A Soros-franchise
Szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy a hazánkban működő Soros-szervezetek aktívan bekapcsolódnak a választási kampányba. A franchise-rendszerben működő NGO-k várhatóan az USA-ban székelő csúcsszervek által kidolgozott konzerv jelszavakkal és logókkal állnak majd csatasorba, hogy megtámogassák az önmagát végzetesen lejárató ellenzéket.
Nemcsak Soros György, a hálózata is elöregedett. Ma már nem bíbelődnek azzal, hogy a megrendíteni akart országokra szabják az exportforradalmak forgatókönyvét. A táblákra és molinókra festett ökölbe szorított vagy megálljt mutató kéz stilizált formája egyformán megfelel a BLM-mozgalom tagjainak vagy a feministáknak, esetleg a magyar színművészetis diákoknak. A hívószavak is nagyjából egyformák, az egyén szabadságáért, a bevándorlók, az LMBT-emberek jogaiért, esetleg zöld jelszavakkal hívják az utcákra a fiatalokat a hálózati fiókszervezetek.
Nem csoda, ha a Soros-agytrösztök kifogytak az ötletekből, hiszen már-már történelmi múlt áll a hátuk mögött. Hálózatépítő és társadalomformáló kísérletét Soros a hetvenes években, azaz több mint 40 évvel ezelőtt kezdte meg, a Human Rights Watch nevű szervezet, majd a Nyílt Társadalom Intézet és a belőle kinőtt Nyílt Társadalom Alapítványok létrehozásával, manhattani központtal. E szervezetek kiépítésének elsődleges célja az volt, hogy rajtuk keresztül Soros politikai befolyást szerezzen gazdasági törekvései megtámogatására. Érdekei rendszerint egybeestek a globális tőketulajdonosok és az Egyesült Államok érdekeivel, ami megkönnyítette a munkáját.
A birodalomalapítás évtizede
A Nyílt Társadalom Alapítvány 1984-ben kezdett terjeszkedésbe, éppen Magyarországon, az akkori hazai kultúrpápa, Aczél György segédletével.
Aczél a tudomány, a sajtó, a művészet területén életről-halálról, vagyis karrierek felíveléséről, eltaposásáról döntő pártvezető volt. Ő közvetített Soros György és a nyílt társadalom eszméjével rokonszenvező értelmiségiek között, akiknek nagy része valamikor híven szolgálta Rákosit, vagy éppen otthonról hozta magával az elvhűséget. Ösztöndíjakkal, külföldi vagy gyorsan felívelő hazai karrierrel sokakat sikerült megnyerni az ügynek.
Így Soros a nyolcvanas évek második felére elmondhatta, hogy szinte totális ellenőrzést gyakorol a kulturális élet, a sajtó és a társadalomtudományok művelői, valamint a támogatásával létrehozott liberális párt, az SZDSZ fölött. Itteni pozícióit tovább erősítette, hogy ő hozta tető alá a kétnapos londoni tárgyalást a Németh-kormány prominens pénzügyi vezetőiből álló Kék Szalag Bizottság és a Magyarországnak hitelező Rothschild és Warburg Bankházak szakértői között. A találkozás fő témája a magyar államadósság kezelése és a privatizáció volt. E tárgyalásokon dőlt el, hogy szó sem lehet az adósság átütemezéséről, és itt határozták meg a magyar cégek eladásának menetét is, amit végül rablóprivatizációnak nevezett el a közbeszéd. Ezen az ügyleten Magyarország két és félszer annyit veszített, mint a teljes második világháború alatt, mégis Sorosra ezután úgy tekintett a liberális értelmiség, mint a dodonai orákulumra. Eljött az ideje, hogy a spekuláns nekivágjon a Közép-európai Egyetem megalapításának, amelyet kezdetben ugyan Prágába terveztek, de miután a csehek nem kértek belőle, Budapest lett a helyszíne. Az intézmény deklarált célja az volt, hogy terjessze a nyílt társadalom eszméjét, és gondoskodjék az ekkor már szaporodásnak indult Soros-alapítványok káderutánpótlásáról.
Mert káderekre egyre nagyobb szükség volt: a magyar tapasztalatok birtokában, a nálunk kikísérletezett modell szabályai szerint Soros terjeszkedni kezdett Közép- és Kelet-Európában, valamint a Balkánon és a közép-ázsiai szovjet utódállamokban. Az építkezés olyannyira sikeres volt, hogy 1995-ben a pénzember kijelenthette: a volt szovjet birodalom immár Soros-birodalom lett. Alapítványai pedig afféle modern Hüdraként száz meg száz fejet növesztettek, hogy végül lehetetlen legyen követni a hálózatépítésre és korrumpálásra szánt pénzek útját.
A cél, amely szentesíti az eszközt
Soros nem elégedett meg azzal, hogy egyre terebélyesebbre szője hálózatát, így növelve politikai és gazdasági befolyását a térségben. Filozófusi babérokra is tört. Könyveiben leírta azt is, mi a pontos célja a nagy építkezésnek.
Mint több kötetben kifejtette, a nemzetállamokat fel kell számolni, mert nem alkalmasak arra, hogy hatékonyan működtessék javaikat. Mindenütt a Hálózatnak kell átvennie az ellenőrzést a kritikus infrastruktúra, vagyis a víz, a termőföld, az energiaszektor, a közlekedés, a kommunikációs rendszerek, valamint a kulcsiparágak és az élelmiszer-termelés és -kereskedelem fölött. Így el lehet kerülni Soros szerint egy hagyományos háborút, amely túlságosan nagy pusztítást vinne végbe az említett anyagi javakban.
A megszerzett nemzeti vagyon működtetését pedig azokra az aktivistákra kell bízni, akik az alapítványi világban már bizonyították rátermettségüket. Szerinte csak ebben a határok nélküli, nyílt és szabad világban lehet biztosítani az emberek totális szabadságát. Hiszen az új embertípus már nem kötődik közösségekhez, hazához, családhoz. Nem befolyásolják vallások, mélyebb érzelmek. Minden ízében képes az új rendszert, a nyílt társadalom eszméjét szolgálni.
Ám hiába az eszmei megalapozottság, a hálózatépítésre költött dollárszázmilliók, a birodalomépítésben elért sikerek. Mindig akadtak renitens államok, amelyek polgárai konzervatív politikusokkal szimpatizáltak, esetleg nemzeti érzelmű kormányokat segítettek hatalomba. Így Soros célba vette a nemzetek feletti szervezeteket is: kiterjesztette befolyását az ENSZ-ben, az Európai Bíróságon, az Európai Parlamentben, sőt az Európai Bizottságban a jól ismert módszerrel: a tisztségviselők és politikusok korrumpálásával. Így tudta elérni, hogy ezek a szupranacionális szervezetek gyakoroljanak nyomást a renitensekre, mostanában például Magyarországra és Lengyelországra.
A Hálózat, amelynek arca továbbra is az agg Soros György, láthatólag működik. Ezt a magyar jogállamiságot kétségbe vonó Sargentini-jelentés megszületésének módja is igazolta, amelynek szövegét nagyrészt a hazánkban állomásozó Soros-NGO-k diktálták, és az EP-képviselők tekintélyes része, közöttük a magyar baloldaliak, szolgálatkészen elítélte Magyarországot. A támadások azóta sem csitultak, legutóbb a gyermekvédelmi törvénymódosítással vívtuk ki a Hálózat-birodalom haragját, hogy ezzel az ürüggyel visszatarthassa az EU a pandémia miatt létrehozott gazdasági újraindítási alapból nekünk járó pénzt. Lengyelország esetében pedig az Európai Parlament mondta ki a lengyel alkotmánybíróság inkompetenciáját, miután a testület az uniós szerződések szerinti nemzetállami jogkörbe tartozó kérdésekben a lengyel jogot határozta meg elsődlegesnek.
Soros Nagy-Britanniában is igyekezett befolyásolni a brexitnépszavazást, az Amerikai Egyesült Államok egy részét pedig hálózati támogatással tűzbe borították a BLM-aktivisták, akiknek legfontosabb feladatuk az volt, hogy megbuktassák Donald Trump elnököt.
Nem személyes ügy
A magyar viszonyok felforgatásába eddig beletört Soros György bicskája, 2002–10 között ugyanis az emberek megtapasztalhatták, milyen a szociálliberális kormányzás. S bár a 2010 óta rendre győztes Fidesz–KDNP-kormánynak sikerült kivezetnie az országot a szakadékból, az NGO-k azóta is neki-nekiszaladnak felforgató kísérleteiknek. Az úgynevezett netadó elleni tiltakozásul utcára vitték a fiatalokat, és komolyabb tömeget tudtak utcára toborozni a CEU vagy éppen a Színház- és Filmművészeti Egyetem „védelmében”. Meghallgathattuk Fekete-Győr Andrást, aki elmondta, miként kell feldobni egy tüntetés hangulatát petárdákkal, hiszen a központi irányelvek szerinti képzéseken sorozatban gyártják az arra hivatott NGO-k az egy kaptafára készült utcai harcosokat.
És persze tanúi lehetünk annak, hogy az önkormányzati választások után a dollármilliókkal kistafírozott hálózati szervezetek miként fúrják be magukat az ellenzéki vezetésű helyhatóságokba, hogyan tudják leszívni a pályázati pénzeket, milyen oktatásokat tartanak a jövendő aktivistáknak.
Ezek az aktivisták, a működő hálózati szervezetekkel karöltve, minden bizonnyal aktivizálják magukat a választási kampány hajrájában. Azt nem tudni, pontosan milyen jelszavakat húznak majd elő, de biztosak lehetünk abban, hogy a fiatalokat célozzák meg. Bizonyára megjelennek majd az utcákon is a jól ismert ököllogók, és ellepik a tereket a szivárványos zászlók.
Mára nyilvánvaló az is, az ellenzék választási programját nagy részben a Soros-NGO-k diktálják. A melegjogok kiterjesztésére és a gyermekvédelmi törvény hatályon kívül helyezésére vonatkozó terveket a meleglobbi képviselői írják. A privatizációs elképzeléseket pedig a nemzetközi pénzvilág érdekében foglalja programjába a balliberális pártszövetség. A közhatalom meggyengítésére szőtt álmok az alkotmány kiiktatását, az alkotmánybíróság „szétzavarását” célozzák. A legnépszerűbb közösségi oldalon pedig máris megindultak az első támadások a rendőrség ellen. Rasszizmussal, brutalitással vádolva a rendőröket éppen úgy, mint a határt védő kollégáikat, pont mint Trump Amerikájában. Egy baloldali megmondóember pedig már azzal példálózik, hogy csak egy komoly terrortámadással lehet megingatni a Fidesz–KDNP-kormányt.
Azt persze nem tudhatjuk, hogy a Hálózat meddig mer elmenni a kormánybuktatásért. De az bizonyos, hogy a magyar modellt rendkívül veszélyesnek tartja a nyugti világot kormányzó elit, mert működik. Ez pedig ráébresztheti az embereket a liberálisnak mondott demokrácia alternatívájára. Ezért Magyarországot, Lengyelországot szerintük el kell tiporni. Ez a nagy nemzetközi tőketulajdonosok és az NGO-aktivisták, valamint Soros György számára nem személyes ügy. Üzlet.
