– A portugálok saját fiukként gyászolták a tragikus körülmények között elhunyt Fehér Miklóst. Magyarországon az egyik bulvárlap címlapon közölte a fiatal labdarúgó haláltusájának fényképeit, sírjáról pedig valaki ellopta Miklós egykori klubjának, a Benficának sálját.

– Nem mutattunk olyan össznépi gyászt, mint a portugálok, de a magyar labdarúgó-társadalmat és a hazai sportélet egészét mélyen megrendítette Fehér Miklós halála. Ott voltam a temetésen és elmondhatom, ahogy a portugál, úgy a magyar nemzet gyásza is tiszta szívből fakadt. De az sajnos igaz, hogy értékeinkre valóban nem figyelünk úgy oda, mint a déli népek.

– Mi az oka ennek?

– A magyar társadalom most kezd újra közösséggé formálódni a közös értékek, érzelmek mentén. Időre és az emberek nyitottságára van szükség ahhoz, hogy ismét legyenek közösségi eseményeink, együtt tudjunk sírni, nevetni. A sport segíthet ebben, az emberek igénylik az együttlétet, ezt példázza, hogy a szegedi kajak-kenu versenyek negyvenezer szurkolót vonzanak, a közelmúltban tízezrek tapsoltak a Budapest Sportarénában Sebestyén Júlia aranyérmének a korcsolyázók kontinensviadalán.

– A labdarúgó-stadionok meg kiürültek.

– A labdarúgás területén sok még a teendő. Magyarországon hiányzik az arénák varázsa, lehangoló, amikor kimegy a szurkoló egy tízezer férőhelyes stadionba és ott rajta kívül mindössze két-háromezren vannak. Nincsenek apró figyelmességek, így például amikor a szurkolók vagy éppen a családok belépnek a stadionba és a bejáratnál ajándékba kapnak egy ajándéktárgyat, a klub zászlaját, sapkáját. S valljuk be őszintén, nem bántva a futballistáinkat, a játék minősége sem vonz tömegeket.

– A hazai bajnoki meccsek színvonala erősen ingadozik, a stadionok állapota sem közönségcsalogató, nem beszélve az időről időre ismétlődő összecsapásokról a futballhuligánok között, mely szintén nem biztatja arra a családokat, hogy a bevásárlóközpontok helyett a focipályákra tegyék át a hétvégi közös programokat.

– A magyar társadalom egyike a világ azon nemzeteinek, ahol az emberek nagyon sokat beszélnek a sportról, valószínűleg többet, mint a politikáról. Ahol nagy tömegeket érdekel a sport, ott lehetővé kell tenni az emberek számára, hogy ne csak beszéljenek kedvenc sportágukról, hanem szabad idejükben műveljék is azt. Az Ifjúsági- és Sportminisztériumot a polgári kormány nem az államapparátus hizlalásáért hozta létre, hanem éppen a fenn említett okok miatt. A társadalom minden tagja számára lehetőséget kell biztosítani arra, hogy éljenek az ország bármely pontján, megmutathassák tehetségüket, megőrizhessék egészségüket a sport segítségével. Közöttük vannak a jövő nagy bajnokai, a leendő anyukák, apukák, nagyszülők, az egészség mindannyiuk számára egyforma kincs. A négy-öt évvel ezelőtt elkezdett fejlesztéseket – uszoda- és tornaterem-építési program – egy országos felmérés előzte meg, amelyből kiderült, hogy a magyar társadalom többsége leginkább a labdarúgást kedveli. Ez meghatározó volt a sporttámogatások odaítélésében.

– Nem az volt a meghatározó, hogy Orbán Viktor igazolt labdarúgó?

– Nem. A polgári kormány időszakában nem a labdarúgás egésze kapott kiemelt támogatást, hanem az utánpótlás. 1999-ben indult el a Héraklész-program, melynek célja számos sportágban a tehetséges gyermekek támogatása. Ennek egy alprogramja a Bozsik-program, amely a névadójából következik, a labdarúgó-utánpótlással foglalkozik. Az elsődleges célunk nem az, hogy profi focistákat faragjunk a gyerekekből, hanem hogy minél több fiatal legyen a pályákon, és ne az aluljárókban, bevásárlóközpontokban, a játékautomaták mellett töltsék az idejüket. A sport nemcsak a fiatalokat csiszolja egymáshoz, hanem a családon belüli és a családok közötti szálakat is megerősíti. A szülőknek egy-egy meccs ugyanolyan nagy esemény, mint gyermekeiknek, külön készülnek a tornákra, szurkolnak, tanácsokat adnak, azt hiszem, ez a legcsodálatosabb a Bozsik-programban és a sportban, a közösségteremtő és -formáló erő. A mai gyerekekre rengeteg veszély leselkedik, csak egyet említek: kábítószer. Manapság már az iskolák környékén is megjelennek a drogdílerek, akik mindenféle módszerrel igyekeznek a fiatalok közelébe kerülni. A sport közösséggé formálja a gyerekeket, akik a pályán belül és kívül is figyelnek egymásra és megakadályozhatják, hogy bármelyikük rossz társaságba keveredjen.

– A kisebbik kormánypárt a közelmúltban azt javasolta, hogy legalizálni kellene a könnyűdrogok használatát. Az SZDSZ nem támogatta az olimpia rendezését sem. Medgyessy Péter aláírta ugyan az ötkarikás játékok rendezését támogató aláírásgyűjtő ívet, majd közölte, aki olimpiát akar rendezni, annak nincs ki mind az öt kereke. Mi lett a Bozsik-program sorsa?

– A sportminisztérium új vezetése az első időszakban látszólag támogatta a programot. A Bozsik-programban 50-60 ezer fiatal vett részt, akikkel országszerte 1200 edző foglalkozott. Az ő díjazásuk korábban húszezer forint volt, amelyből fedezni kellett három-négy csapat utaztatását a tornákra és a felkészülést. Ezt a nem túl nagy összeget tavaly októbertől azonban megvonták a szakemberektől és a gyerekektől. Nemcsak a labdarúgás, hanem a magyar sport is sajátságos helyzetben van az olimpia évében, ami a támogatást illeti. Nagy az elvárás a sportolóinkkal szemben, s ha megnézem, hogy mennyi segítséget kapnak az egyesületek a felkészüléshez, a kettő között óriási az aránytalanság. Nem tudom, hogy politikai háttere van-e a dolognak, annyi bizonyos, az elmúlt négy évben kiemelt támogatást kapott a sport, most viszont mostohagyermekként bánik vele a hatalom.

– Baumgartner Zsolt kormányzati támogatási akciója látványos volt.

– Szurkolok neki, hogy sikereket érjen el a Forma-1-ben. Azt viszont tény, hogy az olimpiai csapat, háromszáz sportolónk, másfél milliárd forintot kapott a felkészülésre, míg egy világraszóló eredményeket eddig nem produkáló fiatalembernek ennek kétharmadát ígéri meg a kormány támogatásként.

– Régen nem látott nemzeti összefogás volt a lakosság, az üzleti szféra részéről az ötkarikás játékok megrendezéséért. Ennyi idő távlatából és a közelgő athéni rendezvény problémáit látva merész gondolat volt a magyarországi olimpia?

– Aláírások százezreit gyűjtöttük össze, pártállástól függetlenül sorakozott fel a nemzet az olimpia ügye mögé. Voltak persze olyanok is, akik azon fáradoztak, hogy letörjék a lelkesedést. Az olimpia rendezése egy hosszú távú program része volt. Magyarország gazdaságát példaként emlegették néhány évvel ezelőtt, mert a világgazdaság visszaesése ellenére folyamatosan fejlődött. A bérek növekedésével nőtt a fogyasztás, a költségvetés bevétele, amit vissza lehet forgatni a gazdaságba, állami beruházásokba, amelyek új munkahelyet teremtenek. A kétkedők az olimpiai rendezés kapcsán azt mondták, nincsenek útjaink, szállodáink, sportlétesítményeink és így tovább. Ezekre az országnak akkor is szüksége van, ha megrendezi a világeseményt, és akkor is, ha nem. Nem jelentett volna sok pluszköltséget a rendezés, mivel előbb-utóbb el kell kezdeni ezeket a fejlesztéseket. A költségek nem egyszerre terhelték volna az államot, mivel pontosan elkészített menetrend volt arra, hogy mely évben milyen nemzetközi sportesemény megrendezésére kellene jelentkezni, és ezekre már akkor felépültek volna a létesítmények.

– Ilyen esemény a Labdarúgó Európa-bajnokság?

– Egy karnyújtásra volt a lehetőség, hogy Ausztriával vagy Horvátországgal közösen vendégül láthassuk a legjobb nemzeti válogatottakat. Most a hírek szerint Romániával közösen pályázunk. Óriási dolog lenne elnyerni a rendezés jogát, de legszebb az volna, ha a válogatott a játékával vívná ki a jogot a részvételre.

– Az új szövetségi kapitány, Matthëus csodát tehet?

– Optimista ember vagyok, de nyolc-tíz év kellene ahhoz, hogy a labdarúgás-utánpótlásból, az ötven-hatvanezer fiatalból olyan csapat jöjjön létre, amely főszerepet játszhat majd Európa-bajnokságon. Mivel a Bozsik-programot halálra ítélte a sportminisztérium, félő, hogy elkallódnak ezek a gyerekek, pedig rengeteg tehetséges, kreatív játékos van közöttük. Nagy sikereket hozhatnak Magyarországnak, mert semmivel sem ügyetlenebbek, mint angol, német, olasz vagy spanyol kortársaik.

– Hol és mikor csúszik be a hiba?

– Nincs rendezve a futballisták helyzete a felnőttkor küszöbén. Beckham 16-18 évesen már ott toporgott egy nagy klubcsapat kispadja mellett, a mieink később érnek, de hogy mi ennek az oka, nem tudom. Az edzők nagy figyelmet fordítanak arra, hogy a gyerekek megfelelő fizikális felkészülést kapjanak, hiszen korábban ez volt a magyarok legnagyobb hiányossága. A mai labdarúgásban már ez is kevés, szellemileg és lelkileg is fel kell őket készíteni arra, amire Beckhamet, Raúlt, Del Pierót. Adjanak tíz-tizenöt évet az életükből, miközben azt csinálhatják, amit szeretnek és utána a hátralévő életük egy csoda.

– Egy évtized viszont folyamatos, iszonyú nagy megterhelés. És ott lóg a levegőben állandóan, hogy egy rossz ütemű becsúszás után olyan súlyos a sérülés, hogy nem képes többé a játékos a maximumot adni. Először kispados, majd onnan is kiszorul és elindul lefelé a lejtőn.

– Számos pozitív példát tudok említeni, többek között Dárdai Pált és Király Gábort, akiket már a szüleik is tudatosan felkészítettek erre a pályára és ezekre a lehetőségekre. Dárdai Pál például képzi magát arra, hogy aktív pályafutása végén az utánpótlással foglalkozzon, hasonló elképzelései vannak Lisztes Krisztiánnak is. Talán más a légkör, amiben ők most dolgoznak.

– Profi a légkör?

– A legalapvetőbb különbség, hogy a magyar edzők és játékosok nem tudnak hosszú távra tervezni, mert mindennapi anyagi gondokkal küzdenek. A fizetések körüli bizonytalanság a szakembereket, klubvezetőket elvonja a szakmai feladatoktól. Az edzőink profi szelleműek, de a közeg, amiben dolgoznak, korántsem. Az állami támogatások jelenleg meghatározzák a klubok helyzetét.

– Minden attól függ, hogy az éppen regnáló hatalom éppen az Újpestet, a Fradit vagy az MTK-t szereti?

– Nem csak a labdarúgásról van szó, a polgári kormány jobban szerette a sportot, mint a jelenlegi. A stadionépítési és -felújítási program, valamint az, hogy elkészültek a tervek arra, hogy megyénként 3-4 műfüves pályát létesítsünk, mind egy célt szolgált, a sportot. Ma csak annyit hallani ezekről, hogy majd folytatják a megvalósítást, de már világosan látszik, ezek csak szavak. Járom az országot és elszorul a szívem, amikor látom, hogy sok helyen a gyerekek milyen körülmények között tornáznak. Számos iskolának nincs tornaterme, az osztályban a padok között tartják rossz időben a testnevelési órát. Nincs pénz építésre – mondják az illetékesek. Budapest környékén tudok mutatni nekik olyan könnyűfém-szerkezetes kézilabdapálya méretű, vizesblokkal ellátott tornacsarnokot, amelynek felépítése 50 millió forintba kerül. Kormányzati segítséggel és a települések összefogásával nem elérhetetlen álom, főleg úgy, hogy gyermekeink egészségéről van szó. A stadionrekonstrukcióra visszatérve, a közvélemény számára talán csak annyi maradt meg a programból, hogy pénzt kaptak a klubok a felújításra. A cél az volt, hogy családi program legyen hétvégenként meccsre járni. Kulturált, biztonságos stadionokba tölthetett volna el egy délutánt a család esetleg úgy, hogy kora délután játszik az utánpótlás-bajnokságban a gyermek, a szülők szurkolnak nekik, majd közösen megnéznek egy felnőtt-mérkőzést is. A labdarúgástól tovább lehetne lépni, és a Bozsikhoz hasonlóan el kell készíteni az öttusázóknak, a vízilabdázóknak és a többi sportágnak is az utánpótlásprogramját. Ebben az összefogásban a tanárnak, a szülőnek, a szakedzőknek együtt kell dolgoznia, a cél közös és nemes: meg kell menteni gyermekeinket, hogy rajtuk keresztül megmentsük a jövőnket.

– A jelenlegi életritmusban sok szülő bármennyire is szeretné, nem tudja elkísérni a gyermekét meccsekre. A család fenntartása, a munkahelyi kötelezettségek lekötik az idejét és a gyermekét a tanárokra bízza.

– A tanár és a szülő közötti bizalmon alapuló együttműködés elengedhetetlen. A családok megélhetése valóban egyre nehezebb. A munkahelyi igénybevételnél hadd említsek egy példát, Orbán Viktort. Vitathatatlan, hogy rengeteg elfoglaltsága van, külföldi tárgyalások, a belpolitikai ügyek, fórumok, mégis igyekszik úgy megszervezni az életét, hogy ezek mellett jusson ideje gyermekeire és a sportra. Számos külföldi útjára kísértem el úgy, hogy onnan a hajnali repülőgéppel indultunk vissza, hogy reggel még elvihesse a gyerekeket az iskolába és utána az edzésekre.

– Kijárt a gyermekei meccseire is?

– Nemcsak gyermekei mérkőzéseire jár el, Felcsúton ő az utánpótlás-szakosztály elnöke. Számos bajnokságra elkíséri a csapatot, vagy egy-egy torna védnökeként nézi meg a meccseket. Semmiben sem különbözik azoktól a szülőktől, akiknek a gyermeke focizik. Ott áll a többiekkel együtt a pálya szélén, szurkol, együtt örül a sikereknek a szülőtársakkal, és ott van, ha vereség esetén vigasztalni kell a fiatalokat.

– Ön az edzője volt korábban a Felcsútnál, és személyi trénere is volt. Hogyan viselte azt az óriási nyomást Orbán Viktor, amit a miniszterelnöki felelősség jelentett és azt, hogy állandóan a baloldal célkeresztjében volt?

– Nagyon jót tett neki, hogy visszatért focizni az anyaegyesületéhez, mert olyan környezetben sportolhat, ahol gyermekkora óta ismerik, és ő is ismer mindenkit. Ebben a közegben nincs mellébeszélés, álszent udvariaskodás. Amikor elmegy edzésre vagy a meccsen játszik, egy a felcsúti focisták közül. Bemegy az öltözőbe, köszönti a társait: Jó napot, Jani bácsi! Sziasztok, srácok! Olvastam valahol, hogy azt írták róla, a testőre veszi ki a kocsiból a sporttáskáját és viszi be az öltözőbe, ezen mosolyognom kell. Szó nincs erről.

– Változott a személyisége a miniszterelnöksége alatt?

– Huszonhárom éve ismerem, azóta, hogy tizennyolc évesen játszott a megyei bajnokságban. Most is ugyanazt látom az arcán játék közben, mint amikor megismertem, a labdarúgás és a sport iránti őszinte szeretetet. A pályán tud most is igazán kikapcsolódni, feloldódik és felfrissül az edzéseken. Gyakorta előfordul, hogy inkább az esti órákban visszajön dolgozni, hogy bepótolja azt a munkát, amit az edzések miatt nem tudott délután elvégezni. Az szemmel látható, hogy sokkal jobb kondícióban van – igaz, ezzel magam ellen beszélek, mert régebben én edzettem -, mint korábban volt. Amikor miniszterelnök volt és láttam, hogy nagyon sok a gondja, fáradt, igyekeztem kímélni és mondtam neki, hogy nem kell lefutnia az aznapra előírt távot, de ő mindig tiltakozott ez ellen és teljesítette a penzumot. Az edzéseknek része volt, hogy szintidőre kellett lefutnia tízszer négyszáz métert, ilyenkor a stopperóra ellen dolgozott, magányosan, és nem úgy, mint mostanában, közösségben a csapatért. Ez jót tett neki, mert igazi csapatjátékos.

– Mit tud hozzáadni a csapatjátékhoz?

– Amikor először belépett az öltözőbe és meglátták a csapattársai, megilletődtek. Ezt ő érzi, ilyenkor mindjárt odalép a játékosokhoz, kezet fog velük, innentől kezdve harcostársakká válnak. Az öltözőben, a pályán senki nem kérdezi, hogy ki honnan jött, ki mivel foglalkozik. Nem számít, ki miniszterelnök, ki szobafestő, ki szép, ki gazdag, egy dolog a fontos, a játék. A közönség és a csapat szereti, mert megjelenésével, játékával erőt sugároz erkölcsileg, morálisan, szellemileg.

– Maximalista?

– Igazi sportember, mindig százszázalékos teljesítményt akar. Az a vágya, hogy a csapata győzzön, hiszen ezért dolgoztak társaival az edzéseken egész héten. Ha mégsem úgy sikerül a meccs, ahogy eltervezték, akkor nincs jó kedve, de még a mérkőzés napján megvitatjuk a játékot. Soha nem hagyja ott a csapatot a mérkőzés végén, főleg ha veszítenek. Leül a társaival egy tál étel mellé és újra lepörgeti a kilencven percet. Önmaga legnagyobb kritikusa, kielemzi, hogy egy helyzetben a kínálkozó lehetőségek közül valóban a legjobbat választotta e vagy sem. Újragondolja, hogyha abban a századmásodpercben, amikor döntenie kellett egy cselről, egy passzról azt ellenkezőképpen tette volna, eredményesebb lehetett-e volna a támadás. Már aznap ki van „csontozva” a mérkőzés és legközelebb tudatosan figyel a hibák kiküszöbölésére. Az őszi szezonban mindössze két vereségük volt, bajnokesélyesek az NB III-ban, úgy gondolom, meg is fogják nyerni.

– Mit jelent számára a labdarúgás?

– Azt mondta egyszer, a foci olyan, mint az élet összesűrítve. A játék és a csapat nem tűri el az önzést, a látszatcselekvést, azt, hogy az ember csak félgőzzel teljesítsen, mert annak kudarc a vége. A labdarúgás demokratikus keretek között zajlik, az egyén aláveti magát a közösségnek úgy, hogy ugyanakkor ne korlátozza önmagát képességei kibontakoztatásában. A csapatban minden tag egyformán fontos és mindegyiküknek ugyanaz a célja, a győzelem. A fociban úgy érzi, minden ember személyisége kiteljesedhet, megismerheti erényeit, hibáit, korlátait. A helyes önismeret alázatra nevel. Szavai is, játéka is arról árulkodik, fanatikusan szereti a labdarúgást. Amikor külföldön jár, igyekszik időt szakítani arra, hogy megnézze az ottani csapatűzését. Mindent megfigyel és megpróbálja a látottakat az itthoni körülmények között hasznosítani, hogy csapata, a közösség, amelyért dolgozik, minél jobb és sikeresebb legyen.

S. Cs.