– Mikor és milyen késztetésre kezdett blogot írni?

– Mivel sok barátom van, s mindig mindenkinek el kellett mesélnem, hogy éppen mi történt velem, 2004 februárjában úgy gondoltam, egyszerűbb, ha inkább leírom. Kézenfekvő volt, hogy ezt összekössem az ugyancsak akkoriban induló pólóboltommal, s ezáltal személyesebbé tegyem. És persze ennek reklámértéke is volt. Mára viszont az egész túlnőtt rajtam és a bolton is, önálló intézménnyé vált. A Bombagyár közösségi blog nemrég ünnepelte egyéves fennállását. Ez az online szellemi műhely máig egyedülálló Magyarországon. Több könyvet és DVD-t adtunk ki, internetes rádiót és televíziót működtetünk, teljesen nonprofit módon. Nagyon összetartó társaságot sikerült összekovácsolni, Magyarországon és külföldön egyaránt sok aktivistánk van.

– Ezzel el is jutottunk a közéleti szerepléshez. Mekkora nyilvánosságot jelent egy ilyen blog?

– Magam is meglepődtem, milyen hamar közösségszervező erővé vált ez a közlési forma. Már 2005 végén a legnépszerűbb magyar blog volt, napi nyolc-tízezer olvasóval. 2006 őszén harmincezerre szökött fel a látogatottság, manapság a Bombagyárnak húsz-huszonötezer napi olvasója van, vagyis mindenképpen jelentős fórum. Ennek ellenére nemigen szólnak rólunk, pedig a szeptember 20-án egyesek szerint bevetett CR-könnygáz ügyét egy évvel korábban megírtuk, beszéltünk róla, hogy újfajta összetételű permettel kísérleteznek.

– Ez is közrejátszhatott abban, hogy a bloggerből botrányhős lett. Kellett ez?

– Teljesen hétköznapi ember vagyok, ízig-vérig civil. Attól lettem, úgymond, botrányhős, hogy kimondtam a véleményem bizonyos dolgokról, kiálltam a véleményem mellett, ami szerintem az emberek többségének nézeteivel egyezik. Bizonyos kreativitással megáldott a Jóisten, így néha sajátos figyelemfelkeltő akciókat szervezek, melyek egy része kétségtelenül átlépi a szabálysértés határát. Másként azonban nem lehet felkavarni az állóvizet. Mindazonáltal nem hiszem, hogy nagy bűn egy gusztustalan felvonulás résztvevőire bűzös folyadékot locsolni, vagy egy táblával ellentüntetni, ami miatt egyébként ott helyben megpróbáltak meglincselni. Talán ezek miatt kezdtek figyelni rám sokan, sajnos azok is, akiknek nagyon nem tetszik, hogy nem fogom be a szám. Így aztán sikerült Európában egyedüli bloggerként börtönbe kerülnöm. Hatvannégy napig voltam előzetes letartóztatásban borzasztó körülmények között, terrorcselekmény előkészítésének gyanújával. Szerencsére volt egy tisztességes bíró, aki leleplezte, hogy az előzetes letartóztatásom alapjául szolgáló iratok némelyike hamis. Több súlyos ügyben bűncselekmény hiányában megszüntették ellenem az eljárást, például a tévéostrom kapcsán hatóság elleni erőszak és rongálás címén kezdeményezett vegzálást.

– Miként lett a nemzeti radikalizmus egyik meghatározó személyisége?

– Amikor 2005-ben a Moszkva téren megtörtént az emlékezetes kardos szurkálás, azonnal cigányellenes merényletnek állították be, s nagy tüntetést szerveztek a rasszizmus ellen. Aztán kiderült, hogy az elkövető is cigány. Mindenesetre én elmentem a megmozdulásra ellentüntetni, minek következtében meg akartak lincselni. Őszintén mondom, megdöbbentem, milyen alpári, övön aluli módszerekkel esett nekem ezután a balliberális média. Addig ez a kifejezés számomra nem is jelentett semmit, egyáltalán, távol tartottam magam a politikától, mert úgy tapasztaltam, az nem közvetít értéket. Ekkor találkoztam közelebbről nemzeti radikálisokkal, akiket addig holmi csodabogaraknak tartottam. Amikor megismertem őket, rájöttem, hogy kulturált, gyakran magasan kvalifikált, értelmes emberek, akik mindenről úgy gondolkodnak, ahogy én. Persze, a különböző rendezvényeken feltűnnek hiányos fogazatú, alkoholista egyedek is, és a média őket mutatja be, mert a lejáratás a cél. De ettől még jobbára normális, hétköznapi emberekről van szó. Akkor ismertem meg számos jobboldali értelmiségit. Rádöbbentem, hogy amiről én beszélek és írok, azt ők már jóideje képviselik, sőt ennek valamikor nagy kultúrája volt Magyarországon.

– Miként látja a 2006 őszén történteket?

– A Gyurcsány-beszéd következményeként kirobbant az addig felgyűlt feszültség. Hitem szerint két évvel ezelőtt felkelés zajlott, s az mindenképp eredmény, hogy mindenki színt vallott. Most már mindenki látja azokat a háttérmozgásokat, melyeket korábban színfalak takartak. Két éve egyértelműen Magyarországról és Magyarország ellenségeiről kell beszélni.

– A most szeptember huszadiki események kapcsán viszont erkölcsi vereségről beszélt.

– A megmozdulás meggyőződésem szerint kárt okozott a nemzeti radikalizmusnak. A karhatalom eleve ki akarta provokálni a botrányt. Rendőrségi forrásból tudom, hogy bár bejelentést kaptak arról, hogy én aznap robbantásra készülök, mégsem jártak utána. Pedig ha egy hülyegyerek betelefonál a kapitányságra, hogy atombombát helyezett el a Parlamentben, akkor nekik menni kell és keresni az atombombát. Ellenőrizhették volna például, hogy mit osztogatok a Hősök terén.

– Mit osztogatott?

– Palacsintát a gárdistáknak. De senki nem kérdezte meg, hogy mit csinálok. Mivel semmit sem tettek, úgy gondolom, ez tudatos koncepció volt a rendőrség részéről. Nem csoda, hogy a meggyőződésem szerint jelen lévő provokátorok úgy működtek, ahogy az az 1970-es években kiadott BM-tankönyvekben írva van. A Széchenyi Könyvtárban ezek hozzáférhetők, bárki elolvashatja, miként kell félrevinni ellenzéki tüntetéseket, hogyan lehet rombolni az erkölcsi tőkét, milyen módon lehet dezorientálni a tömeget. Elég ehhez öt-hat jól képzett ember. Ráadásul a szervezők sem voltak képesek megakadályozni a balhét, sőt a kedélyeket eleve szította a Hősök terén a maszkok osztogatása. Mindezek együttes hatására történt, ami történt, s ez a nemzeti radikalizmus számára erkölcsi vereség volt. Lássuk be, Gyurcsánynak úgy kell az utcai balhé, mint egy falat kenyér. Szeptember 20-án az történt, amit ő akart. Sikerült lejáratni a nemzeti radikalizmust, a vezetőket, akik nem tudták visszafogni, irányítani a tömeget. A Bombagyár közösségi blog nem véletlenül javasolta a távolmaradást.

– Új időszámítás kezdődik most?

– A nemzeti radikalizmus számára bizonyos értelemben lezárult az utcai politizálás korszaka, bár biztos vagyok benne, hogy lesznek még erőszakos cselekmények, melyek nem tőlünk függnek. A lényeg, hogy el kell kezdeni kidolgozni egy konszolidált, verseny- és párbeszédképes nemzeti radikalizmust, különben anarchiába fullad az egész. Véget kell vetni annak, hogy mindenki ész nélkül csépeli a másikat. Ma elég egy elcsúszott mondat, hogy valakiből náci vagy zsidóbérenc legyen. Egy ország nem élhet így. Az utcai kődobálás mára céltalanná, sőt gyakran öncélúvá vált. Fölösleges minden alkalommal ugrani, amikor ők provokálnak. Egyetlen táblával, egyetlen szóval is visszájára lehet fordítani minden erőlködésüket. Nem véletlen például, hogy Kolompár Orbán nem mer nyilvános vitát folytatni senkivel a mi oldalunkról. Tudja, hogy egy perc alatt megsemmisülne.

– A nemzeti radikális táboron belül egymásnak feszülő különböző irányzatokból miként lehet életképes erőt gyúrni?

– A politika, ha nem is vallja be, tehetetlen civilek nélkül. Ezt a szférát kell erősíteni, hogy aztán ez támogathasson egy nem feltétlenül egy pártból álló nemzeti erőt. Lehet egy a tábor, de soha nem lesz egyetlen zászló. Ma a nemzeti és azon belül a nemzeti radikális gondolkodás egyre nagyobb társadalmi réteget hódít meg. Ez biztató, hiszen így megfordíthatjuk Magyarország sorsát. Hogy aztán ez a többség adott esetben kire szavaz, más tál tészta. Nem is lényeges. A lényeg a bizalom megszerzése és megtartása. Ezért le kell válni az öncélú erőszakról. A tévéostrom jogos felháborodásból fakadt. Gandhi, akinek a történelemben egyetlenként sikerült erőszak nélkül célt érni, végső eszközként maga is alkalmazhatónak tartotta az erőszakot. Nem mellesleg a baloldal Che Guevarát teljes mellszélességgel vállalja, s a mai Európai Unió baloldali politikusainak jórésze 1968-ban utcai harcosként kezdte. Tudni kell azonban, mikor minek van itt az ideje. Az erőszak önmagában nem lehet cél. A szélsőségeket le kell nyesegetni. Nincs szükség arra, hogy autók robbanjanak fel, emberek haljanak meg. Adott esetben viszont egy-két pofonnak el kell csattannia, és el is fog.

– Ki lehet az, aki egyesíti a frakciózó nemzeti radikálisokat?

– A nemzeti radikalizmus nem párt, nem egyetlen ember hitbizománya, hanem életérzés. Jó értelemben vett divat, mely kitörölhetetlenül beépül az emberekbe. A huszadik században kialakult magatartásformák ellenben kifakulnak. Ilyen például a szociáldemokrácia vagy az állandó nácizás. Az idő nem áll meg. Beindult egy olyan történelmi revízió, mely helyére teszi a huszadik század jelenségeit. Gyakorlatilag a múlt század maradványaival küzdünk. Nekünk, a huszonegyedik századnak kell róluk ítéletet mondani, mert mi vagyunk az utókor. Mi visszatérünk azokhoz a nemzeti értékekhez, amiket évtizedekig kiirtottak, elhallgattak. Újra fölfedezzük ezeket, így jöhet létre az említett társadalmi többség, mely elszigeteli a nemzetellenes tendenciákat. Az emberek pedig majd eldöntik, az ilyen-olyan nemzeti radikális formációk közül ki mellé állnak.

Ágoston Balázs