A szabadság rendet jelent

– Egyik korábbi interjújában arról beszélt, szeretné, ha szabott életidejében mindig a személyes érdekeltségen túlmutató értelme lenne annak, amit tesz. Honnan ered ez a fél évszázada tartó misszió?

– A gyökereimből, családomtól. Őseim a lelkipásztori, tanítói, humán segítő pályán szolgáltak sok generáción át. Olyan emberek génjeiből fonódtam össze, akik hithű, szerény és szolgáló egyének voltak. Szerették a hazát, hittek Istenben, volt szilárd világnézetük. Saját családomban is ilyen útravalót kaptam. Minden napnak legyen meg az értelme, tegyek valami jót, ahogyan ezt Csokonai Vitéz Mihály megfogalmazta: „Mindazáltal jó légy, mindenkivel jót tégy!” Noha ez így lehetetlen, a törekvés tisztasága határozza meg a cselekedeteket, amelyeket a világ saját korszakszemüvegén át lát, és ítél jónak vagy rossznak. Az én iránytűm a bensőmből vezérel. Mások pedig ítélkeznek, elfogadnak vagy elutasítanak.

– Különlegesen gazdag pályaívet tudhat magáénak: gyógytornászként kezdte, évtizedekig dolgozott a leginkább Lipótmezőként emlegetett OPNI-ban klinikai pszichológusként és szakigazgatóként, több hazai egyetemen is szakot alapított, tanszéket vezetett. A boldogságkeresés témája folyamatosan visszaköszön tudományos munkáiban és előadásaiban. Létezik erre gyors recept?

– Nyilvánvaló, hogy nincs recept, de vannak eligazító támpontok, mi tesz valakit megelégedetté, az életben örömöt találó emberré. Egészség, boldogság, lelkierő, megküzdés: ezek a célba vezető kulcsszavak. Egésznek, teljesnek lenni testileg, lelkileg, kapcsolati és szellemi szinten, azaz spirituálisan. A négy létszint kölcsönhatásából lesz a teljesség, avagy hiányosságai miatti „betegség”. A szellemi szint a legfőbb erő, a „minőségeket” tartalmazza, az értékvilágunkat, etikai elveinket, életünk értelmét meghatározó belső válaszainkat, például hogy kiért élsz, miért élsz? Ha ez a lelkierőrendszer rendben van, akkor az ember képes minden nehézséggel megküzdeni, talpon maradni, megelégedettséget és elegendő örömöt átélni életünk hepehupás medrében. Az ember küzdésre teremtett lény. „…ember: küzdj és bízva bízzál!” Madách himnikus üzenete éppen a legfőbb erőre, a hitre világít rá, amely több mint vallási fogalom. Általános, közös emberi képességünk, amellyel a jövőt tervezni és a célokat megvalósítani tudjuk. Mindenki hisz valamiben, ami nem igazolható, de vágyott és remélhető. Az ateistának is van világnézete, hite. Éppen a pozitív pszichológia, amelynek szószólója vagyok, bizonyította, hogy a hit valóban hegyeket mozgat meg.

– És a mai világ énközpontúsága?

– Az öncélúság, egoizmus nem hoz boldogságot, legfeljebb a ma áhított pénzt, javakat, amiknek tíz százalék szerepe van a boldogságban. A megelégedettséget és örömképességet tekinti a pozitív pszichológia boldogságnak, amit a szeretetkapcsolatok megtartó erejének felmutatásával tudott igazolni. Ha van valakid, párod, társad, akit szeretsz, ha van családod, akik a legfontosabbak neked, és ha van egy jelentős baráti köröd, akkor esélyed van az egészségre, boldogságra, hosszú életre – a sok évtizedes Harvard egyetemi kutatás szerint.

– A YouTube-on saját felülete van, és csatornaindító köszöntőjében is arról beszél, hogy az életünk minőségét nem az jelenti, amit a teljesítménykényszer során érünk el, mert annál sokkal fontosabb a lelkünk gazdasága, az általunk megtalált „egyediség kincse”. Hogyan kezdjük el a keresést?

– Erre rövid és egyértelmű a válaszom: önismerettel. „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”, ajánlja József Attila is. A lelki labirintushoz vezető kell, Ariadné fonala, hogy feltárjuk és megértsük lelkünk titkos mozgatórugóit. Abban az ezerszínű, de legalábbis szivárványszínben mutatkozó világban, ahol mindenfelől árad ránk az információ, és nincsenek stabil eligazítási pontok, saját világunk megtartó cölöpjeire rá kell találnunk. Senki nem birtokolja a bölcsek kövét. Ha ezt az utat végig-, de legalábbis bejárjuk, akkor rájövünk, hogy önmagunkban van a küldetés magva, megtaláljuk vállalható önmagunkat, identitásunkat. Így képesek leszünk felelősségvállaló, elkötelezett, szilárd lelki gerincű emberként helytállni, kiállni mindazért, amiben hiszünk.

– Kopp Mária lelkiállapot-kutató szerint a magyar népességet átlagon felül jellemzi egyebek között az egyensúlytalanság és a depresszív hangoltság. Mennyiben befolyásolta az említett eredendően hátrányos helyzetet a pandémia?

– Ma még inkább növekedett a kiegyensúlyozatlanság, hiszen „minden egész eltörött”, a világjárvány által okozott totális földrengésben először a pánikból ocsúdva talpra kellett állnunk, és az állandó bizonytalanság, jövőkép-nélküliség kollektív stresszeltségében kellett elkezdenünk a kiútkeresést. A depresszió­ra úgyszólván időnk sem volt, az ocsúdás és a hogyan tovább kérdése vált központivá. Aki korábban is szorongó volt, az most még inkább azzá vált, a szorongásos és pánikbetegségek megsokasodtak. Hál’ istennek a pandémia kezdete óta nagy erővel lendült be az emberek segítőkészsége minden problématerületen. A lelki bajokban a ma működő segítő szakmák többsége felkínálta a krízisgondozást, a pszichológusok igénybevétele is megsokasodott. A leginkább vesztesek és veszélyeztetettek a gyermekeink, óvodásoktól a 18-20 éves fiatal felnőttekig. Korosztályonként más és más a problémakör, amelyben korlátozottan bár, de segítséget tudunk nyújtani.

– Az utóbbi időben bírálatok érték, mert határozottan kiáll amellett, hogy szükséges meggyőzni az embereket az oltás fontosságáról. Ma pedig már egyre több ország vezetése gondolkodik a vakcina kötelezővé tételén. Mi a véleménye erről?

– Ha nem értjük meg a pandémia üzenetét, újabb veszélyekbe sodródunk. A járvány arra figyelmeztet, hogy működjünk együtt, vigyázzunk egymásra, az élet megőrzése lett közös feladatunk. Oltáspárti maradtam, a legkisebb káros következmény irányába haladva kezdettől beláttam, hogy a vakcina a relatíve legbiztosabb mentőöv. A túlélés a célunk. Az oltás és az átoltottság mihamarabbi elérése jelenti erre ma a tudomány szerint a legnagyobb esélyt. Amíg civakodunk, életek hullanak semmibe! Úgy vélem, antiszociális oltásellenesnek lenni.

– Tavaly ősszel egy másik támadás is érte, azért kritizálta pszichológusok egy csoportja, mert nyilvánosan is vállalta, hogy nem ért egyet az óvodáskorúak homoszexualitásra érzékenyítésével, például meséken keresztül. Hogyan éli meg ezeket a kritikákat?

– Nehéz erre másként reagálnom, mint ahogy tettem. „Itt állok, másként nem tehetek”, minden tudásom és meg­győződésem az óvodáskori „érzékenyítés” ellen szól. Ekkor történik a gyerek fejlődésében a szoftver letöltése. Azaz az automatikus, spontán, mintakövető azonosulás. Nem ekkor és nem így nevelhetjük a gyereket toleránssá a másság iránt. Mivel álláspontom kifejtését elítélő stigmatizálás követte szakmai párbeszéd helyett, tudomásul vettem, hogy tizenötezer kollégám közül 1245 csak elítélésre és elhatárolódásra képes. Mivel a szabad véleménynyilvánításnak kölcsönösen, ítél­kezésmentesen érvényesnek kellene lennie, nem volt értelme további diskurzusnak.

– Június közepén az Országgyűlés a gyermekek egészséges fejlődésének érdekében végül elfogadta a pedofiltörvényt, amely megtiltja az LMBTQI-­témájú oktatási programokat és rek­lámokat, egyszóval a genderideológia népszerűsítését az óvodában, iskolában…

– Szeretném kijelenteni, hogy éles határt vonok a szexuális másságok területén a homoszexualitás és a pedofília között. Elítélendő és megakadályozandó az a rendellenes szexuális aktivitás, amely vétlen, védtelen gyermekeket tesz ki maradandó testi-lelki-kapcsolati sérülésnek. Ez áll a pedofíliára, ami kóros és káros.

– És a homoszexualitás?

– Egészen más a homoszexualitás. Ismét a tudományhoz fordulok, mert az epigenetikai tudásunk szerint a gének és bizonyos korban a kulcsingerek összeadódó hatása hozza létre ezt a pszichoszexuális orientációt. A kritikus szocializációs kor éppen a legkisebb gyermekkor, főként az óvodáskor. Tehát ezt védenünk kell; ha volna is hozzá genetika, ne aktiválják beható kulcsingerek. Hagyni kell ezt a kort a békés fejlődési úton, főleg ha a genetikai nemmel azonos társadalmi nemet, gendert szeretnénk. Semmi más behatás nem szükséges. A homoszexualitás nem betegség. Az a humán tolerancia, hogy fogadjuk el, és másságán ne ítélkezzünk, a serdülés második, érett szakaszában fejleszthető ki, közösségi behatásra, kollektív elfogadásra vonatkozó konszenzussal. Ez volna az igazi feladat, ha követnénk az egyenlőség, testvériség, szabadság eszméjét.

– Mi a véleménye az LMBTQI erőszakos térítési törekvéseiről?

– Elutasítom. Az a baj, hogy az érzékenyítési szándékon túl a félreértelmezett szabadság jegyében a nemi identitás sokféleségét hirdeti, a szabad próbálkozásokat, átoperálási szándékok pártfogását a szülői akarat ellenében. A védtelen és kalandvágyó, trendkövető gondolkodású fiatalokat befolyásoló hatása személyiségrombolás. Ezt semmiképp nem fogadom el. Azt sem, hogy a más véleményen lévőket megbélyegezzék, kirekesztőnek titulálják. Miért kérnek toleranciát azok, akik maguk erőszakosak, és igen-nem szinten kényszerítik döntésre az embereket? A jobb érzésűek hallgatnak, a félénkek visszahúzódnak, a mozgalom pedig Amerika- és Európa-szerte megállíthatatlanul nyomul előre. Ma világszerte az egykori kisebbségek, meghurcoltak, megnyomorítottak visszaütésének korszakát éljük. Felülkerekedés, végre jogaikhoz jutás okán a fehér embert küldik kisebbségbe; bűnhődjenek az egykori elnyomók! A homoszexuálisok teljes joggal kívánhatják az egyenlőséget, de nem kellene minden más szexuális orientációt is beengedni a polgárjogi harcukba. A magyar pedofíliatörvény úgy határoz, hogy a pszichoszexuális nevelés, befolyásolás jogát és felelősségét vissza kell adni a szülőnek. Így elkerülhetők az óvodai, iskolai és külső, szélsőséges behatások. Nagyon sajnálom, hogy ilyen hatalmas hullámverést kelt a törvény.

– A Polgári Magyarországért Díj átadásakor megfogalmazott méltatás kiemeli, hogy volt bátorsága ellenállni a társadalmilag kártékony kordivatnak. Ehhez a nyílt véleményformáláshoz a mai keresztény Magyarországon valóban jókora kurázsi kell?

– Igen, a saját álláspontomat szabadon kifejeztem, mert hát kitől féljek? A szabadság fogalmát tisztelem, nem keverem össze a szabadossággal. Utóbbiban nincs szabály, bármit lehet bárhogyan. A szabadság rendet jelent. Az egyenlőség elve alapján nem ítélkezem, hanem tisztelem embertársaimat, de elmondom a véleményemet. A testvériség szóban benne van szakmai és hitéleti viszonyulásom is: embertársam a felebarátom. Sajnálatos, hogy a megbélyegzéstől, elítéléstől és következményektől való félelem miatt sokakban elapadt az életbátorság, és egyre több a kaméleonidentitás.

– Próbálta-e valaha is összeszámolni, vajon mennyi ember lelki erősödéséhez, gyógyulásához járult eddig hozzá könyveivel, előadásaival, médianyilatkozataival?

– Nem tudom, de elszántan teszem a dolgomat, amíg csak képes vagyok rá. Nem vagyok egyedül. Életem büszkesége a lányom, dr. Császár-Nagy Noémi, aki követ a pályán. Mi együtt hosszú éveken át képviseltük a hazai pszichológus-érdekvédelem ügyét, és magánéletünk korlátozása árán is a pszichológiai emberszolgálatnak adtuk és adjuk erőinket. Ez a missziónk. Már „nem halok meg egészen”, mondom Horatiusszal. Van utódom, lényem folytatása, aki a maga autonóm módján, mégis a mi azonos hitrendszerünkkel viszi tovább a küldetést.