Nem ugyan a közeli nagy tavat, inkább az annak közelében felbuzogó, gyógyhatású savanyúvizet, amelyet ivókúrára és kádfürdésre javasoltak az orvosok. A savanyúvíz mellé hamarosan divatos nyaralóhely kerekedett, zenedével, a Dunántúl első kőszínházával, sétányokkal, Anna-bálokkal és előkelő közönséggel.

A tó vizébe persze csak a legvakmerőbbek merészkedtek: midőn 1835-ben az ifjú Wesselényi Miklós báró Tihanyból indulván négy órai úszás után partot ért Fürednél, a mólón összesereglett közönség hatalmas tapssal köszöntötte, és a példátlan bravúrnak országos híre ment.

A század közepére azonban Európa újra lecsendesedett, elzúgtak forradalmai, és még Füredet is odahagyta a közönség, visszahúzódott otthonaiba, várva a jobb időket. Széles csönd ülte meg a balatoni tájat még azokban az esztendőkben is, amikor a budapesti országgyűlésben a Habsburg-trónnal való kiegyezés körül folytak a csatározások.

A reformkorban olyan divatos Füred is elhalkult erre az időre, az öreg fák alatt a szép villák csak ritkán fogadtak egy-egy magának való öregurat, idős asszonyságot. Nem szólt a cigányzene a vendéglőben, nem korzózott az elegáns fürdőközönség a promenádon.

Messze, a tó túlsó végén, Keszthely hatalmas kastélyában az ifjú Festetics Tasziló, egykor majd az első újkori magyar herceg (Tasziló egy fényes nagyúr – énekelte a kórus a Mágnás Miskában) már szövögette terveit a Balaton felvirágoztatására, de a vízre maga csak néhanap ment le, vadkacsázni. A Széchenyi alapította gőzhajótársaság csődbement, a tizenkét kikötőből már csak három üzemelt, az is csupán árurakodásra szolgált, nyaraló vendég alig-alig tévedt az egy szem még üzemelő gőzhajóra.

Miközben Pest-Buda lázas gyorsasággal fejlődött világvárossá, a többi magyar város pedig ott loholt a főváros nyomában, a kiegyezés utáni hosszú békében az úri közönség csak lassan fedezte fel, hogy a Dunántúl kellős közepén egy hatalmas tó várja a nyaralókat selymes homokjával, a nyári melegben egykettőre felmelegedő vizével. A vizet jószerével az egész part hosszán széles nádas vágta el a parttól, amibe csak a halászok vágtak itt-ott nyiladékot, néhány helyen pedig marhafürdetőnek tapostak ki egy darabot a vízre járó csodák.

Az 1880-as években komoly úriembernek meg sem fordult a fejében, hogy belemenjen a Balaton vizébe, Füredre is csak ivókúrára járt, ha járt. Ha valaki ettől fogva átaludt volna harminc évet, a nagy tó partján fölébredvén szeme-szája tátva marad a csodálkozástól.

A déli part azelőtt majdnem teljesen elhagyatott homokos vidékein szinte szakadatlan villasor emelkedett Aligától Berényig. Sorra épült ki Siófok, Földvár, Szemes, Lelle, Boglár, Fonyód és Balatonberény, és Keszthely is gyors fellendülésnek indult. Az északi parton Meszesgyörök, Badacsony, Révfülöp, Szepezd, Füred, Csopak, Alsóörs és Almádi indult fejlődésnek.

Az északi parti falvak, amelyek mind a víztől kissé távolabb épültek, afféle parti kintlévőségeket növesztettek: a városi vendégek a faluban szálltak, a parton nyaraltak és a hegyen boroztak.

Először Siófokon állítottak fel kis fürdőhelyet, még szigorúan a gyógyulni vágyók számára. Az orvosok különösen a zaklatott idegek megnyugtatására javallták a fürdőt, és szép eredményeket értek el. A század utolsó évtizedére a bátrabbak már a tóba is belemerészkedtek, eleinte gyógyulni, később aztán lubickolni – éppen úgy, ahogy manapság teszik.

Az előző századfordulón, mikor doktor Boleman István, jeles fürdőorvos meg írta „A balatonparti fürdők és üdülőhelyek leírása” című füzetét, abban már egész sor üdülőhelyről adhatott ismertetést.

Az északi parton a filoxéra pusztítása miatt kenyérkereset nélkül maradt szőlősgazdák fordultak a vendéglátás felé, olyan sikerrel, hogy a nyaralóközönség a szőlők újratelepítése után is megmaradt. Délen pedig valósággal összefüggő villasor nőtt a nádrengeteg helyén.

A huszadik század első évtizedére már tavasztól őszig pezsgő fürdőélettől volt zajos a nagy tó. A nagyurak ugyan elmaradoztak, és a felső középosztály is inkább Abbáziában költötte a pénzét, a városi nép viszont annál lelkesebben sietett a Balaton partjára. Szórakoztatásukra a legtöbb fürdőhelyen térzene, lawn-tennis, tóparti promenád és persze mindenféle vízisport szolgált. A vendégek kezdetben fürdőházban fürödtek, ami sokáig nélkülözhetetlennek tekintett intézmény volt, lényegében a tóra épített fedett uszoda, amely megvédte a vendégeket a természet vad kilengéseitől, mégis a szabad vízben fürdés élményét nyújtotta. Eleinte csak a katonaviselt, bátor urak hagyták el ezt a biztonságot nyújtó építményt, egy évtized múltán aztán otthagyta mindenki, csak az idős hölgyek és a gyenge idegzetű úrilányok maradtak meg benne.

A fürdés mellett elsőrangú szórakozást nyújtottak a gyönyörű gőzhajók és mindenféle rendű és rangú vitorlások, azon túl pedig kisebb és nagyobb kirándulások, különösen az északi part vadregényes tájain. Egy szó, mint száz, az 1910-es évekre a Balaton fel lett fedezve. Régi csöndességét azóta csupán néhány borús őszi délutánon nyeri vissza – ilyenkor mintha elmerengene a Balaton a régi időkön, amelyek már soha nem térnek vissza, de ezt most már maga sem bánja.

Bencsik Gábor