A Z. család története a lakásmaffiával csak annyiban különbözik a többi hasonlótól, hogy a kilakoltatásuk óta eltelt majd három év után egy jogerős bírói ítélettel és földhivatali határozattal történt bejegyzéssel ismét tulajdonuknak mondhatják a saját lakásukat. Azonban a sors iróniája vagy inkább kegyetlensége, hogy a tulajdonjog valójában csak virtuális, hiszen Z.-ék továbbra sem költözhetnek vissza az otthonukba. Hogy miért? Legfőképpen azért, mert félnek, hiszen akik kitették őket, jelenleg is ott vannak a lakásukban. Másrészről az a környezet, a korábban meghitt családi fészek pszichothriller filmekbe illő iszonytató történéseket idézne emlékezetükbe.

– Nem sokkal a házba költözésünk után már peres viszonyban álltunk a polgármesteri hivatallal. Tehát nem indult valami jól az új otthonunk kialakítása – kezdi történetüket a családfő.

– Három gyermekem van, és talán nem tartozik ide, de lényegesnek tartom megemlíteni, hogy keresztény, a vallását éltető erőként gyakorló, magyar családként élünk. Előfordult, hogy a legdrámaibb pillanatokban imádkozni kezdtünk, és feltehetően a hit erejének is köszönhető, hogy a mai napig együtt vagyunk, álljuk a megpróbáltatásokat. Pedig nagyon nehéz túltenni magunkat mindazon, amit átéltünk a családommal. Lehet, hogy ez már soha nem is fog sikerülni. Emlékezetes és szomorú az a júliusi éjszaka, amikor megtámadtak, erőszakkal elfoglalták, jobb szót nem találok rá, megszállták a lakásunkat. Ekkor vette kezdetét az a 13 napig tartó lelki és fizikai terror, az az iszonyatos garázdálkodás, amit csak a deportáláshoz lehetne hasonlítani. Különösen fájdalmas és érthetetlen volt a gyermekeimnek, akik a leginkább megszenvedték ezt a brutális támadást, hiszen kikergették őket a szobájukból, szétdobálták az ágyaikat, kiabáltak, durváskodtak.

A bizonyíték kevés

Megjegyzendő, a Z. család lakásának elrablása semmi újdonsággal nem szolgál azoknak, akik ismerik a lakásmaffia-gyanús ügyleteket, az ilyenkor szokásos történéseket. A családfő szerint a támadók bemutattak egy árverési jegyzőkönyvet, miszerint az 1997-ben keletkezett 30 ezer 510 forintos közösköltség-tartozási hátralékért rendeltek el ellenük végrehajtást, és azon az árverésen vették meg Z.-ék lakását.

– Mondtuk nekik, hogy menjünk el közjegyzőhöz, ott majd tisztázzuk az ügyet, mert jogtalan a lakás megvétele – veszi át a szót Z.-né, de erre nem voltak hajlandók. Pedig ez azért lett volna fontos, hiszen bizonyítani tudtuk, hogy a teljes közösköltség-tartozásunkat még 1999. február 25-én, tehát a lakásrablást megelőzően, több mint egy évvel korábban befizettük. Ekkor nem lehetett, nem is volt semmilyen hátralékunk, ami okot adott volna az árverésre. Sajnos előttünk máig érthetetlen módon mindezt a végrehajtást elrendelő bíróság sem vette figyelembe. Így kerülhetett sor arra, hogy amikor nem voltunk hajlandók elhagyni a lakásunkat – persze jött a csapattal egy lakatos is – közölték velünk, „Ha nem adunk nekik kulcsot, mindenhová új zárat szerelnek fel.”

A lakásfoglalók

– A deportálás pedig úgy történt, mert ezt nem lehet másnak nevezni – folytatja a családfő -, hogy egyszerűen becsöngettek, és a feleségem jóhiszeműen ajtót nyitott. Nem számíthatott arra, hogy ezután egy csomó tagbaszakadt férfi feltépi az ajtót, és erőszakkal behatol a lakásba. Egy család által vezetett csoport végezte a piszkos munkát. Később kiderült, volt már gyakorlatuk, nem először csináltak ilyesmit. Erre közvetlen bizonyítékunk van, mert amikor félelmünk végső határára jutva úgy döntöttünk, hogy elköltözünk, akkor az egyik fiunk látta és hallotta is a lépcsőházban, amint azt mondták: „Gyerekek, sikerült!” Nyilvánvaló, hogy ezt a lakásunk elrablására értették, hiszen látták, hogy elköltözünk. Egyébként a család egyik tagja saját nevében vette meg a lakásunkat az árverésen, majd rövid időn belül átíratta az apa nevére, aki először 7 millió forintért meghirdette, azonnal értékesíteni akarta, de ez valamiért elmaradt. Egy biztos, az ilyen esetekben bevett módszer, miszerint a lakásmaffia, a bíróság, majd a végrehajtó, a földhivatal és nemritkán a közös képviselő együttműködésével rakja ki a tulajdonosokat. Velünk is ez történhetett, kellett az összjáték, amit az is alátámaszt, hogy a végrehajtótól, illetve helyettesétől csak erőteljes követelésünkre kaptuk meg a hivatalos iratot, de csak a lakásfoglalás utáni ötödik napon. Természetesen ezt a helyszínen azonnal megfellebbeztem, de akkor az nem sokat jelentett. Külön érdekesség, hogy a földhivatal pedig a lakáselbirtoklás utáni tizedik napon küldött először értesítést arról, hogy kitűzik az árverést. Ezt is szabályszerűen megfellebbeztük. Ennek ellenére semmit nem tudtunk elérni, ezért aztán a lakásmaffia, a végrehajtó, a földhivatal és a közös képviselő törvénysértései miatt is feljelentést tettünk. Az idők során egyre világosabbá vált, hogy bizonyos esetekben a polgármesteri hivatal és a rendőrség félrevezetésével, de többségükben azok félrenézésével történnek az események. Ezt abból gondolom, ahogy említettem, hogy ez a család ugyanazon végrehajtó segédkezésével több lakást vett birtokba a nálunk alkalmazott durva, rabló módszerekkel. Ezért mondta teljesen magabiztosan a szinte naponta rendszeresen óriási mennyiségben alkoholt lakásunkba szállító és a megszállást irányító személy: „a bírósághoz felesleges fordulni, ott úgyis nekünk lesz igazunk, a rendőrség is a kezünkben van”.

Az iszonyat két hete

– Egykori otthonunkban idegenek élnek, családunk megfélemlítve – mondja Z.-né. – Ráadásul, hogy teljes legyen a káosz, egy hamis lakásbejelentőt bemutatva három bérlőnek adták ki a lakást, akik szintén állandó rettegésben tartottak minket. Végül is nemcsak azt kellett elviselnünk, hogy a lakásmaffia naponta életveszélyesen megfenyegette a családunkat, hogy hagyjuk már el az otthonunkat, de még a bérlők garázdálkodását is el kellett tűrnünk. Állandóan ittak, majd részegen, szinte módszeresen, elkezdték a lakás teljes szétverését, semmit nem kíméltek. A terror első éjszakáján a belső szobába menekültünk, gyermekeink csak teljes kivilágításnál voltak hajlandók lefeküdni. Ha egyáltalán azt annak lehet nevezni, hiszen a földön aludtak. Előfordult, hogy 10-14 személy mulatott éjszakánként a másik szobában. A nagy mennyiségű alkohol elfogyasztása után persze ordítozni kezdtek, majd reggelre összeokádták a fürdőszobát, a vécét és amerre csak álltak. Engem sem kíméltek, többször megfogdostak, molesztáltak, iszonyú volt. Majd aztán az egyik ilyen mulatós éjszaka során a nyílt megtámadásunkra készültek. Igaz, előtte letépték a katolikus naptárt, a Házi Áldást, a magyar címert a falról, majd a földre taposták. Ezzel családunkat vallásában és emberi méltóságában is meggyalázták. Aztán a szobánk ajtaja alatt elkezdték beönteni a különböző italokat a padlószőnyegre, majd bekiabáltak, hogy villanyoltás történik… Magyarán, kikapcsolják a világítást. Kértük, hogy ezt ne tegyék meg, és ekkor elfogyott a türelmünk, közöltük velük, hogy elmegyünk. Megkezdtük az ingóságaink kimenekítését, hiszen úgy véltük, most valóban közvetlen életveszélybe kerültünk. Örültünk, hogy viszonylag simán elmenekülhettünk. Persze többször tettünk feljelentést, de ezt is nagyon meg kellett gondolnunk, hiszen az akció egyik vezetője megfenyegetett, hogy ne tegyük, mert ismét jön a kommandó!

Az ima meghallgatást nyert

– Amennyire csak lehetett, figyelmen kívül hagytuk a provokációkat. A gyalázkodások ellenére értük imádkoztunk, és ez rettenetesen zavarta őket – veszi vissza a szót a férj. – Hangsúlyozom, szinte semmit nem tehettünk, mert ahogy említettem, az egész akció vezetője jelezte, csinálhatunk bármit, a bíróság úgyis nekik ad igazat. Szomorúak vagyunk, mert a gyermekeink mindig azt látták tőlünk, hogy utolsó tíz forintunkat is odaadjuk, ha valaki rá van szorulva, és mindegy, hogy ki! De ez alatt a két hét alatt annyit szenvedtek, hogy az az egész életükre hatással lesz. A polgármesteri hivatal által is ismert lakásmaffia nyíltan, erőszakkal, törvénysértően annyi kárt okozott a családomnak mind erkölcsi, mind pénzügyi értelemben, amit kártérítéssel is csak részben tudnának jóvátenni. Eddig több mint 24,5 millió forint lehet a kárunk, nem beszélve az egészségünk megromlásáról. Hogy azt már ne is említsem, a kisfiúnk éjszaka csak teljes kivilágításnál mer elaludni mind a mai napig. A megszállás óta állandóan felriad álmából és kiabál, hogy ne bántsák. Miközben a családunk védelmét, a birtokvédelmet a helyi hatóság megtagadta tőlünk, addig a lakásmaffiózók 900 ezer forint köztartozást halmoztak fel a lakásunkra.

Érdekesnek mondható e történetben a kerületi önkormányzat, ahol, mint azt megtudtuk Z. úrtól, az ügy elején a polgármester egy hivatalos megbeszélésen fogadta a családot, és azt mondta nekik, bár ismeri az elkövetőket, de egyelőre semmit nem tud tenni ellenük. Azt tanácsolta Z.-éknek, írjanak levelet az otthonukat elbitorlóknak és béreljék ki tőlük a saját lakásukat. Ez aztán az ötlet! Miután ezt a meglehetősen abszurd, bár hivatali tanácsot nem fogadták el, annyit sikerült elérniük, hogy az ötfős családnak adtak egy 28 négyzetméteres garzont.

– Egy szobát, négy emeletes ággyal – mondja a családfő. – De még ebből is ki akartak üldözni, mert a lakásmaffia már ott volt, amikor beköltöztünk a lakásba. Állandóan becsöngettek, az utcán molesztálták a feleségem. Itt is életveszélyben voltunk. Igazából ebben a lakásban sem maradhattunk. És akkoriban már az ellen is küzdenünk kellett, hogy ne vegye el a gyermekeinket a gyámhivatal. Ugyanis még a garzon kiutalása előtt megindítottak ellenünk egy bírósági eljárást, mondván, 700 ezer forintos köztartozásunk van, ami elég meglepő, de mint megtudtuk, ezt az egyik alpolgármester terjesztette rólunk a lejáratásunkra. Iszonyatos összefonódásokra bukkantunk a saját tragikus ügyünk átélése közben. Hogy mást ne mondjak, a polgármestertől hallottuk először a „lakásmaffia” megnevezést. Tudomást szereztünk arról is, hogy azoknak a családoknak a lakását támadta meg a lakásmaffia, akik az önkormányzat ingatlankezelő cégénél történt visszaélésekre rávilágítottak. Később arról is értesültünk, hogy ennek az önkormányzati cégnek volt vezetője az a polgármester, aki állítólag ismerte őket, de nem tudott semmit tenni a lakásmaffiózók ellen. Így nem gondolhatunk mást, mint hogy bizonyos értelemben a lakásmaffia a hivatal hallgatólagos támogatását élvezve tehette utcára a családunkat. Szerencsére imáink meghallgatásra találtak, mélyen vallásosak vagyunk, mert a még meglévő tisztességes rendőrök, ügyészek és bírók segítségével a jogerős bírósági ítélet után, és az ezt követő földhivatali határozat nyomán visszakaptuk a lakásunk tulajdonjogát.

Persze a Z. családnak nem sok örömöt jelentett ez a biztató változás, egyelőre semmi okuk az ünneplésre, mert a tulajdonjog visszaállítása még nem jelentette azt, hogy visszaköltözhetnek a lakásukba. A bíró arról elfeledkezett – tényleg? -, hogy az ítélethez bírói végrehajtási utasítás is kellett volna. Ekkor talán a végrehajtóval kilakoltathatták volna az ott lévő bérlőket, meg a maffiagyanús lakásszerzőket. A lakásrablók azonban most is ott laknak Z.-ék lakásában. Azok után pedig, amit az együttélés 13 napja alatt velük tettek, meg sem merik közelíteni őket, annyira félnek.

– Most tehát folytatódik minden a megszokott mederben, azzal a különbséggel, hogy legalább ismét tulajdonosok vagyunk a saját lakásunkban – mondja rezignáltan Z.-né. – Végül győztünk, de nem nyertünk semmit. Nem mehetünk vissza a lakásba, mert egyszerűn elzavarnának. Ha meg rendőri segítséget kérnénk, akkor a beköltözés után, amint elmenne a hatóság, nem lenne nyugtunk, és örülhetnénk, ha csak zaklatással megúsznánk a dolgot. Csapda ez, mert a lakásmaffia mélyen beágyazódott, és nemcsak a lakásunkba, hanem a félelem által a tudatunkba is. Most már csak abban reménykedünk, hogy talán a gyermekeinknek jobb lesz, és megérik, hogy a jogerős bírósági ítélet egyet jelent majd a félelem nélküli végrehajtás biztonságával is.