A sármíves Fecskefészke

– Rézmívesről már hallottunk, mint ahogyan létezik ezüstműves- és kőműves szakma is. De hogy valakinek a foglalkozása sármíves legyen, az azért nem mindennapi! Talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy az előbbiek analógiájára ön alkotta meg szakmája definiálására ezt a kifejezést…

– Így történt, mégpedig azért, mert nem volt olyan létező kategória, ami körülírná azt, amivel foglalkozom. Van benne ugyanis vályogépítészet, de népi kultúra és hagyományápolás is, illetve a helytörténettől kezdve a biológián át még nagyon sok minden. Mivel az őseink maguknak építették a házaikat, így én is komplexen, holisztikusan gondolkodom, nemcsak az egyes részeket, hanem a teljes munkafolyamatot látom magam előtt. Egyszerre vagyok tehát humánerőforrás-menedzser, anyaglogisztikus, kőműves és tetőfedő, vagyis mindaz, ami ahhoz kell, hogy a helyben fellelhető természetes építőanyagokból létrejöhessen egy minden elemében szerves ház.

– Milyen előnyei vannak a természetes alapanyagokból épült szerves háznak?

– Mivel semmi sem fekete vagy fehér, kezdem inkább a hátrányokkal! Ezek közé tartozik, hogy egy szerves ház felépítése nagyon sok élőmunkát igényel, ráadásul nagyon sokba is kerül. Sokan félnek a vizesedéstől is, így a talajpárától, illetve a csapadékvíztől, ami a padozatba vagy a falazatba kerülve hosszú távon valóban komoly károkat idézhet elő. A vízkár azonban jó tervezéssel, szervezéssel és karbantartással ma már százszázalékosan kiküszöbölhető. Így gyakorlatilag egyetlen hátrány marad, mégpedig hogy rá kell jönni, miként nem lesz drága az építkezés! Ha az előnyeit vizsgáljuk, mindenkinek más a prioritás, nálam az első helyen az egészség áll. Én például kifejezetten rosszul érzem magam egy sorozatban gyártott lakópark diszperzittel festett falai között! Miközben a vályog, a tégla, a kő vagy a fa nagyon közel áll az ember legkényelmesebb közegéhez. A természetes anyagokból épült házak nemcsak esztétikusak, de történeteket mesélnek, megszólítanak, méltóságuk és lelkük van. Ráadásul ha elég ügyesek vagyunk, rendkívül kis ökológiai lábnyommal meg lehet valósítani ezeket az épületeket úgy, hogy helyben lévő alapanyagokat használunk, amivel helyi mestereket, kisiparosokat támogatunk.

– Olyan természetességgel mesél minderről, hogy ha nem tudnám, hogy Budapesten született, szinte biztos lennék benne, hogy falun nőtt fel, és látta maga előtt a mintát! Hogyan lesz egy fővárosi fiatal lányból előbb tanyatulajdonos, majd „sármívesként” az ősi hagyományok, az ősi életforma elkötelezettje?

– Viccesen azt mondhatnám, hogy a gólya valószínűleg tüsszentett vagy elfáradt, és egyszerűen rossz helyen pottyantott ki a csőréből. Mert ott, ahol megszülettem, mindig kívülállónak éreztem magam, nem találtam a helyemet. Már 12-13 évesen pontosan tudtam, hogy a főváros nem az én közegem, 16 évesen pedig már tudatosan kerestem az utam. Biztos voltam benne, hogy önellátó szeretnék lenni egy tanyán, mint ahogyan abban is, hogy a feladatom az ősi népi építészeti hagyaték továbbéltetése lesz. Így amint végeztem a gimnáziummal, egyből bele is vágtam! Először Komárom-Esztergom vármegyében vettem egy tanyát, ahol szarvasgombászként kezdtem el dolgozni.

– Hogyan kapcsolódik a szarvasgomba az ősi építészethez?

– Nem a gomba érdekelt elsősorban, hanem az erdő, ahol őseink egykori lakóhelyét kutattam, az őskori, a réz- és vaskori földvárakat. Hosszú utakat tettem meg a kutyám társaságában, így tulajdonképpen a gazdaságosság jegyében született meg az ötlet, hogy a gombászattal legalább a benzinpénzt megkeressem. Az már csak hab a tortán, hogy a végén már több kutyám is volt, akiket magam képeztem ki.

– Olyan, mintha tudatosan kereste volna a kihívásokat, hogy kipróbálhassa magát sok mindenben, majd nyugtázza, hogy „ezt is meg tudom csinálni”?

– Tulajdonképpen ez történt. De egy kicsit visszaugrok az időben! Nagy szerencsém volt, hogy még tinédzserkoromban volt egy olyan ezermester párom, akinek az volt az alaptézise, hogy amit emberek csináltak, azt emberek meg is tudják csinálni! Így az autórestaurálástól kezdve az esztergályosszakmán keresztül a villanyszerelésig vagy a hidegburkolásig mindenhez értett, és mindenhez voltak szerszámai és gépei is. Eltanultam tőle ezt a szemlélet, így soha nem okozott nehézséget, ha valami teljesen más területen kellett elkezdenem dolgozni.

– Milyen alaptudás kellett ahhoz, hogy végül „sármívessé” váljon, aki a természetben megtalálható alapanyagokból búbos kemencét, kézzel rakott sparheltet, vagy ha kell, házat épít?

– Rengeteget jártam könyvtárba, főleg a néprajzi irodalmat tanulmányoztam, majd az elméleti tudás megszerzése után mindenféle régi épületeket kezdtem el rekonstruálni. Nagy lendületet adott mindehhez a szentendrei skanzen, ahol Magyarország összes tájegységének minden létező épülettípusát felépítették. Ezeket a házakat nagyon alaposan megvizsgáltam, mert mindent tudni akartam róluk, azt, hogy pontosan miből és hogyan készültek. Szép lassan rájöttem, hogy őseink tényleg mindig abból főztek, ami volt a konyhán, így a házaik építéséhez is azt az alapanyagot használták, ami a közelben a rendelkezésükre állt. Hihetetlen, de a Kárpát-medencében bármerre járunk is, egy kilométeren belül lévő alapanyagokból fel lehet építeni egy épületet, semmi értelme sincs a messziről való szállításnak! Huszonhárom éves voltam, amikor Vas megyébe költöztem, ahol már ebben a szellemiségben, vályogból tapasztva építettem fel az otthonom. Ennek a híre szájról szájra terjedt, egyre többen kerestek meg, hogy segítsek nekik. A legnagyobb probléma a szakemberhiány volt, így jobb híján pedagógus is lettem, nekem kellett betanítanom az építkezésben segédkező nagybácsikat, unokatestvéreket vagy éppen egy kőművesbrigádot. Rá kellett jönnöm, hogyan tudok a saját nevem alatt a tökéleteshez nagyon közelítő minőségben dolgozni olyan emberekkel, akik azelőtt sosem foglalkoztak ezzel.

– Innen pedig már egyenes út vezetett a Fecskefészek Otthonom Egyesület megalapításáig. Mi az egyesület legfontosabb célja?

– A legfontosabb, hogy értékálló tudást osszunk meg a természettel összhangban élni kívánó emberekkel, és továbbadjuk az ősi építészeti hagyatékot, vagyis megtanítsunk másokat a helyben megtalálható anyagokkal építkezni az átlagos piacinál lényegesen jobb minőségben. Dohos, múzeumszagú megoldások persze nem játszanak, mert senki nem akar barlangban élni! Van a réginek is hátránya, mint ahogyan az újnak is előnye. Ezekből kell egy olyan kombinációt összegyúrni, ami mindenki számára hozzáférhető, és jó érzéssel tölti el a tulajdonosát. Erre egy saját pedagógiai módszert is kidolgoztam, majd két évvel ezelőtt megírtam a Szerves háztan – Vályog tudástár 1. című tankönyvet azoknak, akik szeretnék házuk szerkezetét megérteni és a vályoggal való javításokat, átalakításokat a józan paraszti ész törvényeivel összhangban, szakszerűen elsajátítani. Emellett vállalunk épületdiagnosztikát is, átvilágítjuk, feltérképezzük az adott épületet, majd a tulajdonossal együtt gondolkozva találjuk ki a megoldást. Úgy érzem, a küldetésem az, hogy segítsek kikerülni az embereknek a fogyasztói társadalom és az ipari anyagok fogságából, megtanítsam nekik, hogyan tudják a saját erőforrásaikat használni és kezelni.