A szuperjurisztokrácia világa

– Mikor kezdődött a demokrácia jogfosztása Európában?

– Induljunk a kezdetektől. Közvetlenül a második világháború után az amerikai megszálló hatalom Németországban létrehozta az alkotmánybíróságot, amelynek az volt elsődleges feladata, hogy ellenőrizze az ismét működésbe lendült német parlamentet, és akadályozza meg a nemzetiszocialista erők esetleges újraéledését. Mindehhez olyan kiszélesített jogkört is kapott a testület, amely otthon, az amerikai alkotmánybíráskodásban nem létezett ekkor.

– Ez a megszállás időszaka volt. Hetven év alatt nem változott a helyzet?

– Nem, sőt az addigi demokráciák jórészt főbíróságok által uralt és általuk kontrollált demokráciákká, jurisztokratikus demokráciákká alakultak át. Ez a modell pedig az 1980-es évektől kezdve szép lassan elterjedt az egész világban.

– Mindez azt jelenti, hogy a törvényhozás és a főbíróságok közül az utóbbiak felé billent a mérleg nyelve. Miért nem tiltakozott ez ellen senki?

– Ellentmondásos a helyzet. Világos lett, hogy a jurisztokratikus modell egyfelől valóban korlátozza a demokráciát, de másfelől fel is javíthatja. Sokféle verziója létezik. Minden attól függ, milyen döntési stílust valósít meg az adott állam alkotmánybírósága: csak őrzi a demokrácia alkotmányi kereteit, vagy ezen továbbmenve inkább korlátozza azokat.

– Melyik a gyakoribb?

– Fele-fele. Nemrég olvastam egy amerikai szerző cikkét, amely szerint a ’90-es években az egész világon az akkori magyar alkotmánybíróság ment el a legmesszebb a törvényhozás feletti kontroll megvalósításában. Hazánk is az időközben még erőteljesebbé tett és a parlament fölé emelt német modellt vette át. Így cselekedtek mások is. Ezt a modellt először a spanyolok importálták az 1978-as alkotmányukba, majd a nyelvi rokonság segítségével mindez átkerült a dél-amerikai országokba. Amelyeket kívülről, segélyekkel, alapítványok támogatásával és politikai agytrösztök odaküldésével is ösztökélt a Nyugat. Az Egyesült Államok irányította alapvetően a folyamatot, de persze a nagyobb európai hatalmak is részt vettek benne.

– Hogy váltak a bírák az unió nagy uraivá?

– Fontos kiemelni, hogy 1951-ben az alapítók közül például a francia Robert Schumann és Jean Monnet is az Európai Egyesült Államok létrehozásában gondolkodott. Már az EU elődjét, az Európai Szén- és Acélközösséget is némileg nemzetek fölötti szervezetként tervezték el. Az elképzelés azonban életképtelennek bizonyult, és már nem is került be az 1957-es római szerződésbe. Ekkor tehát megbukott a politikai föderáció terve, és a szervezet egyszerű, jogi jellegű gazdasági közösség lett. De a föderáció hívei, köztük a brüsszeli jogászok és az Európai Bizottság akkori elnöke, Walter Hallstein a szintén föderalizmusban gondolkodó luxemburgi bírákkal együtt puccsot hajtott végre 1962 és 1964 között. Két csere révén többségbe kerültek a föderalista bírák, és ezután négy a három arányban először azt mondták ki, hogy az uniós jognak közvetlen hatálya van, majd azt is, hogy a nemzeti jog felett áll. Szembementek tehát az 1957-es római szerződéssel, létrehoztak egy félföderatív uniós rendszert, mely azóta is folyamatosan erősödik a luxemburgi bírák dönté­seivel.

– Ez nem tetszik a magyarok többségének. Igaz, más véleményen van az MSZP vagy a DK…

– Egy tagállamnak egy időben lehet nemzeti, azaz szuverenista kormányzata, máskor viszont olyan, amely a föderalizmus irányába húz. Dánia talán az egyetlen kivétel, ők mindig ellene voltak a föderalizmusnak. A már említett puccs végül egy szuperjurisztokráciát szült, az uniós hatalmi szerkezet helyes elnevezése az oligarchikus jurisztokrácia, amely már alig tartalmazza a demokrácia elemeit.

– Mit lehet tenni ez ellen?

– Szükség lenne 353 szuverenista mandátumra a 705 fős EP-ben, és akkor egy szuverenista elnök állhatna az Európai Bizottság élére. Ez azért lenne fontos, mert a Luxembourgban székelő Európai Bíróságnak már ötven éve szekundál a brüsszeli bizottság a főhatalom megtartásában. Ez egy hatalmi tandem. De ha kivesszük belőle a bizottságot, máris sokat gyengül az Európai Bíróság ereje.

– Kivehetjük?

– Persze. Ha most nem, akkor 2024-ben. Szerintem nincs ok pesszimizmusra, és a nemzeti, migrációellenes tábornak a kisebb siker is roppant fontos. Egyrészt döntően növekszik a beleszólási lehetősége, a befolyása, ha eléri az egyharmados arányt az EP bizottságaiban, másrészt a felszólalásaival, indítványaival sokkal inkább az európai közvélemény szeme elé kerülhet, mint eddig.

– Van egy strasbourgi bíróság, az Emberi Jogok Európai Bírósága is. Az is egy csavar az uniós jurisztokráciában?

– Formálisan nem része az uniónak, de az Emberi Jogok Bírósága és tanácsadó szerve, a Velencei Bizottság is aktívan befolyásolja Brüsszel munkáját. Jól látható a kutatásokból, hogy szociológiai értelemben egy egységes európai jurisztokrácia jött létre. Közelebbről nézve az EJEB valójában nem is igen tekinthető bíróságnak, hiszen a döntéshozatalát tekintve nem független bírák testületeként működik. Ott a bíráknak nincsenek is saját munkatársaik, hanem azokat a központi apparátusból rendelik hozzájuk, és nem is a bírák, hanem ez a hierarchikus jogászapparátus készíti elő a döntéseket. Amelyek ráadásul nem is az egyezmény szövegére, hanem a jogászapparátus által létrehozott esetjogra alapozódnak. Arra, amit maga a központi apparátus teremtett meg az elmúlt évtizedekben. Az a fő probléma, hogy ez az esetjog tízszeresen-hússzorosan is kitágít egy-egy egyezményi rendelkezést, és így olyan elvárások alapján akar elszámoltatni valamely államot, amit az nem is írt alá eredetileg az egyezményben.

– Luxembourgban is hasonló a helyzet?

– Bonyolultabb. Ott elvileg saját apparátussal dolgozhat a bíró. De akit maga mellé hoz, annak jól kell tudnia franciául, sőt, a speciális francia esetjogi nyelvezetet is ismernie kell. Ha ez nem megy, és miért menne, amikor mindenki angolul beszél egyébként az utóbbi évtizedekben Európában, akkor a bíró kénytelen elfogadni a központi apparátustól küldött munkatársakat. Ez az egyik. A másik, hogy működik a forgóajtónak nevezett jelenség, ami a luxembourgi bíróság és a brüsszeli bizottság jogi munkacsoportja közötti ingázást jelenti. A statisztikák szerint ma a luxembourgi bírói munkatársak harminc százaléka jön-megy a két szervezet között. Ami azért is visszás, mert a bizottság általában a bíróság elé kerülő ügyek egyik főszereplője. A forgóajtó miatt azonban az ellenfél, vagyis az adott tagállam szinte teljesen fegyvertelen, hiszen a brüsszeli bizottság emberei ott ülnek a bírósági apparátusban és fordítva. Nem véletlen, hogy a statisztikák szerint a bizottság a pereinek 93 százalékát megnyeri. Itt, Luxembourgban is érvényesül az esetjogi kitágítás, ami egyébként a legnagyobb mértékben sérti a nemzetközi jogi elveket.

– Vagyis az Európai Bíróság sem felel meg a bíróságokkal szemben állítható követelményeknek?

– A legnagyobb probléma itt, hogy szemben a tagállamok rendes bírósági gyakorlatával, a luxembourgi Európai Bíróság esetében az elnök dönti el, melyik bíró lesz az ügy előadója, és így azt is, hogy melyik tanács hoz majd döntést benne. Az elnök önkényes kijelölési joga tendenciaszerűen létrehozza a bírói oligarchiát, hisz az elnök saját politikai preferenciái és egyéb érdekei szerint választhatja ki az eljáró bírákat, tanácsokat. Az előadó bírák és a tanácsok pedig tudják, hogy ha nem a központi elvárásoknak megfelelő döntést hoznak, akkor megeshet, hogy később nem kapnak fontos, kiemelt ügyeket. Ez eleve sérti a bírói függetlenséget.

– Hol és hogyan kerültek ebbe a képbe a könyvében is hivatkozott NGO-k?

– Először Amerikában jöttek létre különböző nagy, alapjogokat védő szervezetek az 1960-as években. Ezek bírósági beadványokkal éltek, jogi eszközökkel harcoltak egy-egy szélesebb társadalmi csoport érdekeiért, ami azt jelentette, hogy a politikai küzdelem átkerült a kongresszusból, az ottani parlamentből a bíróságokra. Innentől kezdve jórészt jogi álcában zajlottak a politikai harcok, és ezek résztvevői lettek az NGO-k. Amelyek zömmel nem természetes módon, nem alulról szervezetten születtek, hanem nagy alapítványok hozták és hozzák létre őket ma is, távol mindenféle választói akarattól és a közvéleménytől. Egy 1998-as amerikai monográfia már használja a „mozgalmi jogászság” fogalmát is, mint egy újonnan létrejött intézményt. Az egyik ilyen nagy alapítvány a Nyílt Társadalom, de van még mellette négy-öt hasonlóan globálisan szerveződő alapítványi hálózat is. Látható tehát, hogy az NGO-k is a jurisztokratikus hatalmi gépezet részei.

– Várható valami változás, ha csak a jogászok felnövekvő generációját nézzük?

– A jurisztokratikus szemléletmód be­nyomakodott már a jogi oktatásba is, pont azért, hogy a rendszer hosszú távon is fenn tudja tartani magát. De jelen van a bírói szakma mindennapjaiban is az „érzékenyítésnek” nevezett akcióival. Ezt elterjesztették a világ több országában, nem csak Magyarországon létezik.

– John Weiler, a Firenzében székelő European University Institute professzora bevallotta, hogy az unió DNS-ében eredetileg sincs benne a demokrácia…

– Weiler sztárjogász, érdekes és őszinte ember. Egy 2011-es és egy másik, 2012-es tanulmányában teszi fel a kérdést, hogy mennyire legitim egyáltalán ez az uniós jurisztokratikus rendszer. Ő és a firenzei intézet állt máskülönben a mögött az EU-s alkotmánytervezet mögött is, amely elbukott 2003-ban, főként a holland és a francia közvélemény ellenállása miatt. Ahogy cikkei mutatják, Weiler mára már tudja, hogy az uniós hatalmi rendszer túlment az elfogadottság vonalán, és nincs legitimitása.

– Az ötvenes években kezdődött a jurisztokratikus hatalom kiépítésének folyamata. Mi az oka, hogy az európai társadalmak ilyen hosszú ideig elfogadták?

– A második világháború utáni években a nyugati közhangulatot az jellemezte, hogy az európai integráció révén béke és nyugalom van, egyre jobban élünk, és haladunk az ígéret földje felé. Ebben az illúzióban ringatták magukat az emberek, és jelentős részük bízott benne, hogy töretlenül így megy tovább. Az európai integráció kezdeti, nemzetek fölötti jellegét az is magyarázta, hogy a rendszer kialakulásánál sok olasz és francia, korábban baloldali értelmiségi is bábáskodott. Volt partizánok, akik szilárdan hittek az internacionalizmusban. Weiler utal is erre, mondván, mára kihunyt ez a messianisztikus hit, és nem legitimál többé. Vissza kell térni a nemzetekhez, és a nemzetek Európájából kiindulva kell ismét elgondolni az integráció folytatását.

– Ön azt írja, hogy a luxembourgi bíróság gátolja az európai társadalmak ilyenfajta véleményváltását…

– Csak elemzem, és felmutatom a rendszer működésének főbb sajátosságait. Rá akarok világítani arra is, hogy a föderális és a szuverenista Európa közötti harc nem új keletű jelenség, tart már 1951 óta. Mit tehetünk? Menjünk el szavazni, ez az első. Ha az EP-ben sikerülne többségbe kerülniük a nemzeti erőknek, akkor le lehetne szakítani a brüsszeli bizottságot a hatalmi tandemről. A jurisztokratikus elit érzékeli, hogy megbukott, de olyan módon értelmezi át a fogalmakat, mintha ereje teljében lenne. Igaza van John Weilernek, ez a rendszer tarthatatlan.