Az 1989–90-es, rendszerváltásnak nevezett folyamat sokak számára már csak történelem. A főszereplők közül azonban a legtöbben még itt vannak közöttünk. Kónya Imre az 1990-es választást megnyerő Magyar Demokrata Fórumnak volt a frakcióvezetője, majd belügyminisztere. Most megjelent „…és az ünnep mindig elmarad?” című könyvéből sok mindent megtudhatunk e történelmi időszak kulisszatitkaiból.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

– Miről olvashatunk a kötetben?

– A rendszerváltástól napjainkig tartó időszakról. Persze elsősorban az 1988 és ’94 között történtekről, amikor magam is aktív politikus voltam. Elmesélem azokat a történeteket, amelyeket személyesen átéltem, de amelyekről eddig csak szűk körben beszéltem. Ezekből a főszereplők személyisége is kirajzolódik, Antall Józseftől és Szabad Györgytől kezdve Göncz Árpádon, Csurka Istvánon, Torgyán Józsefen és Horn Gyulán át, egészen a ma is aktív politikusokig, Orbán Viktorig és Kövér Lászlóig. A politikusokkal kapcsolatos sztorikból jó néhány olvasható a konyaimre.hu honlapon, amelyen a könyvről számos egyéb információ, többek között 19 archív videó is található, köztük a „Kónya–Pető-vita”, az összecsapás Horn Gyulával az igazságtétel ügyében, vagy az Orbán Viktorral 1992-ben folytatott, az előzőknél lényegesen barátságosabb hangvételű televíziós vita.

– Mikor került kapcsolatba a politikával?

– Jogász vagyok, s érdeklődve figyeltem a 80-as évek második felében megindult politikai erjedési folyamatokat. Feltűnt, hogy a jogászok alig játszanak ezekben szerepet, holott a XIX. századtól meghatározó volt a szerepük a progresszív mozgalmakban. Ezért hívtam életre többekkel együtt 1988. november 5-én a Független Jogász Fórumot, ahová olyan jogászokat vártunk, akik készek voltak részt venni a demokratikus átalakulás elősegítésében.

– Tevékenységük miben nyilvánult meg elsősorban?

– A demokratikus fordulat akkor már a levegőben volt. Tanácskozásokat tartottunk és állásfoglalásokat adtunk ki az átalakuláshoz szükséges jogi lépésekről. Amikor pedig eljött az ideje, kezdeményeztük az Ellenzéki Kerekasztal létrejöttét a nyolc legfontosabb ellenzéki szervezet részvételével, majd három hónapon keresztül koordináltuk a Kerekasztal működését. Reális veszély volt ugyanis, hogy a hatalmon lévők megosztják, leszalámizzák, egymással szemben kijátsszák az ellenzék különböző csoportjait. Szükség volt arra is, hogy a hatalmat kizárólagosan birtokló kommunista párttal szemben az ellenzék egységesen, egy tömbben lépjen fel. Mivel minket az ellenzéki oldalon függetlenségünk miatt elfogadtak mediátorként, így tudtuk összefogni azokat a legfontosabb erőket, amelyek az egypártrendszer megszüntetését, a demokrácia megteremtését tűzték ki feladatuknak.

– Mi mutatta, hogy megérett az idő a politikai változásra?

– Megváltoztak a világpolitikai erőviszonyok. A gazdasági összeomlás szélére került Szovjetunió már nem volt képes fenntartani uralmát a csatlós országok felett. Magukra maradtak a magyar kommunisták is, miközben kritikus helyzetbe került az ország. A hatalom kénytelen volt tárgyalásba bocsátkozni az ellenzékkel, amely egységes erőként már képes volt elérni, hogy Magyarországon szabad választások legyenek. Mi ugyanis nem azért ültünk le tárgyalni az állampárt képviselőivel, hogy részesedést alkudjunk ki magunknak a hatalomból, hanem azért, hogy a nép vegye át a hatalmat, és szabad választásokon dönthessen arról, hogy ki kormányozza az országot a választásoktól választásokig terjedő időszakban. A tárgyalások célja volt a szabad választások feltételeinek megteremtése.

– Ezt a háromoldalú tárgyalások időszakának is nevezik. Ki volt a harmadik fél?

– A hatalom ragaszkodott ahhoz, hogy a tárgyalóasztalnál saját szatellitszervezetei is jelen legyenek. A három tárgyaló fél közül azonban csak kettőnek – az MSZMP-nek és az Ellenzéki Kerekasztalnak – volt vétójoga, a harmadik fél elmondhatta a véleményét, de a döntésekbe nem tudott beleszólni. A tárgyalásokon megalkottuk a szabad választások megtartásához szükséges törvényeket, a pártok működését szabályozó és a választójogi törvényt, a büntető törvénykönyv állam elleni bűncselekményeket szabályozó részének módosítását és a köztársasági alkotmányt. Sajnos a sajtótörvényben, a médiatörvényben nem sikerült megállapodnunk, ez elsősorban az SZDSZ ellenállásán bukott meg.

– Ön hogy lett a tárgyalások mediátorából politikus?

– A parlamenti demokrácia feltételeinek létrejötte után úgy gondoltam, az én szerepem véget ért, folytatni akartam az ügyvédi hivatást. Szabad György rábeszélésére azonban elfogadtam az MDF jelölését, az országgyűlési választásokon a Pest megyei listát vezettem, és az első szabadon választott parlament képviselője lettem.

– Belülről hogyan látja az Antall-kormány éveit?

– Antall egy beszédében úgy fogalmazott, hogy ez a kormány úgy fog bevonulni a történelembe, mint amelyik „tudta, hogy mit kell tenni, és tette azt, amit lehet.” Súlyos volt a negyven év öröksége, a kommunisták romhalmazzá tették az országot, miközben látszatra épségben volt minden. A szükségszerű változások az emberek többségében bizonytalanságot hoztak, megjelent a munkanélküliség, a szabadság csak ideig-óráig ellensúlyozhatta mindezt. Rettenetes ellenszélben dolgoztunk, egy kíméletlen ellenzékkel, az őket támogató sajtóval, az értelmiségi „megmondóemberekkel”. Öt hónappal a kormány megalakulása után aztán jött a taxisblokád. Súlyos válságot élt át az ország ezekben a napokban, a fővárosban, a vidéki nagyvárosokban, a repülőtéren és a határokon leállt a forgalom, az egész országban megbénult az élet, az SZDSZ a kormány lemondását követelte, Göncz Árpád gyakorlatilag a taxisok mellé állt, míg a miniszterelnök éppen kórházban volt. Ezekről a napokról hosszan írok a könyvemben. Személyes élményeimet, a kormányülésen és a frakcióban történteket, megbeszéléseimet Göncz Árpáddal, Horváth Balázzsal és a többi szereplővel, látogatásomat Antall betegágyánál. A rengeteg probléma dacára elmondható, hogy az Antall-kormány, ideértve Boross Péter rövid miniszterelnökségét is, összességében teljesítette feladatát. Az egyetlen olyan kormány volt a térségben, amely kitöltötte mandátumát. Ekkor szilárdult meg Magyarországon a demokrácia, érvényesültek az emberi jogok, szabadon élhettünk, és nyilváníthattunk véleményt. Függetlenek lettünk, önálló külpolitikát folytattunk, sőt a Varsói Szerződés megszüntetésében Antallnak meghatározó szerepe volt. Magyarország a rendszerváltó országok éllovasa lett, és ezt a pozícióját az MDF vezette koalíció kormányzása alatt végig megőrizte. S amit személy szerint talán a legfontosabbnak tartok: a nemzeti hagyományok tiszteletének visszaállítása, a nemzeti önérzet visszaszerzése és a 15 millió magyarban való gondolkodás, amihez minden gúnyolódás és gáncsoskodás ellenére a kormány és az általam vezetett frakció is mindvégig ragaszkodott.

– Ezek a sikerek, de voltak dolgok, amik talán felemásra sikerültek.

– Igen, egyik ilyen volt a privatizációs folyamat. A spontán privatizáció már a Németh-kormány idején megindult, visszásságaival szemben az Antall-kormány annyit tudott tenni, hogy hozott egy privatizációs törvényt, amely szabályozta a magánosítást. A magántulajdonra való áttérés szükségszerű volt, ezzel mindenki egyetértett. Hogy voltak hibák, tévedések? Egészen biztos. De nem látok az akkori ellenzékben olyanokat, akik ezt jobban csinálták volna.

– Bár az MDF nyerte a választásokat, mégis paktumot kötöttek az SZDSZ-szel.

– Akik az MDF–SZDSZ-paktumot kárhoztatják, nem veszik figyelembe, hogy a paktum alternatívája az SZDSZ-szel kötött nagykoalíció lett volna. A hatályos alkotmányban ugyanis minden lényeges kérdés eldöntéséhez – a költségvetést is ideértve – kétharmados többségre volt szükség. Az MDF megnyerte a választást, de az eszmeileg hozzánk közel álló kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal sem volt meg a kétharmados többsége. A szabad demokratákkal kötött nagykoalíció esetén ez meglett volna, de Antall ezt mindenképpen el akarta kerülni. Ezért nagykoalíció helyett egyszeri megállapodást kötött az SZDSZ-szel, hogy engedjék ki a kétharmados körből azokat a törvényeket, amelyek a kormányzáshoz feltétlenül szükségesek. Cserében azt ajánlotta, hogy az SZDSZ-tag Göncz Árpád legyen a köztársasági elnök. Az SZDSZ magát a pozíciót akarta volna, de végül engedett Antallnak, aki ragaszkodott az ’56-os halálra ítélt Göncz Árpád személyéhez, akit még kisgazda politikusként ismert, s akiben megbízott. Később csalódnia kellett, Göncz nem maradt pártatlan, igencsak megnehezítette a kormány dolgát, és megkeserítette a miniszterelnök hátralévő éveit.

– Egyik ilyen volt, hogy az Alkotmánybírósághoz fordulásával megakadályozta a kommunista bűnösök számonkérését.

– A Zétényi Zsolt által előterjesztett igazságtételi törvényjavaslat lehetővé tette volna, hogy a bíróság előtt feleljenek a bűneikért azok az ávósok, akik halálra verték áldozataikat, a vérbírák, akik a Rákosi-rendszerben vagy a forradalom után, koncepciós perekben halálos ítéleteket hoztak, és azok a vezető politikusok, akiket a bíróság hazaárulás bűntettében bűnösnek talál. Én minden erőmmel támogattam a javaslatot, a könyvben leírom az ezzel kapcsolatos vitákat, hogy személy szerint kinek mi volt az álláspontja Antall Józseftől Fodor Gáboron át Horn Gyuláig. A javaslat átment a parlamenten – kizárólag a koalíciós pártok szavazataival –, de Göncz nem írta alá, az Alkotmánybírósághoz fordult, amely alkotmányellenesnek minősítette a törvényt. Megjegyzendő, hogy a német alkotmánybíróság ennek a törvénynek a német mását minden ellenvetés nélkül átengedte. A rendszerváltás egyik legnagyobb kudarca, hogy a kommunista időszaknak még a főbűnöseit sem sikerült bíróság elé állítani. Ennek ellenére a magyar történelem kiemelkedő időszaka volt az a néhány esztendő.

Tölgyesi Tibor