A Kárpátaljai Református Egyház Diakóniai Koordinációs Irodájának nevelőintézete most vett magához egy hároméves kisgyereket. Egy kutyától hozták el. Az állat vigyázott rá, ő kerített neki ennivalót, s ő melengette saját testével a tél harapós hidegében. A kisgyerek édesanyját már rég időn és téren túlra ragadta az alkohol, a szomszédok figyeltek fel a gyerek meg a kutya különös sorsára.

A szomszédok egyébként nagy szerepet vagy éppenséggel kulcsszerepet játszanak az egyház segítő és támogató tevékenységében. ők hívják fel azokra az utcájukban vagy közelükben élő szegényekre a figyelmet, akik tényleg már a semmi partján egyensúlyoznak. Sok a szegény, erősítik meg újra és újra a helyiek, de mégis feltűnően kevés koldust látni Beregszászon. Jobbára a cigányok kéregetnek, ők azonban még apró gyerekeiket is az utcára hajtják, nem is beszélve a nyomorékokról. Mínusz három fokban fektettek ki a piac előtti főtérre egy fiatal roma férfit. Szinte meztelenre vetkőztették, hogy láthatóak legyenek a testén levő csúnya, véres sebek, s látható legyen csonkolt lába is. Így kellett kéregetnie.

Azok a szegények azonban, akikhez mi készültünk, nemhogy szégyellnek koldulni, de még ott sem kérnek, ahol lehetne. Nagy Béla, a diakónia irodájának vezetője elmondta, 450 embert vettek nyilvántartásba, egyelőre ennyi szegényen tudnak segíteni. Kenyérrel, élelmiszercsomaggal, meleg étellel… Naponta 400-450 kenyeret süt az osztály apró kis péksége, ettől a héttől azonban már nemcsak a szegényeknek adományozzák Nagy Béláék a jellegzetes, doboz alakú vekniket, hanem a beregszászi kórházat is ellátják velük. Száz darabot visznek oda minden reggel. Ebből az apró jelből is jól érzékelhető, milyen helyzetben van Kárpátalja egészségügyi rendszere.

Él egy 23 éves magyar fiú például Beregszászon, aki két évvel ezelőtt megbénult. Este még egészséges volt, reggel viszont már nem tudott felkelni. Erős testét felemésztette azóta a betegség, csonttá aszott a teste. Hogy miféle betegség? Ezt nem tudták kideríteni a kárpátaljai orvosok.

– Ott kellett hagynom a munkahelyemet, abból a 150 grivnyából élünk, amit a gyerek kap a betegsége után – mondta Sváb Éva, a fiatalember édesanyja. – Két éve nem alszom egy szemet sem, félóránként meg kell forgatnom szegényt, meg sem tud moccanni, folyamatosan cserélnem kell alatta a pelenkát is.

A fiatalember a konyhában fekszik, egy viseltes sparheltben ropog a tűz a lába végénél. Ez a tér a család élettere, itt szól a kicsi, ősrégi fekete-fehér televízió, hunyorgó képpel, torz hanggal. Így is jó. Ez Sváb Csaba egyetlen kapcsolata a világgal. Csabát egy speciális szanatóriumba kellene küldeni. Csakhogy az intézmény Ukrajna másik végén található, Beregszásztól kétezer kilométerre. Ehhez azonban szükség lenne először is egy pontos diagnózisra, aztán meg kellene „olajozni” a beutalót, majd oda is kellene vitetni valahogy a lebénult fiút.

Mindez abból a 150 grivnyából, azaz 6 ezer forintból, amiből a család él havonta, egyszerűen lehetetlen. Nagy Béla, a diakóniai iroda vezetője éppen ezért most magyarországi orvosok, kórházak, egészségügyi intézmények segítségét kéri Csaba kivizsgálásához.

Ez az utolsó lehetőség… Kérjük, akik bármit is tudnak tenni a fiatalember érdekében, jelentkezzenek szerkesztőségünkben telefonon, faxon vagy e-mailen.

Levertség mindenütt

Amikor Kárpátalján pénzről beszélnek, sohasem szabad megfeledkezni az arányokról. Mert csak így érzékelhető igazán, milyen nélkülözések közepette élnek az itteni szegények. A mozgássérültek például 67-80 grivnya járadékot kapnak havonta akkor, amikor egy kiló hús 12 grivnyába kerül, a gáz- és villanyszámla pedig eleve 50 grivnyát tesz ki általában egy lakásban. Ráadásul sok az egyedül élő mozgássérült, akinek a 67-80 grivnyának megfelelő 2700-3200 forintból kell fenntartania magát valahogyan. Az árak egyébként nagyjából megfelelnek az ittenieknek. Ki tudna nálunk megélni 3200 forintból?

Beregszászon, a Vérke-folyó partján egy panelház aljában működik egy mozgássérült-egyesület. Hihetetlenül nehéz megközelíteni, a diakóniai iroda kisbusza is csak kínkeservesen araszol egy szűk lejtőn a kapu elé. Vajon hogyan jönnek le ide a mozgássérültek?

– Képtelenség itt közlekedni, amikor az utat építették, megkértük a munkásokat, hogy gondoljanak ránk – magyarázta Balogh Irén, az egyesület egyik alapítója. – Azt mondták, jól van. Aztán olyan járdát csináltak, amin nemcsak a mozgássérült, de az egészséges ember is elesik. Így megy ez mifelénk. Százhatvan tagunk van összesen, sok közöttük az olyan ember, akik valamilyen nehéz fizikai munkába rokkantak bele vagy üzemi baleset érte őket.

Az ilyesmiről annak idején a Szovjetunióban nem vettek fel jegyzőkönyvet, sőt igyekeztek eltussolni. Senki sem kárpótolta őket, semmiféle különpénz nem jár ezért. Főként ezek az emberek kerültek letargiába, de a többiek sincsenek jobb állapotban. Szívesen vállalnának valamiféle házimunkát, ha lehetne. Az állam meg is ígérte, hogy biztosít majd ilyesmit, de nem lett belőle semmi. Szerveztem egy számítógép-tanfolyamot, tíz embert sikerült összetrombitálnom nagy nehezen. De a fele már itt is hagyott…

Az egyház diakóniai irodája 24 darab kenyérrel segíti az egyesületet. Balogh Irén szerint ez óriási segítség. A kenyereket persze a beregszászi mozgássérültek kapják, arra már nincs pénz és ember, hogy a város környéki falvakba is vigyenek belőlük. Huszonhat községet kellene végigjárni ehhez. Az egyesület semmiféle állami támogatást nem kap, pályázatokból igyekszik valahogy fenntartani magát…

A nagyon szegényeknek az az érzés sem adatik meg, hogy legalább egy egyesülethez, egy közösséghez tartoznak. A Vérke partjáról Kacsó Ignác házához hajtottunk az egyház kocsijával. Kocsis István, a sofőr kenyeret, meleg ételt és élelmiszercsomagot fuvarozott szét ezen a délutánon. Levespor, cukor, babkonzerv, rizs, gyümölcskonzerv volt többek között a csomagban. Igazi kincsek, szép, tetszetős, nyugati csomagolásban. Mindegyik Hollandiából származik. A szállítmány három hónapot töltött vámzár alatt Ukrajnában, nemrég kapta meg végre az egyház.

Kacsó Ignác háza pici, omladozó épület. Bekiált az udvarra a sofőr, de csak nagy sokára jön ki Kacsó Ignác.

– Nagyon beteg vagyok, folyik a fenekemből a vér és súlyos sérvem is van – mondja. – Az asszony odabent van, az már fel sem tud kelni. Pénzt vár az orvos, de nem tudunk adni. Rakodómunkás voltam, 86 grivnya nyugdíjat kapok. Nemcsak az orvost lennék képtelen fizetni, de be is kellene járnom Ungvárra kezelésre. Persze az útiköltségre sem jut. Se zsír, se szalonna, ahogy mondani szokták. Egy kis krumplit főztünk ebédre, csak úgy magába, azt eszegettük.

Tisztelettel köszönte a hatvankét éves férfi az adományt, de nem hajlongott. Rossz volt elnézni őt szakadozott pulóverében, szovjet katonasapkájában. Felőrölte az idő, látszott vagy nyolcvannak…

Egy másik helyen is megálltunk a Bakó Gábor utcában. Ezen a házon üresen tátongtak az ablakkeretek, ki-be röpködhettek rajtuk a mínuszok, először úgy tűnt, mintha nem is lakna itt senki. Odabent a kopott udvarban azonban négy-öt frissen mosott ruha lógott a szárítókötélen. Ez a hetvenéves Fekete Margit néni otthona. A ház hátsó részében húzták meg magukat a fiával együtt. A negyvenhat éves férfi tüdőbeteg, s szemmel láthatólag súlyos gyomorsérve is van. Leszázalékolták, 60 grivnyát kap havonta, ehhez jön még Margit néni 120 grivnyás nyugdíja. Ebből élnek.

– A borászatnál dolgoztam, 2400 ládát töltöttünk meg naponta – magyarázta az idős asszony. – Végig állni kellett, no meg emelgetni a ládákat, ezt most nagyon megérzi a derekam. De ott a pince huzatjában tönkrement az egyik szemem is, 17 éve már semmit sem látok vele, ráadásul asztmás lettem. Sok a kiadás, egyik napról a másikra élünk. Most egy kis nyögőt főzök, tört krumpli liszttel, hagymával, ezt esszük majd. Csak egy baj van, két-három hétre elegendő csupán a tűzifánk. Nem tudom, mit csinálunk, ha az elfogy. Nem tudom. Venni? Egyetlen kopek nem sok, annyi nincs a házban.

A helyiek szerint, nem is az éhség, hanem a hideg a szegények igazi réme. Ott persze, ahol hetven évtizeden át a hiány és szükség jegyében élt egy nép, óriási az emberek találékonysága. Kárpátalján például ismert fogalom az úgynevezett kígyófűtés. Ez azt jelenti, hogy kígyóalakban hajlított csöveket kötnek a konyha közönséges tűzhelyébe, s az innen induló rendszert átvezetik az egész lakáson. A lábos alatt lobogó tűz egyúttal fűti a lakást is. Aztán: Ukrajnában létezik egy téglafajta, mely a mi samott téglánkhoz hasonlít leginkább, de annál pórusosabb. Ezt jól megáztatják egy lavór gázolajban, majd beteszik a cserépkályhába és meggyújtják. Két napig is ég. A cigányok persze nem vacakolnak ennyit. A felnőttek a traktorok nagyobb hátsó gumiabroncsait gyűjtik össze a roncstelepekről, a gyerekek pedig a kisebb elsőket. Feldarabolják őket, s begyújtanak velük.

Egérlyuk

Ukrajnában, illetve Kárpátalján darabokra szaggatta a rendszerváltás, azaz a Szovjetunió megszűnése a szocialista gazdasági rendszert. Itt is megjelent a feketemunka intézménye, erősebben is, mint a többi egykori szocialista országban. Aki feketemunkát vállalt, az persze nem sok jóra számíthatott. De vitte, taszította őt a kényszer.

A most 64 éves Lőrincz Bertalan is feketén dolgozott. A munkahelyen ráesett egy vasdarab a lábára, de nem mert orvoshoz menni vele, nehogy lebukjon. Végül elgennyesedett a lába, ekkor már nem tudott mit tenni, felkereste a doktort.

– Először a beteg lábamat vágták le, de a gerincemen keresztül átterjedt a fertőzés a másik lábamra, azt is amputálni kellett – magyarázza a férfi. Ott áll a tolókocsi az ágya mellett, de nincs hová mennie. Egész nap fekszik az ágyban, egy fekete-fehér Junoszty csempészi be neki az apró, szűk, levegőtlen szobába a világot. Egy takaros ház hátsó részében van ez a szoba-konyhás odú, mely leginkább egy egérlyukra hasonlít.

– Valaha nekem is szép házam volt, de el kellett adni, hogy ki tudjam fizetni az operációkat. Végül ide kerültem – mondja Lőrincz Bertalan.

A férfi egy asszonnyal, az 59 éves Bodó Irénnel osztja meg hajlékát. Neki a lábujjait vágták le, de ő is csak fekszik, nem mehet sehová. Rosszul sikerült az operáció, állandóan begennyesedik és kisebesedik a levágott lábujjak helye. Mindennap borogatni és áztatni kell a sebeket, az ehhez való gyógyszer napi 2 grivnyába kerül. Ha mást nem is vásárolt, csak ezt az öblítőt, már 60 grivnyát költ gyógyszerre 150 grivnyás nyugdíjából.

Kocsis István csendben, egyetlen szó nélkül adta oda nekik a kenyeret és a segélycsomagot. Lőrincz Albert felderülő mosollyal nézte meg, mi van a dobozban, azt mondta, kitart ez két hétig, de talán háromig is, ha okosan beosztják.

Voltak történelmi előképei a kárpátaljai magyarok szegénységének. Például a második világháború után, amikor rengeteg kárpátaljai magyar férfit hurcoltak el a szibériai táborokba. Ez volt az az időszak, amikor a környezete megkérdezte Sztálint, hogy mit akar tenni a magyarokkal. – A magyarkérdés csupán vagonkérdés – felelte sokatmondóan a generalisszimusz. És az is lett. Sok magyar asszony maradt akkor egyedül a gyerekével, igazi kenyérkereső nélkül. Ezekben az években tanultak meg a magyar családok nélkülözni.

A gondviselés egyébként sokféleképpen avatkozik bele a sorsokba. Az idős Jávorszky Erzsébet és fia, Jávorszky József egy romos kis házban lakik a Pálóczi-Horváth utcában. Valamikor ez egy nyári konyha vagy gazdasági épület lehetett. Előtte egy nagy, takaros ház alapjai kandikálnak ki a fűből. Tizennégy éve tették le az alapokat, s úgy gondolták, hogy amíg felépül a ház, a hátsó kis épületben húzzák meg magukat. Hirtelen meghalt azonban Jávorszky néni férje… Azóta már személyi igazolványa sincs Jávorszky néninek és negyvenen túl járó fiának. Hivatalosan nem is léteznek. Egy rossz kályhával fűtöttek eddig, amikor eltörött a kályha teteje, sarat tapasztottak rá, hogy ne füstöljön. Az egyház diakóniai irodája adott nekik ugyan egy új kályhát, ezen azonban nem lehetett főzni. Ekkor két téglára raktak egy vaslapot, alágyújtottak, szép csendesen rotyogott rajta az étel. Persze mindenfajta kémény vagy füstelvezetés nélkül. Soha senkitől sem kértek egyetlen kopeket, de egyetlen szelet kenyeret sem. A diakóniai iroda kenyerét és csomagját is egy kicsit durcásan fogadják. De azért elfogadják. Lehet, hogy az életüket menti meg.

A mi kötelességünk

A diakóniai iroda most egy öregek otthonát épít eddigi telepével szemben. Harminc, esetleg ötven idős embernek ad majd helyet az intézmény, a tervek szerint tavaszra kell elkészülnie. Nagyon sok mindennel foglalkozik az iroda, többek között egy alkoholelvonót is működtet, ahogy szó volt már róla, van sütödéje, nevelőotthona is, sőt egy apró kis gazdasággal is rendelkezik, ahol főként zöldséget, húst és tojást termel. A hollandoktól kaptak traktort és kombájnt a megműveléséhez.

– Rengeteg tapasztalat gyűlt már össze nálunk, éppen ezért az öregek otthona mellett is működtetnénk egy gazdaságot – magyarázta Nagy Béla. – Egyrészt jól jönnének a termények a meleg étel osztáshoz meg ahhoz a katasztrófavédelmi tartalékhoz, amit a jövőben szeretnénk összehozni. Másrészt az öregek is elbóklászhatnának a földeken, ha kedvük tartja. A városi képviselő-testület meg is szavazta számunkra a kérdéses földterületet, a polgármester azonban ennek ellenére sem akarja odaadni. ő inkább Beregszász kasszáját gyarapítaná vele.

Azt nem tudni még, hogy ki kerülhet majd az öregek otthonába, s milyen feltételek alapján választják ki a bennélőket. A Demokrata szerkesztősége az idén egymillió forinttal támogatja a diakóniai irodát a decemberi gálán befolyt bevételéből. Ebből a pénzből vettünk egy nagy képernyős, modern televíziós készüléket is. Ez az öregek otthonába kerül, a társalgóba. A többi pénzből pedig lisztet vesz és élelmiszercsomagokat állít össze az iroda.

Rossz volt hallani, hogy mennyi mindent kapott az intézmény Hollandiából. Hiszen Kárpátalján elsősorban nekünk, magyaroknak kellene segíteni. És nem az üdvhadsereg jótékony felbuzdulásával, hanem kötelességből. Éppen ezért Isten áldása legyen minden kedves olvasónkon, aki a Demokrata gálára vett jegyével hozzájárult ahhoz, hogy valamit enyhüljön a szegénység szorítása Beregszászon is.