– Hogyan talált rá a hivatására?

– Tulajdonképpen véletlenül, mert én végzettségemet tekintve tanár vagyok. Szerettem volna egyetemi végzettséget szerezni magyar szakon, és a továbbtanuláshoz abba kellett hagynom a tanítást. Ezt meg is tettem, és a Szabó Ervin Könyvtár hetedik kerületi fiókjában kezdtem el dolgozni 1981-ben. Felvételiztem, de sajnos nem vettek fel, mert akkoriban még a kiegészítő szakokra is csak protekcióval lehetett bejutni. Ezután felkérést kaptam a Tömegkommunikációs Kutatóközponttól, lenne-e kedvem interjúkat készíteni kábítószeresekkel, amire igent mondtam. Az első interjúalanyaim pár hónap múlva jöttek hozzám a könyvtárba, hogy segítsek rajtuk. Akkor már vezető beosztásban dolgoztam ott, és azt kellett kitalálnom, hogyan tehetném legálissá a csoportos foglalkozásokat. Magyarországon csak 1986-tól lehet a kábítószer-problémáról beszélni. A magyarországi közgyűjtemények közül először nálunk jött létre egy rock és alternatív zenei gyűjtemény. Mindig zenehallgatással kezdtük a beszélgetéseket, így kialakult az együttlétünk koreográfiája. A zene volt a közös kulturális alapunk. A segítő személynek törekednie kell arra, hogy megismerje annak a kultúráját, akin segíteni akar. Ha ettől idegenkedik, akkor áthidalhatatlan távolság lesz a kapcsolatukban. Kezdetben a zenéről beszélgettünk, és csak ezután a kábítószer-problémáról. Nemcsak kábítószeresek jöttek hozzám, hanem szülők, nagyszülők, feleségek, barátok. Magyarországon akkor még kevés intézmény foglalkozott ezzel a problémával, ezek az emberek csak hozzánk tudtak fordulni. Később létrejött Budapesten az első drogambulancia. 1989-ben annyian jártak hozzám, mint a drogambulanciára, ahol hatan dolgoztak. A könyvtárban persze néhányan nem nézték jó szemmel a tevékenységemet. Azt mondták, ahelyett hogy a könyvtárat fejleszteném, deviánsokkal foglalkozom.

– Mennyiben változott mára az akkori szemlélet, hogy aki deviánsokkal foglalkozik, az maga is deviáns?

– Nem sokat. Ma is az a fő kérdés, hogy aki kábítószereseken segít, az is kábítószerezik-e. A média felelőssége óriási. Foglalkozunk képzésekkel is, például pedagógusok számára. Terveztük, hogy a média munkatársainak is indítunk képzéseket, mert fontos, hogy akik erről a témáról írnak, közös szakmai nyelven beszéljenek, és elengedhetetlen, hogy legyen némi addiktológiai tudásuk. Sajnos csak annak van hírértéke, hogy tavaly kilencen haltak meg kábítószer-túladagolásban, de a média soha nem foglalkozik azzal, hogyan lehetne ezeken az embereken segíteni. Vagy hogy miért kell segíteni? Nem elég, hogy ezek az emberek a társadalom perifériájára szorultak, csak nyomjuk ki őket még jobban a társadalomból. Teljesen mindegy, hogy játékszenvedélyről, alkoholfüggőségről vagy heroinfüggőségről beszélünk, mert egy a lényeg, ami közös bennük, a függőség. Egy keresztény pszichiáter, Gerard G. May Függőség és kegyelem című könyvében arról ír, milyen alapon ítélkezünk a függőségben lévő felebarátunk fölött, amikor valójában mindnyájan függőségben élünk. Milyen alapon vagyunk az egyik bűnnel kapcsolatban kérlelhetetlenek, míg a másikkal szemben elnézőek?

– Hogyan tud segíteni egy kábítószerfüggő fiatalon?

– A drogprobléma mindig családba ágyazottan létezik, ezért családterápiás szemlélettel közelítünk hozzá. Ha van egy függő ember a családban, akkor az ő viselkedése, cselekedetei határozzák meg az egész család működését. A családterápia segít abban, hogy a családtagok újra közeledni tudjanak egymáshoz. Ezt a lehetőséget azok a családok szokták választani, ahol még jók a kommunikációs kapcsolatok, ahol a szeretet és a felelősség értékei megvannak a gyermekben is. Általában a függő személyt az édesanyja szokta elkísérni, mert a legtöbb családban az apa már nincs jelen, vagy ha jelen van, akkor nem foglalkozik ezzel a problémával. A másik lehetőség, hogy a szülőt és a gyermeket elválasztjuk egymástól, külön-külön járnak a foglalkozásokra, majd később együtt folytatják a terápiát. Egy kábítószerfüggő fiatalt csak akkor lehet visszajuttatni a normális életbe, ha a körülötte lévő közeg megváltozik. Ezért fontos, hogy a családtagoknak is akarniuk kell a változást. A szer kipróbálója, aki később függővé válik, a szertől függ. Viszont az ő magatartásától függ a család többi tagja. Ez a társfüggőség. Hiába segítünk csak a drogoson. Sajnos sokszor előfordul, hogy mire eredményt érnénk el, a szülő nem jön többé. Nemcsak a függő, a környezete is fél a változásoktól. Nálunk nagyon fontos a bizalom. Aki hozzánk fordul, bízhat abban, hogy megőrizzük az anonimitását. Senkitől nem kérünk nevet, címet, és bármikor bárkit fogadunk. Teljesen mindegy, hogy az illető milyen szerrel él, ha függő, akkor segítségre szorul, és én megtiszteltetésnek érzem, hogy segíthetek.

– Melyek társadalmunk legveszélyesebb függőségei?

– A kábítószer-probléma csak a jéghegy csúcsa, amelyen kívül más függőség is jelen van majdnem minden családban. Sajnos a fiatalok már nagyon korán elkezdenek cigarettázni. Ha egy iskola környékén tanítás után szétnézünk, azt látjuk, hogy tíz-tizenkét éves gyerekek, ahogy kilépnek az iskolából, az első mozdulatuk, hogy rágyújtanak. Aki egy nap tizenöt szál cigarettát szív el, az már nikotinfüggő. Magyarországon a nikotinfüggőség három és fél millió embert érint. A nikotin addiktív potenciálja az egyik legerősebb az összes többi szer közül. Egyre több fiatal válik alkoholfüggővé. Statisztikák bizonyítják, hogy ez sokkal súlyosabb gond, mint a kábítószer. A gyógyszerfüggőség is óriási probléma, ez altatók és nyugtatók rendszeres használatát jelenti. Ez Magyarországon hat-nyolcszázezer embert érint. A fiatalok nyolcvan-kilencven százaléka próbálja ki a fenti szerek valamelyikét. A szerhasználati karrier általában a cigarettával és az alkohollal indul. A marihuána és a kábítószer csak ezután jön. A problémás droghasználók és a függők száma körülbelül kettőszáz-kettőszázötvenezer között van. Sokszor a függőség ok-okozati összefüggéseit nem lehet megtalálni, mert olyan mélyen van.

– A már említett családi problémákon kívül mi az oka annak, hogy egy tizenéves gyermek egy szer rabjává válik?

– Az értékválság, az értékek, az emberi méltóság és az élet tiszteletének hiánya juttatja el őket idáig. Nem tudja tisztelni önmagát és az életet. Közönyössé válik. II. János Pál pápa azt mondta, hogy a tizenévesek, belső érzésüket tekintve, a világegyetemben arctalan vándorok, akik valamilyen értékre vágynak. Ezek a szerek sokszor olyan pozitív értékeket, olyan tulajdonságokat nyújtanak a használóiknak, ami hiányzik belőlük. A terápia akkor szokott fordulópontjához érni, amikor megkérdezem a szülőtől, szerinte miért jó a gyereknek, hogy használja az adott szert. Mi az a pozitív dolog, amit a szer nyújtani tud a gyermekének? Ezen sokan felháborodnak: „ha jó lenne, akkor nem fordultunk volna magához segítségért.” A marihuána a fiatalokra olyan hatással van, mint az alkohol a felnőttekre. Az alkohol oldja a gátlásokat, a feszültséget, van, aki nélküle nem tud normálisan kommunikálni. Megdöbbentő, hogy a mai fiatalok mennyire nem tudnak kommunikálni. Ezért a terápia egyik lényege, hogy megtanítjuk őket beszélni, beszélgetni, párbeszédet folytatni. Itt döbbennek rá arra, miért is van a beszéd, miért vannak az emberi kapcsolatok. A kábítószer világában ezekre nincs szükség. Semmi más nem létezik, csak az anyaghasználat, a függőség és a titok. Soha nem mondjuk, hogy ne drogozzál. Ezt neki kell önmagának kimondania. Mi nem dönthetünk helyettük. A szenvedélybeteg megszokta, hogy a szülők, barátok döntenek helyette. Itt rádöbben a saját felelősségére, a saját döntésének a súlyára.

– Mit jelent a kábítószer-függőség problémájának pasztoriális, istenhittel való megközelítése?

– A pasztoriális megközelítés szerint a betegnek reményt adunk, az addiktológiai szemlélet szerint pedig változást. A katolikus egyházon belül először Szabó János kezdett el a kábítószeresekkel foglalkozni, akiről fi lm is készült, Kanyaron túl címmel. Ő a szenvedélybeteg katolikus papok rehabilitációjával is foglalkozott. Volt néhány pap, akik magányos harcosként küzdöttek, pedig ezt a tevékenységet csak közösségben lehet végezni, mert a magányos harcos vagy hátat fordít az ügynek, vagy idő előtt kikészül. A Katolikus Püspöki Kar delegáltjaként 1997-ben egy vatikáni világkonferencián vehettem részt, amely teljesen átalakította a szemléletemet. Erről a konferenciáról egy kötet is készült Egyház, kábítószer, drogfüggőség címmel, ami azóta alapvető szakirodalommá vált. Jelenleg a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán is tanítok, „Drogok és drogfüggőség” címmel vezetek kurzust. A szenvedélybetegekkel, a kábítószeresekkel való törődés az egyházak egyik alaptevékenységének kellene lennie. Magyarországon sajnos nem az, pedig az egyházaknak a deviánsok felé is küldetésük van. II. János Pál pápa azt mondta, a kábítószeresek a szeretet szegényei. „Az ember képtelen szeretet nélkül élni. Magára marad, érthetetlenné válik önmaga számára, értelmét veszíti az élete, ha szeretetet nem kap, szeretetet nem talál, nem vehet benne részt, és nem sajátíthatja el a szeretetet.” Pedig a keresztény egyházak lényege a szeretet átadása, a szeretet megélése és közvetítése azok felé, akiket kitaszítottak a szeretet érzéséből.

– 1998-ban az ENSZ közgyűlése határozatot hozott arról, hogy tíz éven belül drogmentes világot kell létrehozni. Ön szerint ez megvalósulhat valaha?

– Részt vettem a Nemzeti Drogstratégia előkészítésében, amelyet 2000-ben fogadott el az Országgyűlés. Ennek azért volt nagy jelentősége, mert két tartózkodás kivételével minden jelen lévő képviselő igennel szavazott. Az Ifjúsági- és Sportminisztérium létrehozása is pozitív lépés volt, mert a kábítószer-problémát egy szakminisztérium alá rendelte. De sajnos nálunk is elhangzott az a mondat, hogy nem tűzhetünk ki más célt, mint a drogmentes Magyarország megteremtését. Úgy gondolom, ezt az ENSZ-határozatot hamarosan visszavonják, mert megvalósíthatatlan. Nem azért van kábítószer-probléma, mert van kábítószer, és van, aki árulja. Azt kell megnéznünk, miért alakul ki a függőség. Ha kialakul, akkor tudunk-e reményt adni, tudunk-e bízni az emberben? Pályafutásom során összesen körülbelül ezer fiatallal foglalkoztam. A legfiatalabb tizenkét, a legidősebb negyvennyolc éves volt. Már megtapasztaltam, hogy nincs reménytelen eset. Soha nem késő.

Lass Gábor