A vallatók titkai

– Mennyire volt biztos, hogy újra bizalmat kapnak? Nyilván attól függött elsősorban, hogy elégedett-e az Országgyűlés az eddigi működésükkel…

– A NEB minden más állami szervtől független, közvetlenül az Országgyűlés alá rendelt testület. Tevékenységünkről évente beszámolót kell készítenünk a grémiumnak. Még sohasem merült fel szakmai kifogás a munkánkkal szemben. Szerintem ez tükröződött most a parlamenti voksoláson is, amely pozíciónkban tartott bennünket. A szavazatszámok azt mutatták, hogy nem csak a kormányoldal képviselői nyomtak igen gombot mellettünk.

– Amikor a 2014-ben megalakult NEB elkezdte a munkát, többen is azt kérdezték, vajon mire viszik majd a porondra lépő fiatal, tapasztalatlan történészek…

– Az akkori döntéshozók megbíztak bennünk. Ráadásul mi nem egy meglévő intézmény irányítását vettük át, hanem egy vadonatújat kellett felépítenünk. Nagyon sokfelől kaptunk támogatást, gyümölcsöző együttműködést alakítottunk ki egyetemi műhelyekkel, tanárokkal, levéltáros kollégákkal és így tovább. Kiterjedt összefogás áll a NEB mögött, szerintem ez az eredményeink kulcsa. A médiával is jó a kapcsolatunk, ami alapvető jelentőségű, mivel ezen a szférán keresztül tudjuk megismertetni kutatási eredményeinket a közvéleménnyel. Megjelentünk a nemzetközi színtéren is, itt arra törekedtünk, hogy beemeljük a XX. századi magyar történelem fordulópontjait az európai diskurzusba, azaz Európa kollektív történelmének részévé tegyük ezeket. Már csak azért is, mert azzal kellett szembesülnünk, hogy a néhány évtizede még széles körben ismert és nagyra értékelt 1956-os magyar forradalom emléke halványodni kezd a nemzetközi térben.

– Többek szerint halványodni kezd itthon is, más kérdések felé fordul a fiatalok figyelme…

– Ezt is meg akarjuk előzni. Szakmai berkeken belül például mindig nagyon odafigyeltünk a generációk közötti párbeszédre. Az ifjú és feltörekvő kutatókat igyekszünk összekötni, kapcsolatba hozni azzal a történésznemzedékkel is, amelyiktől még mi tanultunk.

– Ez a szakma világa, de az általában vett fiatalságot már ostromolja a woke, illetve a cancel culture, vagyis a történelem eltörlésének ideológiája. Mit lehet kezdeni ezzel a konkurenciával?

– Először is végig kell gondolnunk, mit és hogyan akarunk tanítani a fiataloknak, és amit át akarunk adni, azt milyen csatornákon lehet eljuttatni hozzájuk. Rá kell vezetni őket, hogy azért tanítunk történelmet, mert ez a nemzet olyan, közösen elmesélhető krónikája, amely összeköt bennünket, amely az identitásunk alapját képezi. Egyben rávilágít egyéni és közösségi döntéseink dilemmájára is. Például arra, hogy mit jelent a nemzeti függetlenség, a szuverenitás kérdése, mit jelent a teljes, illetve a korlátozott szuverenitás, illetve mi van akkor, ha nincs jó döntés, csak a rossz és a még rosszabb közül választhatunk. Ezek nemcsak történelmi értelemben létező tapasztalatok, de aktuális dilemmák is, amelyek rámutatnak a mindenkori döntéshozó politikai és társadalmi elit felelősségére. Másfelől pedig eljöhet a pillanat, amikor arról kell döntenie az embernek, hogy feláldozza-e a saját jólétét, szabadságát, végső esetben az életét a közösség ügyéért vagy akár egy másik ember életének megmentéséért. Úgy kell beszélnünk a fiataloknak például Mansfeld Péterről, hogy szerette az autókat meg a focit, és volt tetoválása is, de a forradalom hatására eldöntötte, hogy szembefordul a kommunista világgal. Ezért a bíróságon magára vállalt olyan tetteket is, amelyeket nem követett el, mert azt gondolta, hogy ezzel megmentheti az egyébként családos vádlott-társainak az életét. Ez minden mai tizenéves fiatalt megfog. Igen, mondjuk el, hogy neki is voltak botlásai, miközben az életét adta azért, amiben hitt! Mert nem szentek szobrait faragjuk, hanem történeteket mesélünk. Ezt felismerve kerestük a közlés új formáit, így hoztuk tető alá a kiélezett helyzetekről, döntési dilemmákról szóló Magyar hősök című színházi előadásunkat. Akkora sikerrel, amire mi sem számítottunk.

– Mit tart a NEB eddigi legnagyobb szakmai sikerének?

– Azt, hogy feltártuk, mi történt a vidéken a diktatúra évtizedeiben. Tudtuk, hogy a helyi levéltárosok hihetetlenül komoly kutatómunkát végeztek ezen a téren is, de ennek az eredményei alig látszottak Budapestről nézve. A levéltárosok eközben alig várták már, hogy valaki végre megtalálja és megszólítsa őket. Mi megtettük. Velük együtt kezdtük feltérképezni a Rákosi- és a Kádár-diktatúra idején sorvadó magyar vidék történetét. Úgy is mondhatnám, a magyar vidék tönkretételét. Noha a forradalmat követő bosszúhadjárat, majd az erőszakkal befejezett kollektivizálás után valamifajta részleges előrelépés is történt az életkörülmények terén, nem szabad elfelejtenünk, hogy mindennek az árnyékában drámák, tragédiák sora játszódott le, ideértve a terjedő depressziót, alkoholizmust, az öngyilkosságok növekvő számát is. Kádár azt ajánlotta a társadalomnak, hogy ha ti nem politizáltok, akkor mi elviseljük a magánszférában való gyarapodásotokat. Ennek azonban a generációkon átívelő, ma is élő traumák sora volt az ára.

– Mire a legbüszkébb még a vidéktörténeti kutatások mellett?

– A forradalom utáni megtorlás történetének újragondolására. Láttuk, hogy sok iratanyagot hagyott hátra a kommunista diktatúra elnyomógépezete. Ezekben azonban csak a végeredményt, vagyis a kikényszerített vallomásokat rögzítették, de arról, hogy miként, milyen eszközökkel jutottak el eddig, egyetlen szó sincs. A terrorgépezet nem dokumentálta az erőszakos cselekedeteit, a közelmúltban pedig sorra hagytak itt bennünket a múlt tanúi, akik még elmondhatták, hogy valójában mi is történt velük a kihallgatások alatt. Azzal, hogy éppen most távozik ez a korosztály, szimbolikusan is lezáródik az a folyamat, amikor a szereplők élőszava és emlékei nyomán fejthettük meg az iratanyagok titkait. Fontos dologról van szó. Ha nem erre figyelve, nem a megfelelő kritikával nézzük a ránk maradt iratokat, akkor a dokumentumok amúgy szakszerű kutatásával könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy nem is volt olyan brutális az a diktatúra. Az iratok újraolvasása, értelmezése a történetírás és az emlékezés kultúrájának sarkalatos kérdése lesz a közeljövőben.

– Milyen tervekkel vágnak neki az elkövetkezendő kilenc évnek?

– Már eddig is kutattuk, de ezután még céltudatosabban vesszük górcső alá a forradalom előtti éveket, hogy szisztematikusan feldolgozzuk a Rákosi-éra koncepciós pereit. A hatalom, a diktatúra és az egyén viszonyát vizsgáljuk. Többet kell látnunk az ellenállás vagy kollaboráció fekete-fehér képénél, ennél sokkal bonyolultabbak voltak a viszonyok. Nagy feladatról van szó. A másik az ismeretterjesztő fórumokkal, szervezetekkel, de mindenekelőtt az iskolákkal való együttműködés bővítése. Mindennek a záloga a beszélgetés elején említett szakmai integritás őrzése, a történeti kutatások közös mederbe terelése. A NEB főként ezen a téren tudott szintet lépni a rendszerváltás utáni értékes, de összességében még szervezetlen kutatások világához képest.