Ha a 907-es hadjáratot elemezzük, azonnal szembetűnik a korabeli magyar források hiánya. Ez a későbbiekben sem módosul, hiszen Anonymus Gesta Hungaroruma is a részletek leírása helyett csupán megemlíti annak tényét, és ehhez az évhez köti Árpád fejedelem halálát.

Az 1981-ben megjelent Magyar történelmi kronológia sem bővebb, röviden közli, hogy a fejedelem valószínűleg 907 elején hunyt el, nem tudni bizonyosan, ki lett az utóda. Júniusban IV. Lajos német király bosszúhadjáratot indított, de seregét Pozsonynál megverték a magyarok.

Az Egyetemes történelmi kronológia (1981) már egyenesen a védekezők bűnösségére céloz, amikor úgy tálalja az eseményt, hogy „A magyarok állandó támadásai következtében (Liutpold, az Ostmark őrgrófja elesik Pozsony mellett 907-ben) az Ostmark kiürítése.”

1907. július 7-én, bár a történelmi határok még álltak, a győzelem emlékére a Tatabányához tartozó Bánhidán a hegytetőn avatták fel Európa legnagyobb turulmadarat (valójában saskeselyűt) ábrázoló bronzszobrát.

Felmerül a gyanú, lehet-e véletlen hogy a világ egyik legjelentősebb, legbravúrosabb haditettének részletes bemutatását elhagyták a korabeli magyar krónikák, az újkori megemlékezések pedig egyenesen félretájékoztatnak.

Ilyen esetben célszerű külső forrásokat keresni. Vizsgáljuk meg ezért, kinek állhatott érdekében a német támadás, mert úgy talán közelebb kerülünk az igazsághoz.

Az Attila hun (Priszkosz Rétor szóhasználatában szkíta) király halálát követő négyszáz év során az úgynevezett avarok népesítették be a Kárpát-medence középső részét, így a rómaiak által Pannóniának nevezett Dunántúlt is, amely a IX. században a Keleti Frank Birodalomhoz tartozott. Uralkodója, Arnulf, szövetséget kötött az Árpád fejedelem vezetésével ide visszaérkező magyarokkal, akiket a velük feltehetően egy nyelvet beszélő (László Gyula megállapítása) avarok is szívesen fogadtak, hiszen múltban gyökerező rokoni szálak kötötték egymáshoz őket. Ha nem így lett volna, aligha adták volna át a területek feletti rendelkezést békésen az érkezőknek.

Arnulf 899-ben bekövetkezett halála mindent megváltoztatott. Utódát, az ekkor csupán hatesztendős IV. (Gyermek) Lajost tanácsadók irányították és mondatták fel vele a magyarokkal kötött szövetségi szerződést. 904-ben Árpád társuralkodóját, a béketárgyalásra Altenburgba meghívott Kurszánt, a lakoma során a bajorok megölték.

A tanácsadók ekkor már Pannonia visszahódítását tűzték ki célul, s a feladattal Theotmar salzburgi érseket bízták meg. Azért őt, mert Pannonia avar lakossága gazdaságilag a salzburgi érsekség alá tartozott a Frank Birodalomban. Árpád magyarjainak megjelenése és a területi dominancia visszaszerzése ennek helyzetét érintette a legérzékenyebben. És nem csak gazdaságilag. Az avarokat addig térítő papok szándékától eltérően a magabiztos és erős magyarok ősi, egyistenhívő vallásukat ismét a maguk rítusa szerint élték.

A németek, hogy a támadás vallási – és nem pusztító – jellegét hangsúlyozzák, keresztes háborúként gyűjtötték egybe támogatóikat, ami azonban aligha tette kétségessé a valódi szándékot, hiszen IV. Lajos király nyilatkozata a magyarok megsemmisítésére („Ugros eliminandos esse” – „a magyarokat ki kell irtani”) buzdított. Ennek hatására a korabeli források szerint mintegy százezer fős hadsereg indult a Pannonia visszafoglalása szempontjából kulcsfontosságú Pozsony bevételére, egyházi emberek és fegyvereseik tömeges részvételével.

Mivel a 907 júliusában lezajlott, többnapos ütközetben Árpád magyarjai olyan megsemmisítő vereséget mértek a világi és egyházi támadókra, hogy a németek csak 123 év múlva mertek ismét Magyarországra támadni, a nyugati keresztény áramlatot már elfogadó, de még mindig rendkívül erős hadsereggel rendelkező I. (Szent) István idejében aligha kívánták ezt a fájdalmas vereséget felhánytorgatni.

Az azonban rejtély, hogy mi lett a magyar feljegyzésekkel, Árpád írnokainak tudósításaival, hiszen a győzelem katonailag is szenzációs és sorsdöntő jelentőségű volt, hatására az ország nyugati határát egészen az Enns folyóig terjesztették ki.

Hiába, a magyar krónikákban e tárgyban néma a csend. Ami a pozsonyi diadalt egy feltételezett, de máig nem bizonyított bánhidai ütközethez köti, az a millenniumi ünnepség idején kezdődött, amikor Feszty Árpád 1896-ban megfestette óriási méretű Bánhidai csata című képét, mely Komárom jelenleg szlovákiai részén a Dunamente Múzeum falát díszíti.

Mivel a fentiekből kitűnik, hogy hiteles magyar források nem maradtak, amelyekből megtudhatnánk, mi történt valójában, a korabeli magyarok iránti elfogultsággal aligha vádolható német forrásokhoz kell folyamodnunk, ahogyan Tóth Sándor is tette minden részletre kiterjedő kutatásai során, amelyeket a Magyarságtudományi füzetek sorozatban Győztes csatáink: Pozsonyi diadal, Cserhalmi ütközet címmel tett közzé 2010-ben.

Az általa feltárt dokumentumok közé tartozik többek között a Sváb évkönyv (907), a Salzburgi évkönyv (907), a Merseburgi és a Freisingi évkönyvek, amelyeket Johannes Turmair, felvett nevén Aventinus (1477–1534) bajor humanista történetíró is áttekintett, mielőtt Annales Boiorum címen összeállította a bajorok történetét.

Még ha bizonyos időpontoknál egy-két nap eltérés jelentkezik is, a kortárs források hitelesen mutatják be az eseményeket. A király, IV. (Gyermek) Lajos felhívására 907. június 17-én indultak el a bajorok Ennsburgból. A hatalmas sereg egy részét a már említett Luitpold fővezér vezette a Duna északi oldalán, egy másik részét attól délre Theotmar érsek, míg a harmadik csapat Singihard gróf vezényletével az ostromló eszközöket, ellátmányt és gyalogságot szállította hajókon.

Árpád felderítői kezdettől figyelték a csapatmozgásokat, még ha azokat megtévesztésként úgy időzítették is, hogy egybeessenek az évente szokásos hadgyakorlatukkal, mintha nem is készülnének semmire. A magyarok nem akadályozták az előnyomulást egészen a mai Bécstől keletre eső és délről a Dunába ömlő Fischa folyócskáig. Ezt a támadók számbeli fölénye indokolta, valamint az a tény, hogy a seregével június 18-án Fehérvárról induló Árpád fejedelem még nem érkezett meg a helyszínre. (Ha valóban Bánhidára tartott volna, az ötven kilométeres táv megtétele nem igényelt volna két hetet, és persze az sem mellékes, hogy a település környéken hajózható folyó nem létezik, amin a támadó csapatokat szállíthatták volna.)

A Theotmar vezette és a bécsi erdőt, valamint a dombos területet maga mögött hagyó, sík terepre érkező támadókat a magyar határőrcsapatok ettől kezdve folyamatosan zaklatták. Tóth Sándor a merseburgi évkönyvre hivatkozva leírja, hogy a türelmét vesztő és zárt alakzatából ki-kitámadó ellenséggel a magyarok végül megütköztek és június 26-án (vagy 28-án), ha nem is megsemmisítették, de legyőzték őket. (A megsemmisítő győzelmet július 4-én Árpád hadai vívták ki.)

A csatatéren lelte halálát Theotmar, valamint Ottó freisingi és Zakariás sabeni érsek. A helyszínt mind a mai napig kereszt jelöli. A következő csapást a flottára mérték, amikor a hajókat gyújtónyilakkal lángra lobbantották. Az égő pokolból Singihard is csak szerencsével menekült ki. A harmadik ütközetben a Pozsony alatt táborozókat semmisítették meg.

Miközben hangoskodásával a túlparton maradt csapattest elterelte Luitpold figyelmét, Árpád a várostól délre átúsztatta lovasaival a Dunát, majd még az éj leple alatt megtámadta a tábortüzeikkel jól megvilágított bajorokat, akik vezérükkel együtt szinte mind odavesztek. Ezt követően még Ennsburgig üldözték az életben maradt menekülőket.

A magyar szájhagyomány szerint a pozsonyi ütközetben hunyt el Árpád három fia, Tarhos, Üllő, Jutas, és a fejedelem is halálos sebet kapott. Ez szinte biztos, hogy nem igaz. Ha mindnyájan ekkor haltak meg, vajon ki vezényelte Ennsburgig az üldözést, a város ostromát és elpusztítását? Erről sajnos nemcsak a szokatlanul hallgatag magyar krónikák, de a német források sem tájékoztatnak. Arról viszont igen, hogy részükről Pozsonynál 29 főnemes és egyházi személy lelte halálát. Ez a súlyos veszteség indokolja, hogy a németek közel másfél évszázadig nem indítottak támadást Magyarország ellen.

Továbbra is megválaszolandó kérdés Árpád halálának időpontja és eltemetésének helye. A Magyar történelmi kronológia a fejedelem halálát korábbra teszi és utódja, a túl fiatalnak és gyengének tartott Zsolt (Zolta) elleni hadjáratnak véli a német források szerint július 4-től 6-ig tartó pozsonyi csatát.

A helyszín tekintetében különleges elmélettel állt elő Tóth Sándor, miután Anonymus Gesta Hungarorumának 52. fejezetében a fejedelem temetésének részleteit elolvasta. A Duna déli vonalán a Pozsonyhoz közeli Hainburg és Bad Deutsch-Altenburg (Németóvár) között felkereste a Szent István által építtetett Boldogságos Szent Szűz Mária kegytemplomtól alig ötven méterre, fákkal benőtt kurgánt, amit a helybeliek Árpád vagy Attila sírjának tekintenek.

Az elmúlt háromszáz évben több ízben is megbontották, kardot, pajzsot, ékszereket, koponyacsontot is találtak, de ezek alapos bevizsgálására ugyanúgy nem került sor, mint egy átfogó feltárásra. Tóth Sándor szerint a 907-es ütközet nyári forróságában nem vihették messzire az elhunyt fejedelem holttestét, ezért nem zárja ki annak lehetőségét, hogy itt helyezték örök nyugalomra.

A kérdés megint csak az, hogy a csatában részt vevő magyar túlélők, valamint az utód Zsolt (Zolta) miért ne jegyezték volna fel a kor legnagyobb hadvezérének temetési helyét? Ki elől kellett volna titkolniuk, mikor az ország hosszú távra és felettébb látványosan megerősítette nemzetközi tekintélyét? Csak arra gondolhatunk, hogy természetesen voltak ilyen feljegyzések, talán a sírhely sem lehetett titkos, ám ezeket utóbb eltüntették, hogy az államalapítás teóriáját ne lehessen Árpádhoz kötni.

Forrai Sándor írástörténész szerint az államalapítás Árpád fejedelemmé választásával már 889-ben Levédiában a vérszerződéssel megtörtént, ezt erősítették meg Ópusztaszeren. Meglehet, az állam, ha nem is a mai értelemben, de ennél is régebbi örökségünk, hiszen már Attilát is a kortárs Priszkosz Rétor a szkíták királyának nevezi, kinek udvarában Bizánc követeként időzik. Anonymus gesztájában maga Árpád, akit fejedelemnek nevezünk, bár a rendelkezésünkre álló információk alapján bízvást nevezhetnénk királynak is, a budai felhévizeknél megérkezik őse, Attila király palotájába és elámul annak nagyságán és szépségén…

Vajk megkeresztelésével és megkoronázásával gyakorlatilag semmi sem változott, továbbra is a királyság államformájában éltek őseink, ezért a magyarság államalapítását és sajátos, az anyaisten tiszteletét is a kereszténységbe olvasztó hitének forrását a múltban messzebb kell keresnünk. S akkor talán könnyebb lesz megfejtenünk a háromszoros túlerő fölött aratott pozsonyi diadal titkát is.

Szakács Gábor