A magyar őstörténet-kutatás egy helyben topog, nemcsak a fékevesztett fantáziájú amatőr elméletek miatt, hanem többek között a finnugor paradigma megcsontosodása okán is. A végletek képviselői megmerevítik az álláspontokat, szakmai viták helyett anyázásba fullad a kommunikáció. Sok esetben újra kell gombolni a zubbonyt, de ezt felelősséggel kell tenni, elkerülve a dilettantizmus és dogmatizmus szélsőségeit, esendő emberekként fenntartva ugyanakkor a tévedés jogát – mondta a Demokratának dr. Szabados György történész, a László Gyula Intézet igazgatója.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

– Mi a László Gyula Intézet külde­tése?

– Névadónk, László Gyula régész­professzor munkásságának szellemében kívánunk dolgozni, tudományközi együtt gondolkodást folytatva. 2018 elején kezdtük meg működésünket az Emberi Erőforrások Minisztériumával partnerségben működő Nemzeti Művelődési Intézet keretein belül. Kutatási területünk a magyar régmúlt, a magyar identitás és annak eurázsiai kapcsolódásai. Azt szeretnénk feltárni, hogy abban a tágas őstörténeti-kulturális térben, amelyben a magyarság egykor kialakult, milyen kapcsolódási pontok azonosíthatók, milyen szellemi és tárgyi hagyaték található. Nemcsak a Kárpát-medencében vizsgálódunk, hanem kiemelt figyelmet szentelnénk a Kaukázus északi előterének, ahol az utóbbi években izgalmas régészeti leletek kerültek elő. Szeretnénk a lehetséges történelmi elágazásokon úgy végigmenni, hogy minél változatosabban fel tudjuk térképezni mindazt, ami a korabeli valóságból ránk maradt.


– Mely tudományág az intézet fő profilja?

– Mindegyik egyformán fontos a történetkutatástól az antropológián át a régészetig, de olyan új tudományágakat is szeretnénk bevonni a munkába, mint például az archeogenetika. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy történészként tagja lehettem a Kásler Miklós professzor úr vezette nemzetközi kutatócsoportnak, amely III. Béla királyunk és első felesége, Antiochiai Anna csontmaradványait vizsgálta, és sikerrel hozott ki belőlük értékelhető eredményeket. Ez azért nagyon fontos, mert III. Béla apai ági felmenőinek, vagyis az Árpádoknak a genetikai térképe őstörténeti információkat hordoz.


– Hová vezet ez a genetikai szál?

– Nagyon ígéretes, sok munkát jelentő út elején járva nem lehet elég óvatosan fogalmazni, hiszen egyelőre még kevés az értékelhető csontminta, és ezeket sok fáradsággal lehet megtisztítani nyolcszáz év biológiai szennyeződéseitől annak érdekében, hogy az adott csont információit tudjuk vizsgálni. Jelenleg úgy tűnik, hogy Kelet-Európába és Közép-Ázsiába vezetnek minket ezek az emberi maradványok.


– III. Béla csontjainak vizsgálata nyomán újra felizzott a magyar őstörténetet több mint száz éve körülhabzó vita, a Magyar Tudományos Akadémia továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy bár a magyar nép nem, de a nyelvünk finnugor eredetű, és ebben vitának helye nincs. Hol tart most a komolyan vehető magyar őstörténet-kutatás?

– Ahogy én látom, mostanában egy helyben topog, nemcsak a felelőtlen, fékevesztett fantáziájú amatőr „elméletek” miatt, hanem többek között a finnugor paradigma megcsontosodása okán is. E szélsőséges nézetek képviselői megmerevítik az álláspontokat, és így a tudományos igényességű szakmai viták helyett gyakran kölcsönös és öncélú anyázásba fullad a kommunikáció. Mi László Gyula szakmai és emberi magatartását akarjuk követni, és az általa elejtett fonalat a XXI. században fölvenni. Ő volt az a nagyszerű tudós, aki nemcsak a dilettantizmus, hanem a dogmatizmus szélsőségeit is elkerülte. Felelősen gondolkodott, de mert gondolkodni. Ma már aligha vitatható, hogy sok esetben újra kell gombolni a zubbonyt, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezt felelősséggel kell tenni, esendő emberekként fenntartva ugyanakkor a tévedés jogát. Indokolatlan volt például a felzúdulás, amikor kiderült, hogy III. Béla nem finnugor származású. Finnugor származás ugyanis nincs, mivel nem létezett finnugor népi közösség. Ez pusztán egy nyelvcsaládfa-elmélet, mely jelenkorban mérhető nyelvi hasonlóságokra adott a XIX. században szociáldarwinista logikájú magyarázati lehetőséget – történeti és nyelvtörténeti emlékek nélkül.


– Ezen elmélet egyik fő propagátora, Hunfalvy Pál nem is volt nyelvész végzettségű…

– Valóban nem, de legalább a történelemhez sem nagyon értett, a néprajzhoz pedig még kevésbé, eredetileg ügyvéd volt. Viszont e hiányosságait kellő arroganciával ellenpontozta, ami hasonló indulatokat váltott ki az ellenoldalról, és így garantált volt, hogy tudományos vita helyett szekértáborharccá züllik a magyar nyelv és a magyar nép eredetének ügye. E háborúban egymás legyűrése vált elsődleges céllá, és sokszor háttérbe szorultak a valóságos történelmi kérdések. Pedig a finnugor paradigma, ismétlem, egy XIX. századi szociáldarwinista logikájú nyelvészeti modell, amit hamar kiterjesztettek a népi származás kérdéskörére is. A jeles orientalista, Simon Dénes jegyezte meg egyszer ironikusan, hogy azért találták ki a nem létező finnugor ősnépet, hogy legyen kivel beszéltetni a nem létező finnugor ősnyelvet. Amikor pedig egy tárgyi kultúrát egy néppel azonosítottak, akkor máris előállt a nyelv egyenlő nép egyenlő régészeti műveltség leegyszerűsítése, így született meg kétszeres csúsztatással a „finnugor régészet” fogalma. Mindebből az a tanulság, hogy ha a paradigmából dogma lesz, és az rácsontosodik a tudományos megismerésre, akkor nem lehet tovább fejlődni. Holott minden kutatóban kellene lennie annyi igényességnek és bátorságnak, hogy a paradigmákat félretolva visszamenjen a feltárható forrásokig, és azok alapján próbálja rekonstruálni a múltat.


– Ám a finnugor elmélethez ragaszkodók elzárkóznak az önkorrekciótól és a vitától egyaránt, csak kijelentő módban hajlandók fogalmazni…

– Aki ismeri a tudománytörténetet, vagy egyáltalán az emberi gondolkodás történetét, az tudja, hogy minél erősebben bizonygatják egy tétel kőbe vésett, megingathatatlan voltát, annál hamarabb fog – hogy is mondjam finoman? – tudománytörténeti érdekességgé válni. Nyilvánvaló, hogy ez nem felelős, progresszív tudósi hozzáállás. Hadd hivatkozzam László Gyulára: ő vallotta, ahogy amit egy kutató kikövetkeztet, az nem úgy volt, hanem akár úgy is lehetett. Ahogy fogalmazott, elértünk a termékeny bizonytalanság korába. Én is ebben hiszek. Ez persze nem jelentheti a kutatói állásfoglalás előli menekülést. Minden szakembernek időről időre számot kell adnia tudásáról, arccal, névvel vállalnia kell saját következtetéseit, tudományos elméletét. De ezzel együtt vállalni kell önnön kutatásaink végességét és kényszerű tökéletlenségét, és ha új ismeretekhez jutunk, tudnunk kell reflektálni önmagunkra, szükség van bátorságra korrigálni önmagunkat.


– Milyen eszközrendszerrel látnak munkához mindezek érdekében?

– A László Gyula Intézet új intézmény, most még a kutatói gárda és a struktúra kialakításával foglalkozunk. Mint mondtam, tudományközi együttműködésben gondolkodunk, régészeti, történeti, néprajzi, archeogenetikai és természetesen nyelvész szakembereket is bevonunk a munkába. Tudományos munkatársaink közül szeretném kiemelni Hoppál Mihály Széchenyi-díjas néprajztudós emeritus professzort, aki a korai 40-esekre jellemző szellemi és fizikai frissességgel kapcsolódott be a tevékenységünkbe, alkotó tudósként és tudományszervezőként egy­aránt, miután egy ideig egyszerre igazgatta az Európai Folk­lór Intézetet és a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetét. Az intézményi szerkezet felépítése mellett azonban már elindítottunk olyan vállalkozásokat, amelyeknek még idén kézzelfogható eredménye kell hogy legyen. Júniusban, László Gyula halálának huszadik évfordulóján Visegrádon az ottani Mátyás Király Múzeummal közösen emlékülést tartottunk, melynek írott anyaga konferenciakötet formájában fog megjelenni. Forráskiadvány-sorozatot is tervezünk, jelenleg egy latin és egy bizánci forrást ültetnek át magyar nyelvre szakavatott klasszikus filológus fordítók. Szándékaink szerint e sorozat egyszerre szolgálja majd a tudományt, az egyetemi képzést és az érdeklődő nagyközönséget. Emellett tanulmánykötetek, monográfiák megjelentetését is tervezzük. Mindezt igényes, közérthető magyar nyelven fogjuk közreadni; a magam részéről eleve gyanakodva tekintek a bikkfanyelven írt, latinból kifacsart szakkifejezésekkel terhelt értekező prózára. Bessenyei György nyomán valljuk, hogy „minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem”. A nyelvi igényesség egyébiránt László Gyulának úgyszintén tudatos törekvése volt; érdemes ezt is eltanulni tőle! Mindazonáltal nem csak a magyar szakmához és nagyközönséghez kívánunk szólni. Eltökélt szándékunk kilépni a nemzetközi színtérre, hogy a külvilág is értesüljön tudományos eredményeinkről, angol nyelvű publikációink készülőben vannak. Intézetünk tehát egyfajta szakmai alapú kultúrdiplomáciát is folytatni kíván, hiszen a magyar múlt és műveltség az egyetemes emberi hagyaték szerves része, ezért fontos, hogy nemzetközi szinten is tudják, kik vagyunk és honnan jöttünk, éspedig mi magunk ismertessük meg magunkat, hogy a mi véleményünk, a mi álláspontunk is hangozzék el.