérezhettük a magyarságban rejlő erőt és hitet.

– Mesélne a csalódásairól is?

– Mindig is igyekeztem a realitás talaján állva, a túlzott nosztalgiát és a jövőre vonatkozó illúziókat elkerülve megfogalmazni az elvárásaimat. Amint az imádságainkban is benne foglaltatik: „A mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” De Jézus is azt mondta: „Minden napnak elég a maga baja.”

– Ez akár útmutatás is lehet a március 5-én kezdődött nagyböjti időszakra, illetve a 2025-re meghirdetett szentévre?

– Hogyne. Ugyanakkor a valóságban való létezés, realitás mellett mindenképpen fontos a lélek derűjének, reményének a megtartása is. Mi, keresztények nem az eksztatikussá fokozott boldogságot keressük, hanem azt az erőt, amely az embernek maradandó lelki harmóniát nyújt.

– De ott vannak a kísértések…

– Évtizedekkel ezelőtt járt hozzám hittanra egy fiatalember, akinek komoly tépelődést okozott, hogy a papi hivatást válassza-e. Én ekkor egy szentképet ajándékoztam neki, amire felírtam, hogy „sok ajtó nyitva áll előtted, ha az egyiken belépsz, a többi becsukódik, de ha nem mész be egyiken sem, akkor kinn maradsz”. Ez az egyszerű tanítás megadta a lökést a végső elhatározásához. Az egykori kétkedő ma már felszentelt papként szolgálja az egyházat. A keresztény embernek döntéseket kell hoznia és a kísértések ellenére is ki kell tartania a választásai mellett.

– Tavaly a Kalocsa–kecskeméti Főegyházmegye több papja is kísértésbe esett, ön pedig nem habozott vizsgálatot indítani a konkrét ügyekben. Ma sokan úgy tartják, hogy érsek atya az egyik legszigorúbban eljáró egyházi vezető, ha szexuális vagy egyéb visszaélésekről van szó. Miként éli meg, ha kiderül, hogy egy felszentelt pap nem a hivatásához méltó életet él?

– Ez nagyon fájdalmas felismerés. Egy-egy ilyen eset egzisztenciálisan érinti az egész közösséget, hiszen a közvélemény azonnal általánosít. Papok által elkövetett bűnök az egyház fennállása óta sajnos korábban is előfordultak. Úgy vélem, a tény, hogy az egyház a vétségek ellenére is létezik, bizonyítja annak isteni eredetét. Minden kornak megvan a maga keresztje. A bűnös papok korunk gyermekei, akiknek cselekedetei visszatükrözik a mindenkori társadalom állapotát.

– Csakhogy egy felkent paptól minden korban többet vár el a közvélemény, mint egy civil bűnöstől…

– Ami jogos is. Éppen ezért a római katolikus egyház vezetése már jó ideje megfogalmazta iránymutatását a visszaélésekkel szembeni határozott fellépésről. Emellett azt is fontos hangsúlyozni, hogy a Magyar Katolikus Egyház a hasonló ügyekben sokkal erélyesebben jár el, mint a világ többi katolikus felekezete. Sajnálom a kisiklott életű papokat, de még inkább együtt érzek az áldozatokkal. Minden olyan helyre elmentem a hívek közé, ahol valamilyen visszaélés történt. Úgy érzem, hogy a beszélgetésekkel segítettem az egyházközség tagjainak feldolgozni a történteket.

– Ilyen magas rangú egyházi vezető számára is fontos az állandó megújulás?

– Még a római pápának is elengedhetetlen feladata az egyházat megújítani, Ecclesia semper reformanda, ahogy latinul szoktuk mondani.