Az MSZP rendszeresen színt és modort vált a választási kampányra: a két ciklus között domináló kék, halványpiros jelképeket vörösre cserélik, a retorika „európaiból” kádárivá változik. Ezt csinálta Medgyessy, Gyurcsány és Mesterházy is, jelenleg Kunhalmi Ágnes a párt „munkásmozgalmi arca”.

Kedves elvtársak! – köszöntötte a megjelenteket 1994 késő tavaszán egy Köztársaság téri gyűlésen Vitányi Iván, az MSZP választmányának akkori elnöke. Horn Gyula autóbalesete után még Miskolcon lábadozott, ezért jutott a kampányhajrában meghatározó szerep a ma már a Demokratikus Koalícióban lévő veterán politikusnak.

Vitányi már 1994-ben is az MSZP liberális szárnyához tartozott, ráadásul négy évvel járunk a rendszerváltás után. Ebben a helyzetben tőle több mint meglepő volt az „elvtársak” megszólítás. Azonban a baloldali szavazótábor revánsra vágyott 1990 után, az MSZP ezt a hangulatot akarta megragadni. Ezért került bele a háttérpropagandába a 3,60-as kenyér, a szociális biztonság visszahozásának ki nem mondott ígérete.

Az MSZP vezetői kényesen figyelnek arra, hogy ne derüljön ki, a valóságban mire készülnek győzelmük esetén. Békesi László, a Németh-kormány pénzügyminisztere sokáig esélyes az országos lista Horn utáni második helyére. Azonban túl szókimondó, túl „szakmai” ember. Ha a média kereszttüzébe küldenék, óhatatlanul elszólná magát a várható reformokról. Ez már majdnem megtörtént egy évvel korábban, 1993. augusztus végén, amikor a Népszabadságban az MSZP egész oldalas, „vörös hirdetést” tett közzé. Békesi párton belül őrjöngött, hogy ez teljesen ellentétes az MSZP általa alkotott valódi gazdasági programjával, többek között a kulcságazatok privatizációjával. Leintették.

Így a második helyre a markáns arcú szakszervezeti vezér, Nagy Sándor kerül. Ő igazságos bérekről, a munkahelyek megőrzéséről beszélt. A pénzügyminiszter persze a győzelem után Békesi lett, a nevéhez köthetőek az első komolyabb megszorítások, ha úgy tetszik, ő alapozta meg a talajt Bokros Lajosnak.


A buli színe piros

Az 1998-as választás – az 1990-es első még nagyon tanulóidőszak – az egyetlen, ahol az MSZP csak mérsékelten játssza ki a „vörös kártyát”. A plakátoknak hangsúlyozottan kék hátterük van, a piros szegfűt is inkább rejtegetik. Úgy gondolják, a kádári nosztalgia felidézésére elég Horn Gyula személye. A kampány ezért is ellentmondásos, egyszerre próbálják eladni a „szocialista múltat” és a rendszerváltás utáni legdurvább vadkapitalista intézkedéseket. Nem sikerül, az Orbán Viktor vezette Fidesz nyeri a választásokat.

Négy évvel később kezdődik el az MSZP máig tartó miniszterelnök-jelölti castingja. Az utolsó „kommunista kormányfő”, Németh Miklós és egykori helyettese, Medgyessy Péter közül az utóbbit választják. A párt moguljai őt tartják irányíthatóbbnak. Azonban karakter szempontjából ennek nincs jelentősége: mindketten egyfajta visszakacsintást jelképeznek az 1990 előtti „békeidők” felé.

Ekkor jelenik meg Ron Werber izraeli tanácsadó az MSZP-ben. Korábban a román szocdemeknek is sikeres választási kampányt vezényelt. „Aki el tudta adni Ceaușescut, az mindent tud!” – állítólag az MSZP egyik gazdasági háttérembere így adta el az elnökségnek a gyűlöletkampányok mesterét. Werber értékeli a Medgyessy múltjában rejlő lehetőségeket, épp úgy, mint vitathatatlan szakmaiságát. Zavarják viszont a politikus arisztokratikus allűrjei, okoskodó és túl elegáns modora. Medgyessynek több beszédleckét próbál adni, de aztán kölcsönösen megegyeznek, hogy ezt inkább nem kell erőltetni – szocialista adoma szerint a későbbi kormányfőt ekkor látták egyetlen egyszer artikulálatlanul üvölteni és káromkodni.

Végül kompromisszumot kötnek: Medgyessy legyen olyan, amilyen, de ne beszéljen sokat. És menjen a „nép közé”. Ha nehezen is, de a vörös dzsekit is sikerül ráadni a jelöltre. Werber érvei: ha a német szocdemeket nem zavarja a vörös szín, talán a magyar szocialisták is kibírják. A kampányban így a kék „európai békeszín” mellett megjelenik a piros is, az embléma is dominánsabb a korábbinál.

A Medgyessyt félreállító Gyurcsány Ferencnek nincsenek különösebb elvi elvárásai a 2006-os kampányt illetően. Nyerni kell valahogy, és kész. Végül a miniszterelnök személyére szabják a propagandát: legyen dinamikus, fiatalos, de adjon valamit a stabil szavazóbázist jelentő nyugdíjasoknak is.

Mai tudással tragikomikusan őszintére sikeredik a fő mondanivaló: a buli színe piros. Vörös kockákba teszik a hirdetéseken az egyszerű üzenetet: „Az igazság színe”, „A bátorság színe”… Kiadnak bulicédét is, ebből később némi botrány lesz, hiszen több külföldi slágert engedély és jogdíj nélkül használtak fel. De a kampányguruk szerint a lényeg megvan, a fiatal kapja a bulit, a nyugger a vörös színt. Sőt, Gyurcsány a megfelelő közönség előtt még magát Kádárt is megdicséri.

2010-ben lehetett akármilyen az MSZP színe, a győzelemre szemernyi esély sem volt. Megpróbálkoznak valami egészen furcsa egyveleggel az óriásplakátokon: a nemzeti színű háttérre tesznek egy vörös pacát és egy Mesterházy Attila-képet. Ám az igazi cél a saját választótábor megtartása. Úgynevezett „kisgyűléseken” igyekeznek meggyőzni az övéiket. Nyilvánosan soha nem mondják ki, de a „biztos baloldali szavazó” érti az üzenetet: ahogy 1956-ban az MSZMP főtitkára „rendet teremtett”, ugyanúgy kergette szét Gyurcsány 2006 őszén a „huligánokat”. A választások előtti pártkongresszuson felhangzik az Internacionálé is, az akkori vendég-miniszterelnök, Bajnai Gordon kétségbeesett tekintettel igyekszik elveszni a színpadon.

Négy évvel később, 2014-ben úgy-ahogy, de összefog a „demokratikus ellenzék”. Ebben a helyzetben értelemszerűen nem lehet csak a piros a meghatározó szín, a „vörös propagandával” is csínján kell bánni, nehogy valamelyik liberális szövetséges megsértődjön. Végül megtalálják a megoldást: a szocialista aktivisták immár ellátmányba kapják a vörös dzsekit, Mesterházy pedig a gyűléseken piros sálat hord majd. A saját rendezvényeken engedélyezik a vörös zászlót is, igaz, kizárólag pártemblémával, illetve valamilyen szakszervezetre utaló jelszóval. Az eredmény ismert.


Munkásököl, vasököl

Kunhalmi Ágnesnek, az MSZP kampányarcának 2018. január 10-én az ATV esti beszélgetős műsorában sikerült rekordot felállítania. A modern kori magyar politikatörténetben még senki nem tudta egy lélegzetre hatszor kimondania a „munkás” szót. A szocialista szlengben eddig a „munkavállaló”, az „alkalmazott” kifejezés volt az elfogadott. Ez lehetett volna akár véletlen is, ha előtte az MSZP és a Párbeszéd közös évadnyitó rendezvényén Bangóné Borbély Ildikó XXI. kerületi egyéni jelölt nem a Vörös Csepelről kezd el beszélni. Sőt, ezt tűzi ki célként.

Fotó: MTI, archív

A Molnár Gyula elnök és Hiller István választmányi elnök irányította pártvezetés sikeresen indexre tette Botka Lászlót, de a Fizessenek a gazdagok! szlogenjét némileg módosítva újra elővette. Az MSZP Stop oligarcha néven egy olyan törvénycsomagot nyújt a parlament elé, amely 75 százalékos különadót vetne ki az „elmúlt nyolc év harácsolóira”. Sajátos módon a párt baloldali radikalizmusa csak a jobboldali oligarchákra terjed ki…

Az új vörös kampány atyja ezúttal nem Ron Werber. Az izraeli szakember miután végigházalta az egész magyar „demokratikus” tábort, végül az LMP ajánlatát találta a legjobbnak. Az MSZP-hez helyette a német Heiko Kretsch­mer érkezett. Ő számos választáson segítette a szociáldemokratákat, a tavalyi történelmi vereséget hozóban azonban jó érzékkel nem vett részt. A 168 Órának adott interjújában nem tagadta, a szocialistáknak idén igazi populista kampányt képzel el.

A német tanácsadóhoz kötik Karácsony Gergelynek, az MSZP–Párbeszéd miniszterelnök-jelöltjének új jelszavát, a „szociális demokráciát” is. Kretschmer aligha politikai bonmot-nak szánta ötletét, de azért jelzésértékű, hogy az MSZP-nek három évtized alatt a „demokratikus szocializmus” jelszavától mindössze a „szociális demokrácia” ígérgetéséig sikerült eljutni.

Máté T. Gyula