A remény jeleit látom

– Ezek a magas állami kitüntetések általában életműdíjak, nem egy-egy kimagasló teljesítményt, hanem hosszú évek munkáját ismerik el általa. Meglepődött?

– Emlékezetem szerint az utolsó kitüntetésem a Kiváló Úttörő volt, ami után már be sem léptem a KISZ-be, hiszen ferences diák lettem, de hogy egészen őszinte legyek, volt még egy: katonakoromban egy papnövendék írnok kiadminisztrált nekem egy kiváló katona érdemrendet csak azért, hogy idegekkel bírjam az utolsó időszakot, és ki tudjak járni állandó kimaradással a városba misére. Kaptam még egy Zuglóért Emlékplakettet, de a díszpolgári címet nem adták meg. Ahogy eddig semmilyen állami, illetve egyházi elismerést sem, de ettől függetlenül töretlenül dolgoztam. Különösebben nem érdekelt, hogy a magasból bárki értékeli-e, amit teszek, az eredmények foglalkoztattak, és legfőképp a velük járó öröm. Most jött egy elismerés, de ennek is az a legfőbb értéke, hogy a sok gratulációval nagyon sok szeretet erősít meg és lendít tovább.

– Vajon a papi vagy az írói munkásságát ismerték-e most el?

– Feltételezem, hogy a Keresztény Kulturális Akadémia kultúraszervezői munkájáért kaptam a díjat, amiben valóban benne van az írói teljesítményem is, szerves kiegészítője lelkipásztori tevékenységemnek immár csaknem negyven éve. Valamilyen csatornán a köztársasági elnök asszony értesült arról, hogy a több évtizedes lelkipásztori működésben meglehetősen komoly hangsúlyt kapott az ifjúsággal való foglalkozás, ami a mai napig tart: vezetem a plébániai kollégiumot, és pezsgő élet zajlik a egyházi közösségünkben. 65 éves vagyok, 38 éve látom el a papi szolgálatot.

– Számos kiváló adottságot mondhat magáénak. Kitűnő szónok, jó pedagógus, remek szervező, tehetséges író, költő és még hosszan sorolhatnám. Mi késztette arra, hogy pap legyen, pontosabban pap-író?

– Ez nem egy pillanat, hanem egy érési folyamat eredménye volt. A szüleim nem neveltek feltétlenül hívőnek, de támogató módon álltak hozzá a vallási életemhez. Az irodalmi működésem Puszta Sándor költő atyával való megismerkedésemmel kezdődött. Beállítottam hozzá a verseimmel. Nagyon komoly, de barátságos kritikát kaptam tőle.

– Hogy emlékszik vissza erre a csaknem öt évtizedre?

– Amikor bevonultam katonának, azt mondták néhányan, hogy nem lesz könnyű, de majd megszépülnek a katonaévek emlékei. Amint azonban a Bakonyban a réteges mészkőbe kellett beásnunk magunkat a lövészárokba, nem tudtam elképzelni, hogy ez mitől válik majd derűs emlékké. Végül is attól szépült meg, hogy vége lett, és a barátságok megmaradtak. A fizikai megpróbáltatások a vidéki plébánián tértek vissza, katonaruha helyett immár reverendában. Rengeteget fáztam, sokat küszködtem, számos veszélyt éltem át, és utólag úgy értékeltem, hogy ehhez a jég hátán folytatott lelkipásztori élethez volt szükség a katonaságban való edződésre. Ott, Mohorán viszont már lelkeket mentettem, nagyon fontosnak tartottam, hogy a fiatalokat elsősorban a kulturális szórakozás mentén gyűjtsem össze. Az a generáció, amelyik az én kezeim alatt nevelkedett, hittani tudásban is rengeteget gyarapodott.

– Innen hova került?

– Egy városszéli plébániára, Cinkotára. Ez is azért volt különleges, mert a programok a nem feltétlenül templomba járó embereket is vonzották, akikben volt némi szellemi érdeklődés. Itt pedig, a Kassai téri plébánián körém gyűlt egy olyan művész- és tudóstársaság, akikkel meg tudtuk alapítani a Keresztény Kulturális Akadémiát, amelynek a működése már emelkedettebb szinten és szervezettebb formában folytatódik, mint a korábbi, magánkezdeményezésű kulturális rendezvények.

– Mikor került a Kassai téri plébániára?

– Ennek ma már huszonegyedik éve. Ennyi idő alatt az ember jócskán lát korszakváltásokat. Felnőtt egy generáció, amelynek tagjait öt-tíz évesen ismertem meg, ma már a családalapítással vannak elfoglalva. Az embernek ennyi idő alatt rengeteg tapasztalata gyűlik össze.

– Aki ismeri András atyát, tudja, hogy milyen elmélyült áhítattal tartja meg a szentmiséit, gondos figyelemmel ügyelve minden apró részletre. A liturgia végén kilép a templomból egy barátságos, közvetlen, jó humorú, derűs ember. Ön milyennek látja önmagát?

– Szerintem ugyanaz az ember vagyok minden területen. A szentmisén egy pap – remélem, hogy a hívek többségével együtt – egy kicsit megilletődöttebb attól, hogy ekkora misztériumot szolgálhat. A liturgiával kapcsolatban az az elvem, hogy szépen és szabályosan kell végezni, mert ez fejezi ki az egyház misztériumát. Ezért nem lettem trientista, mert az az egyháztól való egyfajta elszakadást jelentette volna, és ezért nem lettem olyan „laza csávó” sem, aki viszont a II. Vatikáni Zsinat liturgiájával élne vissza. Akinek ez így megfelel, az itt van, aki ennél szélsőségesebb konzervativizmusra vágyik, az elmegy a trientistákhoz, csak nem biztos, hogy az egyház kötelékén belül marad.

– Korszakokat említett, de arra a néhány éve talán még ön sem gondolt, hogy még a mi életünkben kitör egy újabb háború.

– A háború lelki okában a sötétség világára visszavezethető, háttérhatalmi ambíciókat érzékelek. Hogy közömbösen nézik, amint történelmileg és közjogilag is teljesen igazságtalan szempontok alapján eddig százhúszezer embernek kellett meghalnia, azt ép ésszel nem lehet felfogni. A Vatikán a magyar kormányhoz hasonlóan állást foglalt a tűzszünet mellett. A béke a fegyvernyugváson alapul. Mindez azt jelentené, hogy véget ér az ész nélküli mészárlás, a teljesen kiképzetlen fiatalok elhurcolása és a fronton való bevetése, ami nekünk különösen fájdalmas a kárpátaljai magyarok besorozása miatt. Az öldöklésnek csak egy reális alapokon nyugvó béketárgyalás vethetne véget.

– Van rá esély?

– Az evangélium a megbocsátásra tanít, ha kell, hétszer, ha kell, hetvenhétszer. Tehát szinte végtelenszer. Azzal viszont nem lehet békét kötni, akiben nincs békülő szándék. A tűzszünetre mindig van esély. Az ukrán nép többsége egyre inkább nyugalmat és normális életkörülményeket akar, és nem érdeklik a hatalmi szempontok. Ezt is figyelembe kellene már venni.

– Közéleti megnyilvánulásai során nem rejti véka alá kormánypártiságát, amit az ellenzék erősen bírál. Szabad egy papnak kinyilvánítani a politikai véleményét?

– Attól függ, mit nevezünk politizálásnak. A pap ne lépjen be az aktív politikai szférába, magyarán ne vállaljon politikai szerepet még önkormányzati szinten sem, egyetlen pártnak a színeiben sem. Ugyanakkor lelkipásztorként kötelező kinyilvánítani az állásfoglalását még pártpolitikai alapon is, megjelölve, hogy az evangéliumhoz és az egyház tanításához aktuálisan melyik párt áll a legközelebb. Amúgy pedig kit kellene támogatnom, mely politikai erőt, amikor például a háborúval kapcsolatban a jelen kormány véleménye vág egybe az Apostoli Szentszék tanításával?

– Sokan úgy vélik, hogy az európai kereszténység válságban van. Ön szerint is?

– A kereszténység a világ tükre. A kereszténység annyira jutott válságba, amennyire a világ. Az egyház a világ lelkiismerete. Hogyha a kereszténységet valaki krízishelyzetben érzi, akkor a saját életében kell szétnéznie, hogy ő maga hol tart emberség terén. A Krisztus-hívők közössége soha nem öncéllal van jelen a világban, hanem azért, hogy egyengesse az emberiség sorsát, nem is elsősorban a hit, hanem először a normalitás felé, azon keresztül a krisztusi élet tanúságán át az örök üdvösségig. A kereszténység körüli pánikot mesterségesen keltik az ellenségei, akik meg tudtak szerezni maguknak egy bizonyos médiahatalmat, és így képesek az egyszerűbben gondolkodókat beoltani azzal, hogy ők csak diagnosztizálnak, valójában azonban ők diktálják, gerjesztik ezt a válságnak tűnő közhiedelmet.

– Mi a helyzet itthon?

– Érdemes felidézni a budapesti Eucharisztikus Kongresszust. A fáklyás felvonulást, a pápai misét. Ha valaki azt gondolná, hogy a magyar kereszténység van válságban, akkor kérdezze meg magától: tud-e a világon egyetlen olyan országot, ahová két éven belül kétszer, öt éven belül háromszor tért vissza a pápa? Vagy járja le az El Caminót, nézze meg azt az ötven-hatvanezer embert, akik évente legyalogolnak 800 kilométert azért, hogy letérdelhessenek Szent Jakab sírja előtt. És a példákat még hosszan sorolhatnám. Ez lenne a válság?

– Tehát optimista?

– A remény jeleit látom. Én, amíg élek és mozgok, a reményt és a bizakodást fogom szolgálni. Két dologban hiszek: az egyik az, hogy nem nekem kell a tömegeket mozgatnom. Persze ha ez lesz a feladatom, akkor igyekszem helytállni benne, ha nem, akkor viszont a gerincet építem. A másik pedig, hogy amikor már erre sem leszek képes, akkor nyomokat hagyjak az emberek tudatában. Ezt szolgálják a megírt és kiadott könyveim is.

– Közeledik a húsvét, a katolikus egyház legnagyobb ünnepe. Hogyan készül?

– A húsvéti ünnepkörnek a Kassai téren nagyon gazdag hagyománya van. Nagycsütörtöktől húsvéthétfőig a hívek igen szép számban vesznek részt a szertartásokon. Sajnos több rendőrségi feljelentés ért utol bennünket a húsvéti körmenet miatt. Nálunk szigorúan csak sötétedés után kezdődhet a feltámadási szertartás, ez az egyház előírása.

– Megbüntették a körmenet miatt?

– Szó sincs róla. A feljelentések miatt épp egy liberális vezetésű önkormányzattól kaptam levelet, amelyben az állt, hogy nem kell engedélyt kérni a körmenetre, mivel az az egyháznak alapvető joga. Akkor azért hívta ki ránk valaki a rendőrséget, hogy túl hangosan énekelünk. A rendőrök meg is jelentek, de a hatályos törvényt tartalmazó levelet látva áldott ünnepeket kívántak, és elmentek. A feljelentőknek is be kell látniuk, hogy nekünk, keresztényeknek hivatásul adatott a társadalom tagjainak üdvösségre vezetése. Ezt nem lehet erőszakolni, de a reményt mindenki számára nyitva kell hagyni. Ez tanúságtétel a világ javát szolgálja.

– Vannak, akik úgy döntöttek, hogy végképp kizárják életükből a kereszténységet. Nekik szól ez az üzenet?

– A hitélet személyes döntés kérdése, csak önkéntes alapon vállalható. Ugyanakkor viszont amikor ugyanezek az emberek azt követelik, hogy ne is juttassa az eszükbe semmi, hogy a kereszténység jelen van a világban, magyarul hallgassanak el a templomok harangjai, a körmeneteket oldják meg a templomon belül, a zarándokcsoportok a lakott településeken belül ne énekeljenek, tehát kifelé ne nyilvánuljon meg semmi, ami őket a kereszténységre emlékezteti, nos, ebben az elvárásban az egyház nem partner. Ha pedig arról van szó, hogy vezetőket kell választani, akkor nem nagyvállalkozók zsebében kezdünk el turkálni, hanem azt kérdezzük, hogy melyik az a politikai vonulat, amelyik ebben a tanúságtételünkben támogat minket, esetleg még csatlakozik is hozzánk. A párbeszéd alapja a kulturált vita, de az évezredek próbáját kiálló erkölcsi evidenciák nem képezhetik vita tárgyát. A programszerű, intézményesített primitívség kultusza kihúzza a talajt a párbeszéd lehetősége alól. Ezért minden józan, hagyományos értékrendre fogékony felebarátomtól azt kérem, hogy közösen álljunk a sarkunkra minden romboló ellenáramlattal szemben.