A templom: közösség

– Az első nagy megbízása, a pátyi templom építése végigkísérte és keretbe foglalta egész eddigi szakmai pályafutását. Hogyan születik egy modern épületben szakralitás? Egy ősi szentélyben vagy egy patinás katedrális szobrai és festményei között természetesnek tűnik Isten jelenléte, de egy új épület hogyan válik templommá?

– Sok embert vezettem már körbe a pátyi templomban, és az a tapasztalatom, hogy amikor belépünk, mindenki megáll egy rövid időre és elcsendesedik; talán ebben a pillanatban születhet meg a szakralitás. De a templomépítés során a legfontosabb feladat az adott szertartásnak, liturgiának és az azt végző közösségnek a befogadása. Jézus Krisztus ezt hagyta ránk az utolsó vacsorában. A templom tehát elsődlegesen nem arról szól, hogy nekem vagy másnak egyénileg mit jelent a szakralitás. A közösségben megélt hit, ez a centrum. Mi abból az ókeresztény gondolatból építkeztünk, hogy a közösség maga a templom, és a templom maga a közösség. Számomra Szent II. János Pál pápa gondolatai lettek útmutatóvá, különösen a Levél a művészeknek című írása, amelyben a templom­építőktől és az egyházművészektől a funkcionalitásra való odafigyelést és az ihletettségre történő törekvést kéri. Tehát egyrészt arra utal, hogy a templom a liturgiának megfelelően elrendezett tér legyen, másrészt arra, hogy olyan hely, ahol azt érezzük, Isten felemel bennünket. Sokféle építészeti eszköz segíthet ennek átélésében, a gótikus támívek, az ólomüvegeken keresztül beeső fény­özön vagy egy ősi kápolna intimitása. Nem egyformák a templomaink, ahogy a művészeti stílusok is változnak, és a mögöttük húzódó gondolatok is. A pátyi templom építésében az volt a szép, hogy egy közösség álmodta meg és izzadta ki magából, húszévi kitartó munkával és párbeszéddel.

– Hogyan alakította ezt a templomot a szertartásrend?

– A katolikus liturgia változását az elmúlt száz évben az a vágy hajtja, hogyan lehetne közelebb hozni a híveket az utolsó vacsora eseményéhez, hogyan válhatna még inkább a szeretetlakoma részesévé a közösség. A pátyi templomtér ezért kis léptékű, bensőséges tér lett, az otthonosság érzetét keltő berendezéssel. Valaki azt mondta rá, hogy az evangéliumi szegénység sugárzik belőle, és ez nekem nagyon megtetszett. Nem leegyszerűsítést takar, hanem éppen a tartalmas, végiggondolt, a rendelkezésre álló eszközökkel megfogalmazott tervezést. Az oltár, Krisztus átváltozásának szimbóluma a centrális tér közepén kapott helyet, ilyen értelemben a tradicionális szentély lett maga a templomtér, míg a főhajó a kert. A többi funkciót pedig a templommal közvetlenül egybeépítve rendeztük el, hogy egységet képezzen a közösség teljes hitéletének minden eleme. Számos hagyományt követtünk, így például a templom kelet-nyugati tájolású. Nagyon érdekes, talán kevésbé ismert tény, hogy a történeti templomépítészetben a főhajó és a szentély tengelye sosem esett pontosan egy vonalba, a hajó és az apszis tengelyvonala szöget zárt be. Ha ezt tudatosan keressük egy templomban, akár észre is vehetjük, hogy a falak kicsit görbülnek, szabálytalanok. Ennek okát sokáig kutatták, valószínűleg építési pontatlanságok miatt lehetett, de a lényeg, hogy ezt a szabálytalanságot Krisztus megtört testeként, annak szimbólumaként értelmezték. Mindezt mi is alkalmaztuk az alaprajzban. Ami korábban esetlegesen születhetett, a mi templomunkban tudatos.

– Úgy tűnik, a templom építése közben a közösség is épült. Mi ennek a receptje?

– Néhány fiatal vezetésével és Harkai Gábor plébános irányításával kezdődött ez a történet, 2000-ben, az alapkőletételnél még én is egyetemistaként voltam jelen. Évekkel később aztán már önálló irodával vehettem részt a tervpályázaton. Nyitott folyamat volt, mindenki bevonódott, fiatal és idős, más felekezetek tagjai is Pátyról. Döntően a helyiek adományából épült, akik tevékenyen részt vettek az építésben, de szerveztünk gyűjtéseket is. Emlékezetes marad, hogy egy szegedi idős hölgy ötszáz forintot küldött, de az is, hogy Spányi Antal megyés püspök és a kormány folyamatos támogatásuk mellett lehetővé tették a befejezést is. Jöttek a marketinges fiatalok is számos ötlettel, ami találkozott a mi építészeti kezdeményezésünkkel, hogy formáljuk meg a leendő falakat egy élőlánc keretében. Énekeltünk, imádkoztunk, nagyon szép, spirituális esemény volt. Azóta szinte szokásunkká is vált ez a gesztus, így építettünk tornatermet is a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumnak, hogy az iskolaközösséggel végigálltuk a leendő ház alaprajzát. Ezek fantasztikus élmények, amelyeknek közösségalakító erejük van, és kapcsolatot is teremtenek az épülettel. De végigkísérte a történetet Szent II. János Pál pápa személye is. Amikor 2005-ben elhunyt, úgy éreztük, hogy személyét az építés részévé szeretnénk tenni, és már a boldoggá avatásakor kérelmeztük, hogy a templom védőszentje ő lehessen majd. Soltész Miklós egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkár elhozta a vérereklyéjét az egykori személyi titkárától, Stanisław Dziwisz nyugalmazott krakkói érsektől az egyházközségnek, a püspök atya pedig elhelyezte az oltár mélyében, megrendítő pillanat volt. Egy másik, közös és erős történet nyoma a templomtérben van, Ozsvári Csaba ötvösművész vállalta el a templom bronzkapujának elkészítését, de 2009-ben bekövetkezett halála miatt nem tudta befejezni. Az önmagukban is gyönyörű torzók végül bent kaptak helyet.

– Mennyire lehet valamely közösségnek egységes véleménye, és mennyire lehet vagy kell ezt figyelembe venni a tervezés során?

– Kifejezetten kértem, hogy minden részletre kiterjedően szülessen egy írásos dokumentum, mi úgy hívjuk, tervezési program, nemcsak az objektív célokról, hanem a szubjektív érzésekről is. Például megfogalmazódott az otthonosság igénye, és az is, hogy a község életének a szervezéséhez mire van szükség, közösségi házra, oktatási és vendégváró helységekre, paplakra, hivatalra és udvarra. Tehát a tábortűztől a hittanon át a farsangig a szentmise befogadásával együtt a közösség teljes életének teret nyújt az épület. Sok, közelmúltban épült templomba elmentünk együtt, buszokkal jártuk az országot, és meghallgattuk a plébánosokat, templomépítőket a tapasztalataikról. Ráeszméltünk, hogy akik a közösségi funkciókat külön, ütemezetten akarták felépíteni, szinte kivétel nélkül csak a templomig jutottak, mert elfáradtak, a pénzük és a kedvük is elfogyott. Építeni nem könnyű, sosem volt az, tele van konfliktusokkal, műszaki és pénzügyi nehézségekkel, azzal a feszültséggel, hogy az álmaink mindig sokkal távolabbra vezetnek, mint a valóság. A házasságot is próbára teszi a saját otthon megteremtése, egy közösséget még inkább. Hogy a többi funkció is megépüljön, már a legelején kikötöttük, hogy egységben lesznek az épületben, az alapot is egyben betonoztuk. Ennek az lett az eredménye, hogy közel két évtizedig építettük a házat, és ugyanaz megtörtént velünk, ami másokkal is. Időnként úgy éreztük, sosem fog felépülni a templom, jöttek az elkeseredett hangok. Valahogy mégis, az Úristen kegyelméből sikerült befejeznünk. Végül az építkezés során megélt örömteli pillanatokat és a küzdelmek szenvedéseit felajánlottuk a 2019. április 28-án megtartott templomszentelési liturgiában.

– Ha ilyen fontos a közösség, mennyire szorul háttérbe a saját művészi önmegvalósítása? Úgy tartja, az egyházművészet feladata az alkalmazkodás, a szolgálat. Könnyű ennek megfelelni?

– Nemrégiben Alsószentivánon egy nagyon szép Mária-kegyhelyet újítottunk meg, és amikor először mentem el a helyi plébánoshoz, hogy körbevezessen, a találkozásunk végén a kezembe nyomott tíz darab tojást és egy pici üvegben a saját főzésű pálinkáját. Nem úgy tekintett rám, mint a mérnökre, aki majd hazamegy a fellegvárába és leszállítja a dokumentumokat határidőre, hanem úgy, mint aki már az életük része, aki szakmailag, tudományosan és érzelmileg is feltárja a múltat, és annak folytatásaként tekint a munkájára, hiszen itt műemléki épületről volt szó. Az önmegvalósítás sem marad el, nem adhatjuk fel azt a szándékunkat, hogy inspiráló művészi és mérnöki teljesítményt tegyünk le az asztalra, de ez a művészi szándék akkor arányos, ha igazodik az építés lehetőségeihez is. És közben az ötven vagy száz évvel későbbi közösségre is gondolunk, hiszen bízunk benne, hogy lesz ennek a háznak még története. Ezt a felelősséget kiterjeszthetem az egész településre vagy fontosabb műemlékek esetében a nemzetre is. Ha ezt valóban megélem, akkor bizonyosan nagy az esélye, hogy hiteles, mai építészet születik. Az alkalmazkodás tehát nem jelent önfeladást, hanem éppen ebben rejlik a valódi szabadság, hiszen az építőművészet egy kicsit más, mint a festészet vagy a költészet. Megannyi küzdelmünk van a hétköznapjainkban, a körülmények állandóan le akarnak húzni a víz alá, de az építésznek, mint a vízilabdázónak, úgy kell taposnia, hogy a horizontot, a megvalósítandó vágy perspektíváját sose veszítse el. Olyan is van persze, amikor az építész szerepe egyszerűen az, hogy utat nyisson, majd finoman félreálljon. Kőszegen a Festetics-palota felújításakor azt tapasztaltuk, hogy az épület falai a XII. századtól minden korszak lenyomatát őrzik, elképesztően gazdagon rétegzett hely. De a világháború után az ötvenes években szükséglakásokat alakítottak ki benne, és barbár módon, építészeti szempontból is erőszakkal rakták le a válaszfalakat. Senki nem tudott róla, az előzetes restaurátori kutatások sem tárták fel, hogy barokk-rokokó mennyezeti és falfestések vannak az emeleti dísztermekben, csak a válaszfalak szétroncsolták őket. Egy Kőszeg léptékű városban komoly értéket képviselnek. Akkor felmerült bennünk, hogy építészeti szempontból mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel. Csak azt, hogy csöndben maradunk. Karmesterből anonim építésszé válunk, elbontjuk a válaszfalakat, mindazt, ami súlyos károkat okozott, és restaurátori munkával finoman engedjük újraéledni a fali és mennyezeti festéseket.

– Az alsószentiváni Mária-kegyhely felújításakor egy szovjet emlékmű kőtömbjéből emeltek oltárt. Miért?

– A fatimai eseményeknek, amelynek során Mária kisgyerekeket szólított meg, a mai napig óriási a lelki és történeti hatásuk. Alsószentivánra 1950-ben érkezett meg a Szűzanya kegyszobrának másolata Fatimából, a hívek azóta látogatják a zarándokhelyet, amely tulajdonképpen egy vidéki villaépületben, a Szluha-kúriában kialakított kápolna lett. A jelenések századik évfordulójára kaptuk meg a megbízást a kegyhely felújítására és egy új szabadtéri misézőhely megtervezésére, és valóban, a kápolna új oltárának elkészítéséhez egy szovjet emlékmű talapzatát használtuk. Az esztergomi laktanya területén hevert ez a hatalmas darab kő, már mindent leszedtek róla, ami fémből volt, de a húsztonnás tömböt nem tudta senki elvinni. Nekünk is az országban fellelhető legnagyobb autó­darut kellett odarendelnünk és szégyenszemre visszavinnünk a tardosi bányába, mert csak ott volt olyan szerszám, amellyel a kőfaragó számára egyáltalán kezelhető méretűvé vághattuk. Ez sorsszerű történet, ugyanis a fatimai jóslatokban megjelenik a kelet-európai kommunizmus térnyerése, pusztításai és végül bukása. Az új oltár erről mesél, hogyan tudunk a tragédiából erőt meríteni. Mindannak a szörnyűségnek, nihilnek, az elnyomó hatalomnak az emlékműve átváltozik az alsószentiváni fatimai Szűzanya-kegyhelyének legfontosabb szakrális elemévé, Krisztus oltárává. Az építészetnek gyógyító ereje van, és így lettünk mi magunk is a jóslat beteljesedésének részesei.