A probléma nagykövetei

– Miért éppen most került fókuszba a fecske?

– A mi figyelmünk középpontjában hosszú ideje ott van. Emlékezetes, 2010-et a fecskevédelem évévé nyilvánítottuk, mivel az azt megelőző tíz esztendőben a hazai állomány több mint fele eltűnt. Akkor azt mondtuk, ha ez a tendencia folytatódik, 2020-ra az arány száz százalék lehet.

– Van okunk a félelemre?

– A kampányunk sikerrel járt, társadalmi összefogással és nem kis mértékben a média segítségével meg tudtuk állítani a mélyrepülést, jelenleg ötven százalék körüli a hiány. Megfordítani azonban még nem sikerült a folyamatot, ez okot adhat az aggodalomra.

– Mivel magyarázza, hogy tavasszal egyre kevesebb fecske választja Magyarországot nyári lakhelyéül?

– A fecskék nagyon területhű madarak, ebből következően ha valahonnan eltűnnek, új megtelepedőkre akkor számíthatunk, ha az élőhely különösen jó minőségű. Ennek azonban éppen az ellenkezője igaz, hiszen a fecskék megfogyatkozásának hátterében elsősorban az élőhelyromlás áll. Magyarországon sajnos nagy gondot jelent a szándékos fészekpusztítás, még mindig tömegével verik le a fecskék fészkeit, igen gyakran köz- vagy közfeladatot ellátó intézmények épületeiről is. Sokan úgy gondolják, egyszerűbb megoldás pusztítani, mint építeni. Pedig csupán egy deszkalapot, úgynevezett fecskepelenkát kéne a fecskelakok alá erősíteni, hogy az állatok ürüléke ne okozzon kellemetlenséget.

– Mi a helyzet a klímaváltozással?

– A szokatlan időjárási jelenségek gyakorisága, időtartama és ereje is jelentősen megnőtt az utóbbi időben. A fecske táplálékspecialista, kizárólag repülő rovarokra vadászik, ezek pedig egy több napig tartó hideg, esős időszak alatt megtizedelődnek, ami táplálékhiányhoz vezet.

– Az éghajlatváltozás következtében ugyanakkor újabb és újabb mezőgazdasági kártevők jelennek meg, amelyeket permetezéssel próbálnak gyéríteni. Ennek milyen hatása van?

– Míg Nyugat-Euró­pában elsősorban biológiai, úgynevezett szú­nyog­szelektív védekezést folytatnak, addig itthon sajnálatos módon szinte kizárólag ké­miai szereket használnak, ezzel pedig nemcsak a vérszívókat, hanem más, a fecskék számára is élelmet jelentő rovart elpusztítanak. No, persze külföldön nem azért környezettudatosabbak, mert okosabbak nálunk, hanem mert szinte nincs már semmijük. Két éve jelent meg egy tanulmány, amely kimutatta, hogy a németországi védett területeken a repülőrovar-biomassza hetven százaléka eltűnt. A magyar ember el van kényeztetve, mivel hazánk állatvilága még mindig rendkívül gazdag. És amiből sok van, arra bizony nem figyelünk oda.

– Annak alapján, amit a táplálékhiányról mondott, arra következtetni, hogy nem csak a fecskék vannak veszélyben…

– Persze hogy nem. Ismertségük és kedveltségük okán a fecskék a probléma nagykövetei. Míg a leggyakoribb erdőlakó fajok állománya stabil Európában, addig az agrárterületek madárvilága gyakorlatilag összeomlóban van.

– Hogyhogy?

– A nagyüzemi mezőgazdaság a második világháborút követő időszak találmánya. Az a lényege, hogy ellássa, megetesse az éhező lakosságot. Az ipari hatékonyság érdekében mindent felszántunk és lepermetezünk, ez pedig az állatok természetes élőhelyének megsemmisüléséhez vezet. Anglia szárazföldi madárállománya például folyamatosan csökken, a teljes összeomlás fenyegeti. Csak ott hosszú idő alatt megy végbe ez a változás, nekünk, magyaroknak viszont mindössze tizenöt év kellett, hogy ugyanakkora pusztítást vigyünk végbe. 2005-ig az ország mezőgazdasági élőhelyekhez kötődő madárállománya stabil volt, azóta viszont jelentősen, egyes fajoknál akár drámaian is csökkent vagy összeomlott.

– A varjú elszaporodása befolyásolja a kisebb énekesmadarak számát?

– Tévedés, hogy túl sok volna belőlük. Az elmúlt harminc évben a hazai vetésivarjú-állomány több mint kilencven százalékát kiirtották. Most 250 ezer pár helyett jó ha 23 ezer van, csakhogy a faj a pusztítás elleni védekezésül mindinkább a lakott területekre költözik, ahol jobban szem előtt van. Sokan azért nem kedvelik ezt a madárcsoportot, mert tojásokat és fiókákat is esznek, de ez alapján nem szabadna megbélyegezni őket. A fekete rigóra nem haragszanak az emberek, pedig egyik fő tápláléka a talajegészségért felelős giliszta, vagy ott vannak a szintén közkedvelt cinegék, amik elképesztő nagyságrendben fogyasztják a biológiai egyensúly fenntartásához elengedhetetlen pókokat. A varjúfélék nélkülözhetetlen mezőgazdasági haszonállatok, ugyanis egész évi táplálékuk akár jelentős többségét is kártékony rovarok, férgek, kisrágcsálók tehetik ki. Jelenlétük nem veszélyezteti a települések énekesmadár-állományát. Sőt, fészkükkel alapvetően járulnak hozzá a saját költőhelyet nem építő baglyok és sólymok fajfenntartásához. A modern ember sajátossága, hogy gyakorlati tapasztalati tudás vagy kellő szakmai háttér hiányában, pusztán érzelmi alapon akar beleszólni a természet rendjébe. A Bogyiszlón elpusztult gólya­fiókák esete virtuális lincseléshullámot indított el, a közösségi médiában tömegesen kívánták az érintett nemzeti park igazgatójának megbélyegzését, kirúgását, nem egy esetben az ő vagy családtagjai bántalmazását, halálát. Mindezt úgy, hogy a legtöbb rosszakaró természetvédelmi, biológiai tájékozottsága, ismerete gyakorlatilag egyenlő a nullával. Ha van valami, akkor ez az érzelemvezérelt önkontroll-nélküliség az egyik oka annak, hogy az emberiség jelenleg a saját kihalása felé tart.

– Az emlősök iránt általában nagyobb empátiát mutatunk. Mi lehet az oka?

– Hogy jobban hasonlítanak ránk. Az állatkertbe látogatók sokszor félelem nélkül nyúlnak be a medve, a tigris vagy a majmok ketrecébe, ugyanakkor a kígyónak már a látványa is megrettenti őket, pedig az, hacsak rá nem lépünk, nem bánt minket. Az emlősöket meg tudjuk simogatni, értjük a kommunikációjukat, egy madárét azonban sokkal kevésbé, a hüllőkéről már nem is beszélve. Minél idegenebb valami, minél kevesebbet tudunk róla, annál kevésbé szeretjük.

– Mit vesztünk azzal, hogy fogynak itthonról a madarak?

– A kérdést úgy is érdemes feltenni magunknak, hogy mit nyerünk velük. Végeztem egy számítást. Egy fecske minimálisan egy kilogramm rovart fogyaszt el, amíg Magyarországon tartózkodik. Az elmúlt közel két évtizedben augusztus végén körülbelül kétmillió fecske hiányzott az országból, ami azt jelenti, hogy kétmillió kilogramm, kétezer tonna rovar marad évről évre a nyakunkon. Miközben a klímaváltozással szinte évente jelennek meg újabb és újabb mezőgazdasági kártevő rovarok, akár életveszélyes betegségeket is terjesztő szúnyogok hazánkban.

– Mediterrán településeken manapság is hemzsegnek a fecskék…

– Azok általában sarlósfecskék, amik valójában nem fecskék, sőt nem is énekesmadarak. Nem füsti- és molnár-, illetve partifecskéket látunk, ami hazánkra jellemző. Az agrárterületek globális madárállomány-csökkenése azonban a Mediterráneumban is ismert, sőt egyes esetekben még erőteljesebben tetten érhető jelenség. És ne feledkezzünk meg a vonuló madarak máig dívó befogásáról, lelövéséről se, ami itt évezredes hagyomány, és lassan kontinensszintű problémát jelent.

– Az, hogy a sűrűn beépített, benzingőzös Budapest nem vonzó a fecskék számára, érthető. De a vidéket sem szeretik úgy, ahogy korábban?

– Nem. 2004 után, az EU-csatlakozással gyakorlatilag összeomlott, mára szinte teljesen megszűnt Magyarországon a hagyományos paraszti életmód, felszámolódott az ezeréves háztáji és legeltető állattartás. Míg régen minden portán volt egy-két malac, lábasjószág és kiskert, most alig találni lakott istállót, disznóólat, amiért a fecskéknek megérné odaköltözni.

– Azt mondja, az embereknek nincs természeti tapasztalatuk, a társadalom évről évre tájékozatlanabb. Lehet, hogy a mindennapos testnevelés bevezetésének mintájára a biológiaórák számát is növelni kéne?

– Az a baj, hogy a tapasztalati, gyakorlatban alkalmazható tudást csak az iskolapadban ülve nem lehet megszerezni. A környezeti nevelés fogalmával már közel egy évtizede nem találkozom nemhogy a közbeszédben, de a szakmai kommunikációban sem. Tehát miközben egyre nagyobb szükségünk lenne ilyen jellegű ismeretekre, hazánkban ennek a folyamatnak éppen az ellenkezője zajlik. Az is látszik, hogy az életmódunkon kéne változtatni. Visszavenni a bármely más érvet felülíró, nemtörődöm kényelemből, odafigyelve magunkra és a környezetünkre, beleértve a velünk együtt élő élőlényeket is, amik nélkül mi sem létezhetünk.