A valóság a szövetségesünk

– Életútja ellentmond a liberális narratívának. Hogy lett egy nagyvárosi fiatal nőből jobboldali politikus?

– A politikai beállítottság értékrend kérdése, az értékrendünket pedig nagyban a családi hátterünk határozza meg. Az otthon hallott történetek nagy hatást gyakoroltak rám. Anélkül, hogy konkrét politikai nyelvre fordítottam volna le magamnak, egyfajta értékválasztássá értek össze bennem, meghatározva, mit gondolok a világról. Szüleimtől hazaszerető, keresztény nevelést kaptam, ami abba az irányba formálta a személyiségemet, amilyen most vagyok. Saját tapasztalataim pedig megerősítették, amit otthonról hoztam. Én nem pártot, hanem értéket kerestem, ezt pedig ebben a politikai közösségemben találtam meg.

– Meséljen egy kicsit a családjáról!

– Édesapám erdélyi, hegedűművész, most egy zeneiskola igazgatója. Apai nagyszüleim tanárok voltak. Nagyapám egy nagyváradi középiskolai fiúosztály osztályfőnöke volt, 1956 környékén a diákjai látványosan szimpatizáltak a magyarországi eseményekkel. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy megbízhatatlannak bélyegezzék, és eltávolítsák az iskolából. Egy Nagyvárad melletti faluba helyezték ki, évtizedekig nem taníthatott gimnáziumban. Édesapámék sokat szenvedtek a magyarságuk miatt. Erdélyi származásom fontos része a világképemnek, szüleim a kolozsvári Szent Mihály-templomban kereszteltek meg. Nyilván ebből a szempontból is szívet melengető számomra, hogy a kormány jóvátette, ami 2004 decemberében történt. Családom anyai ágon is megszenvedte a kommunizmust. Dédnagypapám uradalmi intéző volt az egri káptalannál. Nagymamám az angolkisasszonyokhoz járt iskolába. Ők minden szempontból osztályidegennek, a rendszer ellenségeinek számítottak. Klasszikus magyar történet. El is vették mindenüket, bárhol próbáltak elhelyezkedni, mindenütt utánuk nyúltak. Másik dédnagypapám Bácskában volt főjegyző Délvidék visszatérése idején. A fordulat után őt is az összes ismert módszerrel ellehetetlenítették, alig kapott munkát, és azt sem fizették meg. Hogy el tudják tartani magukat, dédnagymamám éjszaka kesztyűt kötött eladásra, napközben pedig kosztosokra főzött. A viszontagságos élet­utak mellett a zene is összeköti a családom két ágát, hiszen nagypapám fuvolista volt. Érdekes felismerés volt fiatalabb koromban, hogy bármerre fordulok, rengeteg hasonló családtörténettel találkozom. Rá kellett jönnöm, hogy ami az én családommal történt, nem egyedi. Gyakorlatilag a XX. század magyar családjainak többsége így vagy úgy elszenvedője volt a kommunista rendszernek. Rengeteg szomorú és kalandos el nem mesélt történetet őriz a magyar nemzet, amelyek egyenként is olyan erősek, hogy Hollywoodban kapva kapnának a forgatókönyv megfilmesítési lehetőségén.

– Fiatalon került a politikai mély vízbe. Járt ez bármiféle lemondással?

– Azzal, hogy fiatalon a sűrűjébe kerültem, nem szűnt meg a klasszikus fiatalságom. Inkább egy kegyelmi időszaknak éltem meg az életemben, hogy olyan emberekkel dolgozhattam együtt, akik hasonlóan éreztek és gondolkodtak, mint én. Ráadásul világ­életemben érdeklődő, kíváncsi típus voltam, rengeteg kihívással találtam szembe magam, ez pedig a kezdetektől nagyon tetszett. A fiatalsághoz pedig hozzátartozik egyfajta lázadó attitűd. Nem gondolom ugyan, hogy tipikus lázadó lettem volna, de nem akartam olyan világban élni, mint ami éppen a kétezres évek derekán bontogatta szárnyait Magyarországon. Kész voltam tenni is azért, hogy megváltozzon körülöttünk a világ. Huszonhárom éves voltam, amikor beválasztottak a Fővárosi Közgyűlésbe. Ettől függetlenül nem kezdtem el kiskosztümben, aktatáskával járkálni. Ugyanolyan életet éltem, mint bármelyik huszonéves, csak közben volt egy olyan munkám, amit nagyon szerettem. Izgalmas időszak volt, miközben nagyon sokat tanultam. A főváros vezetése nagyon széles spektrumú és izgalmas feladat.

– A fővárosi időszakban kitől tanult a legtöbbet?

– Képviselőtársaim közül sok nevet fel tudnék sorolni, akiktől tanultam, a fővárosi Fidesz–KDNP-frakció akkor is nagyon erős volt, a volt főpolgármester úr, Tarlós István azonban kivételes személyiség. Az ő főpolgármestersége Budapest egyik aranykora volt. Nagyon jólesik visszagondolni arra a munkára, a főváros jelenlegi állapotát tekintve azonban egyszerre fájdalmas is.

– Ön a Fidelitas egy nagy generációjának a tagja. Hogyan látja az ifjúsági szervezetet ma?

– Nagyon sokat adott nekem mint baráti közösség is. Amikor 2005 környékén a tagja lettem, nagyszerű felismerés volt, hogy rengetegen vannak, akikkel hasonlóan érzünk és gondolkodunk. Amikor aktív tagja voltam a szervezetnek, épp ellenzékben voltunk, összekovácsolt minket, hogy egy olyan politikai rendszerrel helyezkedtünk szembe, amelyik rengeteg kárt okozott az országnak. Tenni akartunk valamit, hogy megváltoztassuk az országot. Az egy harcos időszak volt. De tudtuk, hogy a jó oldalon állunk, és hogy amit képviselünk, az helyes. A fiatalokban van egy olyan vágy, hogy próbára tegyék magukat nehéz helyzetekben. Ilyen értelemben a nehézségeket is jól éltük meg. A külső nyomás megerősíti a közösséget. Ma a Fidelitas a kormány oldalán áll, ugyancsak harcban: most is a közös jövőnkért kell tenni. Egy mostani, húszas éveiben járó fiatal számára sem közömbös a migráció kérdése, ahogy az sem, hogy milyen irányba tart az Európai Unió. Az évek tehát teltek, de a célok nem változtak. Ma is elszánt és lelkes fiatalokat látok a szervezet soraiban. A Fidelitasnak most sincs könnyű dolga. Manapság is ellenszélben dolgoznak, miközben a Kárpát-medence legjelentősebb ifjúsági szervezetéről van szó. A magyarországi baloldal mellett a mainstream nyugati média és a Brüsszel felől érkező ideológiai nyomásnak is ellen kell állniuk. A nehézségek ellenére azonban remek munkát végez a szervezet. Nagyszerű közösséget hoznak létre az egész országban.

– Került már olyan helyzetbe, hogy olyasmit kellett mondjon a kormány nevében, amivel nem értett egyet?

– A kormány világos értékrendet képvisel. Nem tudnám jól végezni a munkámat, ha nem ezek mellett az értékek, célok mellett tettem volna le én is a voksomat, ha nem hinnék abban, amit a kormány tesz. Sosem kerültem ellentmondásba önmagammal és a meggyőződésemmel. A kormány tizenkét éve világos célokat jelölt ki: többek között a munka becsületének a visszaállítása, a nyugdíjasok megbecsülése vagy a nemzet újraegyesítése. Ezek után újakat is kitűztünk, most a vidék megerősítésére, az oktatás támogatására és az infrastruktúra fejlesztésére fordítunk nagyobb figyelmet.

– Mit csinálna a mostani hivatásánál is szívesebben?

– Két éve vagyok kormányszóvivő, és mindennap örömmel jövök dolgozni. Azt tudni kell, hogy ebben a politikai közösségben érték, ha valamivel megbíznak. Azt megcsináljuk, mert tudjuk, hogy számítanak ránk. A politika mint hivatás bizalmi kérdés, a bizalmat pedig teljesítménnyel lehet megszolgálni.

– A kormányszóvivőség nem olyan hivatás, ami megengedi, hogy délután négykor az ember letegye a munkát. Hogyan egyezteti össze a munkát és a családi életet?

– Ahogy az anyaság, úgy a kormányszóvivőség sem csak egy sapka, amit felvesz, majd levesz az ember. Az anyaság persze sok mindent megváltoztatott, a fókusz a kislányomon van, ő a legfontosabb. Az anyaság olyan, mintha az ember növesztene magának egy pluszérzéket, ami folyamatosan be van kapcsolva. Ezzel együtt azonban igyekszem úgy élni, hogy amikor a családommal vagyok, akkor teljesen az övék legyek, amikor pedig dolgozom, csak a feladatra koncentráljak. Az persze nem könnyű, amikor a teendők ütköznek, de ezzel sok millió szülő van még ugyanígy. Ilyenkor valamelyik ujjunkba kell harapni. Időnként azt érzi az ember, hogy nem tud elég jó lenni, nem tud minden területen úgy helytállni, ahogy szeretne.

– Hogyan kapcsolódik ki? Mi a hobbija?

– Nekem a legjobb kikapcsolódás a kirándulás és természetjárás. Ha van egy kis időnk, felvesszük a túrabakancsot, és elmegyünk valahova. Az elmúlt években különösen felerősödött a természet közelsége iránti vágyam. Fizikai igényem lett, hogy minél több időt töltsek a valódi, vadregényes természetben. Lehetőleg legyen csend és nyugalom. Számomra az az igazán nagy élmény, ha olyan helyen járok, amiről kevesebb szó esik, ha valamit felfedezhetek. Például szeretem a Bakonyt, csodálatos vidék. Persze keresem az élményszerű dolgokat is, amelyeken keresztül megmutathatom a kislányomnak a világot. Úgy gondolom, hogy amihez érzelmek és élmények kapcsolódnak, jobban megmarad az emberben. Elmegyünk megnézni egy szarvasbőgést vagy a Hortobágyra a daruvonulást.

– Mit olvas szívesen?

– Sajnos olvasásra kevesebb időm jut, mint amennyit szívem szerint szánnék rá. Szerb Antal az egyik nagy klasszikus, akit hosszú évek óta szívesen olvasok, de gyakran megfordulnak a kezemben közéleti témájú írások is. Nemrég olvastam David Sax Az analóg bosszúja című könyvét. Izgalmas történeteken keresztül meséli el, hogy az életünk felett hogyan vette át a digitális világ az uralmat, ennek ellenére és pont ezért, egyre inkább felerősödött a valós, a kézzelfogható dolgok iránti igényünk. Az „eredetit” vágyjuk. Azt szeretem, ha egy könyv elgondolkodtat, egy filmtől is ezt várom. Szeretem, ha összetettebb megfejtéssel tudnak szolgálni egy-egy jelenséggel kapcsolatban. Ha valamit elindítanak bennem.

– Milyen sorozatot néz?

– Nem vagyok sorozatdaráló, akinek mindig megvan az aktuális sorozata, amit néz. Ettől függetlenül tisztában vagyok vele, hogy éppen mi megy, mi az, ami sokakat megmozgat. Fenn vagyok a nagy videómegosztó oldalakon, látom, hogy egyre több izgalmas sorozat jelenik meg, ezek egy jelentős része azonban nemcsak szórakoztatni vagy éppen elgondolkodtatni akar, hanem sajnos egy meghatározott ideológiát közvetít, ezt nehéz nem észrevenni.

– A politikusra reális veszélyként leselkedik, hogy óhatatlanul is egy közéleti buborékba kerül. Mit tesz ez ellen, hogy kilásson a közegéből?

– Aki politikával foglalkozik, és van egy kis esze és szíve, annak a legutolsó, amit kíván magának, hogy az emberektől elszakadjon. Amikor este vagy délután kilépek az irodából, én is elmegyek bevásárolni, megfőzöm a vacsorát, leülünk tanulni a lányommal. Ugyanúgy élek, közlekedem, ugyanúgy ülök a dugóban, intézem a dolgaimat, mint bárki más. A miniszterelnök úr pontosan fogalmazott, amikor azt mondta, hogy a valóság a szövetségesünk. A legnagyobb hiba, amit a politikában el lehet követni, ha egy politikai közösség elválik az emberektől, elkülönült zárványként lebeg a fejük fölött, és eldönti, hogy hogyan kell gondolkodniuk, hogyan kell élniük. Alapvetően a személyes találkozásokban hiszek, erre pedig igyekszem alkalmat is találni a munkám során. Mindig jobb személyesen megtapasztalni valamit, mint egy íróasztal mögül papírokból. Persze tízmillió személyes beszélgetésre nincs lehetőségünk, ezért nyitottam egy olyan csatornát, amelyen keresztül az emberek szűrő nélkül feltehetik a kérdéseiket, elmondhatják a véleményüket. Ne csak a kormányinfón az újságírók privilégiuma legyen az, hogy kérdezhetnek, ezért indult el a Kormányinfó Plusz. Kamerán kívül is nagyon sok kérdést megválaszolok, Instagramon, e-mailben vagy kommentben.

– Instagram, Facebook, Tiktok, hol van még jelen?

– Igyekszem az összes rendelkezésre álló felületet használni, jelen lenni azokon a csatornákon, ahol az emberek is ott vannak. A járvány megjelenése óta különösen fontos, hogy minden kormányzati intézkedésről precízen és időben értesüljenek. Időnként a közösségi médiában megosztott cikkek alatt elolvasom a kommenteket, hogy lássam a visszajelzéseket is.

– Nagyon aktív a közösségi médiában, ezzel a fiatalabbakat akarja elérni?

– 2021-ben a közösségi média használata már elengedhetetlen: közvetlenül lehet szólni a választókhoz, akik közvetlenül tudnak visszajelzést adni, kérdezni. A technika fejlődése intenzívebb élménnyé tette a demokráciát, és ez egyáltalán nem baj. A közösségi média platformjain ma már nem csak a fiatalok vannak jelen, az idősebb korosztály éppúgy használja, sőt. Egy szimfónia sok hangszer együttes játékából áll össze. Ezek a felületek más-más eszközökre építenek, a mi feladtunk pedig az, hogy a saját céljainknak és stílusunknak megfelelően használjuk őket.

– Mi a mérce? Mikor elégedett egy kormányszóvivő? Hogy méri le, hogy jól végzi-e a munkáját, vagy sem?

– Elégedettek soha nem lehetünk, de együtt eddig is nagy utat tettünk meg. Ezeket az eredményeket viszont meg kell védenünk, és tovább kell mennünk, mert még nem vagyunk ott, ahol a történelmünk és a közös erőfeszítéseink révén lennünk kellene. Az elvégzett munkáról a véleményt a magyar emberek mondják el. Tőlük kaptuk a bizalmat, tehát az ő bizalmukat kell megszolgálnunk.