A támogató család

– A magyar társadalom mekkora hányada szenved valamilyen személyiségzavarban?

– Egészséges emberek körében végzett felmérések alapján a felnőtt lakosságban 4-15 százalékra tehető a személyiségzavarok aránya, de gyerekek esetében nem használjuk ezt a kifejezést. Náluk személyiségfejlődésbeli elakadásról beszélünk, figyelembe véve, hogy a személyiség 18 éves korig biztosan fejlődik, de sok tekintetben még azután is. Ezzel szemben a személyiségzavar tartósan fennálló, részben tudattalan, merev viselkedésminták összességét jelenti, amelyek az adott személy számára károsan befolyásolhatják az önképet és önértékelést, a másokkal való kapcsolat alakítását, a stresszkezelést, a szakmai előmenetelt és az életminőséget.

– Mi a család szerepe a személyiség fejlődésében?

– Születésünktől fogva vannak alapszükségleteink, amelyek úgynevezett motivációs rendszert képeznek. Ilyen a kötődés és a valahová tartozás igénye, a távolságtartás és visszahúzódás szükséglete, például ha kellemetlen élmények hatása alá kerülünk. De idetartozik az önérvényesítő, kereső-kutató viselkedés is, vagyis hogy csecsemőként felfedezhessük a környezetünket, új élményeket szerezhessünk, és felnőttként kiteljesedhessünk valamilyen hivatásban. A személyiségfejlődés során az történik, hogy a bennünk lévő vágyakat, késztetéseket, amelyek érzések, érzelmek útján jelentkeznek, összehangoljuk a környezetünk által közvetített jelzésekkel, elvárásokkal, és jó esetben dinamikus harmóniára találunk. A fejlődő gyermeknek az őt körülvevő környezet, elsősorban a szülők korai hangolódása, érzékenysége, odafordulása segít értelmet, célt, irányt adni a kezdetben differenciálatlan és testérzetekhez kötődő, majd később árnyaltabbá váló érzéseknek, érzelmi jelzéseknek.

– Milyen módon?

– Az interakciók során szerzett tapasztalatok mint belső működési modellek rögzülnek. Ezek tartalmaznak egy elképzelést arról, hogy ha szükségleteim, vágyaim vannak, mire számíthatok a környezetemtől. A gyerek többek között megtanulja, hogy ha éhes, enni kap, ha sír, megvigasztalják. Később egyre több helyzetben egyre nagyobb számú és árnyaltabb tapasztalatot szerezhet kortárs­ként, tanulóként, barátként, munkavállalóként, szerelmesként, házasként és így tovább. Ezek a kapcsolati élményekből fakadó építőkövek alkotják az ön- és kapcsolatszabályozás, illetve az énvédő mechanizmusok alapját.

– Mi történik kedvezőtlen családi háttér esetén?

– Ha egy csecsemőt vagy gyereket nem a kellő érzékenységgel gondoznak, akkor sérültté vagy ellentmondásokkal terheltté válhat az önképe, a többi emberbe, illetve a környezetbe vetett bizalma, a kapcsolatokról alkotott elképzelései is. A személyiségfejlődést kicsit úgy kell elképzelni, mint egy ház felépítését. A háznak, akárcsak a személyiségnek többféle funkciónak kell megfelelnie: nem lehet nagyon törékeny, mert akkor még egy zápor után is tatarozni kell. Ugyanilyen fontos a kellő rugalmasság is: ahogyan a házban is változnia kell a tereknek, ha a család szükséglete úgy kívánja, ugyanígy egy új fejlődési fázisban be kell tudni fogadni új tapasztalatokat anélkül, hogy a régi berögződések megakadályoznák a továbbiak hatékony integrálását.

– Milyen az érett személyiség?

– Kiérlelt, árnyalt identitás jellemzi. Saját magának és másoknak is meg tudja fogalmazni, hogy miben hasonlít és miben tér el a többi embertől, melyek a személyes erősségei és gyengeségei, milyen célok, vágyak, tulajdonságok jellemzik különböző szerepeiben: szülőként, házastársként, gyermekként, munkavállaló­ként, vezetőként. Az érett személyiség belső képe magáról vagy másokról közel áll a valósághoz. További fontos személyiségjellemzők például a frusztráció-, szorongás-, feszültségtűrés, a saját késztetéseink uralásának képessége. Fontos a kötődési készség is, és hogy olyan egymásnak ellentmondó érzelmekkel terhelt helyzetekben, mint például amikor konfliktusba kerülünk azzal, akit szeretünk, képesek legyünk saját magunkkal és a másik féllel is árnyaltan, a kiváltó helyzetnek megfelelően cselekedni, illetőleg kommunikálni. Ideális esetben eljut ide az ember, gyermekkorban mindez az „építés alatt” kitétellel érvényes.

– Mi a helyzet az éretlen személyiséggel?

– Túl erősen ingadozik a másokkal való kapcsolata az éppen aktuális vágyak, impulzusok szerint. Például valakit hol gyűlöl, hol szeret. Mások szándékait, viselkedését is gyakran tévesen érzékeli és értelmezi, mert nem látja a saját részét a feszültségek kialakulásában. Mindez érzelmi-hangulati labilitáshoz, kapcsolati konfliktusokhoz vagy magányhoz vezethet.

– Milyen családi háttér okozta sérülések vezethetnek személyiségzavarhoz?

– Fontos, hogy a gyermek fejlődési szükségleteit a szülő ki tudja elégíteni. Nem az a lényeges, hogy maradéktalanul sikerüljön, mert bizonyos mértékű frusztráció segíti a fejlődést. Szelektív megerősítésre példa, amikor csak akkor viszonyul a szülő szeretettel a gyermekhez, ha jól teljesít, vagy ha mindenben engedelmeskedik neki. Súlyos esetben a gyermek fejlődési igényeit visszatérően és teljesen figyelmen kívül hagyják. A károsodás mértéke attól függ, hogy a fejlődési szükségletektől milyen gyakran és milyen súlyosan tértek el a gyermek élete során, valamint hogy milyen életkorban történt mindez.

– Az ilyen szülő személyisége is törést szenvedett valamikor?

– Sokszor igen. Más esetekben a szülő lehet túlterhelt is élethelyzete vagy betegsége miatt, és ezért nem képes kellő érzékenységgel fordulni a gyermekéhez. Sokszor nem akar szándékosan rosszat. Nagy erő és nemritkán támogatás is kell ahhoz, hogy képes legyen többet adni annál, amit egykor ő maga is kapott.

– Milyen példát említene még a problémás családi háttérre?

– Amikor a szülő a saját érzelmi életét nem tudja önmagán belül szabályozni, és ha például dühösen érkezik haza a munkahelyéről, az ingerültségét verbálisan vagy fizikálisan a gyereken vezeti le. A gyerek nem tehet a szülői kontrollvesztésről, nem érti, miért bántják, ami végül aláássa a biztonságérzetét.

– Mit tehet a szülő, ha átlépett egy határt?

– Legyen bátorsága elismerni és megbeszélni a történteket, és szükség esetén bocsánatot kérni, a megbillent bizalmat helyreállítani. Ha a helyzet saját erőből megoldva nem javul, ha a negatív interakciók visszatérővé vagy gyakorivá válnak, szakemberhez kell fordulni. Bizonyos súlyossági szinten köteles a szakember bejelentést tenni a gyermekvédelemnél.

– Milyen az ideális családmodell?

– Őszinte légkör, kiszámítható szabályok jellemzik, ahol a családtagok együttműködése támogatja az egyéni fejlődési szükségleteket, a gyermek pedig tudja, hogy a szüleire akkor is számíthat, ha éppen nekik nem tetsző dolgokat művel. Nem a feszültségmentes légkör a cél, hiszen ez utópia. A legfontosabb, hogy a problémákat a családtagok koruknak, szerepüknek és „felelősségi körüknek” megfelelően a helyükön kezeljék, és mindez rugalmas legyen, hogy a helyzetekhez illő megoldást találjanak.

– Hogyan tud szakemberként segíteni a személyiségzavarral élőkön?

– A kóros mintákat a terápiában fel lehet ismerni, és a tudatosítás erejével azon kell dolgozni, hogy a jövőben másképp alakuljanak a dolgok. Ez mind az egyéni, mind a családokkal folytatott terápiás munkára igaz. Ideális esetben a gyermekkel is és a családdal is tudunk dolgozni.

– Mi a véleménye arról a felvetésről, hogy nagyobb eséllyel sodródnak az LMBTQI-mozgalomhoz azok a gyerekek, akik a családban nem tudják kielégíteni érzelmi alapszükségleteiket?

– Az LMBTQI-identitás nemi és társadalmi nembéli hovatartozást jelent, nem pszichiátriai betegség, és nem keverhető össze az előbb említett identitászavarral, amit identitásdiffúziónak is lehet nevezni, és a személyiség egészét érintő, tartós mintázat. Előbbi kialakulásában genetikai tényezők, biológiai, például magzati korban ért hormonhatások és lelki-kapcsolati környezeti tényezők játszanak szerepet, de a szexualitás fejlődését meghatározó kulcs­ingerek, trauma, bántalmazás vagy más életesemény, illetve a családi és társadalmi környezet mind befolyással bírhat. Saját tapasztalatom alapján elképzelhetőnek tartom, hogy az említett összetevők különböző arányban befolyásolnak egyes személyeket életük során, de jelenleg a szakmában erősen vitatott kérdés, hogy az életeseményeknek mekkora szerepet tulajdonítunk, és ennek milyen hatása van a kezelésre. Nem áll rendelkezésünkre olyan kutatás, ami alapján ezekre az összetett ok-okozati összefüggésekre nézve egyértelmű következtetéseket lehetne levonni.

– Sokan úgy vélik, hogy az LMBTQ-­irányultság választáson alapul. Mit gondol erről?

– A nemi identitás és társadalmi nem kérdéseivel még küzdő vagy vállaltan LMBTQI-identitású fiatalok soha nem akaratlagos értelemben „választották” ezt az irányt, és nem divat vagy kortárs nyomás alapján döntöttek. Mindegyikük tőle korábban idegen, rémisztő felismerésként élte meg a „másságát”, és többnyire évek szenvedésteli, magányos vívódása után jutottak el oda, hogy önmaguk előtt felvállalják, vagy a hozzájuk közel állók szűk rétegével megosszák. Senki nem találta ezt menőnek, divatosnak. Fontos lenne, hogy ezek a fiatalok azt érezzék, nincsenek egyedül, nincsenek kirekesztve.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy egyesek a sorozatos bántalmazás okozta trauma miatt az ellenkező nemű szülői mintákkal azonosulnak: konkrétan például egy kisfiú az őt ért apai atrocitások miatt követi anyja nőies mintáit? Vagy egy társas kapcsolatokban nagyon ügyetlen fiú, akit a fiúk rendszeresen és durván kicsúfolnak, azért szeretne lány lenni, mert azok kedvesek hozzá?

– Azt gondolom, hogy nem szabad általánosítani az egyéni élettörténetekből, hiszen az egyének LMBTQI-orientációjának eredetét sosem tudjuk egyértelműen visszafejteni.

– Hogyan reagálnak a szülők a gyerek „coming out”-jára?

– Sokszor krízis alakul ki, hiszen a szülő saját gyermekéről alkotott, számára szép és jó jövőképét látja összetörni, ami gyászreakciót indít el, annak minden érzelmi viharával, hitetlenkedéssel, szomorúsággal, olykor haraggal vagy bűntudattal. Az elfogadásra és támogatásra vágyó gyermek és a szülő ugyanúgy nagyon nehéz lelki folyamatot él át, és el is sodródhatnak egymástól. Ennek további veszélyei is vannak. Sok, még a „küszködés” fázisában lévő fiatal azt érzi, hogy egyedül az LMBTQI-­identitású barátoktól kap támogatást, akik többnyire kortársai. Támogatásuk és elfogadásuk sokat jelent, ezzel együtt nem szerencsés, ha a fiatal csak hozzájuk tud fordulni. Például mert egy kamasz és a társai nem feltétlenül tudják a szorongás és a hangulati tünetek súlyosságát értékelni; a fiatal titkolózik a szülők előtt, és szakemberhez is félhet fordulni, ha szégyenérzete megakadályozza; vagy amiatt szorong, hogy betegnek tartják.

– Vagyis a támogató személyek is fontosak?

– Mindenképp olyan személyek kellenek, akik képesek elfogadni a fiatalt, és elkísérni, míg megleli a saját útját anélkül, hogy jó szándékú, de elhamarkodott és bizonyos esetekben téves információkon alapuló, kész válaszokkal terelnék őt valami általuk helyesnek tartott irányba. Laikusként erre nem mindenki alkalmas, a segítő szakembereket önismereti folyamatokkal készítik rá fel, és munkájuk során szupervízió is támogatja őket, amikor tapasztaltabb kollégával vagy kollégák csoportjával átbeszélik a terápiás folyamatokat, amelyeket vezetnek.