A válságot lehetőségként kell felfogni

– Orbán Viktor miniszterelnök a Tusványoson tartott előadásában 2030-at jelölte meg mint legfontosabb horizontot, amikorra hazánknak csúcsformába kell kerülnie. Ekkorra fognak ugyanis megsokszorozódni, felhalmozódni a nyugati világ problémái. Milyen nagy folyamatokra kell figyelnünk?

– Mostanra nyilvánvaló, hogy a hidegháború után kialakult világrend többé már nem tartható. Lejárt az ideje annak az unipoláris rendnek, amelyben az Amerikai Egyesült Államok alapvetően multilaterális intézményrendszereken keresztül és egyfajta normaazonosság mentén irányítja a világot. Azért tehette meg, mert politikai, gazdasági és a katonai erő tekintetében a vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen volt. Ma már a kép jóval árnyaltabb. Erről persze sokan beszélnek a világban, és hogy most én is beszélek róla, az nem Amerika-ellenes pozíció, hanem realitás, amivel az amerikai stratégiai gondolkodók is számolnak. Mindenképpen új világrend alakul ki, jelenleg azonban nem úgy tűnik, hogy kataklizmaszerű, gyors változás történik, sokkal inkább évtizedek alatt porlad majd szét az eddigi status quo. Még a körvonalait sem látjuk annak, mi lesz ennek a globális konfliktusokkal, akár háborúkkal terhelt időszaknak a végén.

– Magyarország milyen pozíciót célozhat meg?

– Szeretnénk az évtized végére Közép-Európán belül jelentős súlyt, egyfajta régiós középhatalmi státust elérni. Ez azt jelentené, hogy jelentős mértékben képesek vagyunk saját régiónk fejlődését befolyásolni, biztonságát garantálni, a saját térségünkben lévő más szereplőkkel jól együttműködni, azokat szövetségbe szervezni, a változó világrendben boldogulni, egyensúlyozni, érdeket érvényesíteni és a régión kívüli szövetségi rendszereket létrehozni és működtetni.

– A miniszterelnök arról is beszélt 2030 kapcsán, hogy ekkorra új erőviszonyok lesznek Európában, a közép-európaiak nettó befizetőkké válnak. Kötcse után elterjedt a sajtóban, hogy Orbán Viktor itt egyenesen az unióból való kilépést pedzegette. Ez valóban ott van a horizonton?

– A belépés óta igaz az az egyenlet, hogy az uniós tagságnak több az előnye, mint a hátránya, és kifejezetten azért dolgozunk, hogy ez a jövőben is így maradjon. Ma már nem ugyanazok az előnyök, mint a 2004-es csatlakozáskor voltak, vagy nem azok a legfontosabbak. Nem is azok a legbosszantóbb problémák, amelyek már a csatlakozástól kezdve megvoltak, de ettől még ez az egyenlet szerintem továbbra is kijön.

– Mik voltak az előnyök a csatlakozáskor, és mik most?

– A csatlakozáskor a legfontosabb előnyt az uniós támogatások jelentették. Először is mára már eljutottunk oda, hogy az uniós források minden évben nem többet, mint csak a GDP egy-két százalékát teszik ki. Másrészt a mi fejlesztéspolitikai céljaink nem mindig azonosak a brüsszeli célokkal, és elég nehéz ezeket összeegyeztetni. Tehát ma már kisebb ennek a súlya, viszont rengeteg nem várt feszültséget okoz. Mára szerintem a legnagyobb előny a közös piac. Magyarország rendkívül nyitott, exportorientált ország, komplex gazdasággal. A legtermészetesebb felvevőpiacunk maga az európai piac.

– Mi a helyzet a hátrányokkal?

– A csatlakozáskor ki kellett nyitni a piacainkat, és a magyar ipar több területen visszaszorult, mert a külföldiek nagyobb méretükkel, jobb szervezettségükkel és magasabb tőkeellátottságukkal elfojtották a magyar szereplők kitörési lehetőségeit. Ez a probléma részben továbbra is fennáll, de mára a válságok miatt bizonyos gazdasági ágazatokban felfüggesztették azokat a szabályokat, amelyek eddig lehetetlenné tették, hogy a magyar vállalatokat külön is támogatni tudjuk és meg tudjuk őket erősíteni annyira, hogy képesek legyenek piacot foglalni. Sokkal több exportra is képes magyar cég van, mint a rendszerváltoztatás óta bármikor. Ráadásul a hazai szereplők tőkeellátottsága is növekszik. Tehát ami a csatlakozáskor hátrány volt, az most is megoldandó feladat, de már látszik, hogyan fogjuk megfordítani.

– Milyen új problémák jelentek meg?

– Brüsszel a válságok hatására korábban nem látott erővel akar központosítani, és ehhez politikai ideológiát is ácsolt, amelynek követését elvárja a tagállamoktól. Olyan területekről van szó, amelyek egyébként nemzeti hatáskörbe tartoznak, és ahol a magyar gondolkodás, valamint a magyar állampolgárok választáson és népszavazáson kifejezett véleménye homlokegyenest ellenkezik azzal, amit a brüsszeli elit akar. Ez mérgezi az egyébként mindenki számára előnyös gazdasági és geopolitikai együttműködést is. Ahhoz, hogy tartani tudjuk magunkat, sikeresnek kell lennünk és szövetségeseket kell gyűjtenünk. A mi üzenetünk világos: Magyarország nélkül, Magyarország ellenében nem lehet uniós döntéseket hozni, és Magyarországot nem lehet sarokba szorítani.

– Képes lesz Magyarország 2030-ra a jelenlegi válság ellenére is csúcsformába kerülni?

– Nemcsak az örök optimista mondatja velem azt, hogy a válságot lehetőségként kell felfogni, hanem valóban az látszik, hogy nekünk, magyaroknak a kívülről érkező nyomás, a válsághelyzet – történelmi értelemben – jót szokott tenni. Az ilyen helyzetek általában segítik, hogy jól megszervezzük magunkat, akcióképesek legyünk. A magyarok nem véletlenül adtak nagyon erős politikai felhatalmazást arra, hogy az államot újraszervezzük, mert ők is azt gondolják, hogy most nem a széthúzásnak van itt az ideje.

– Mit kell ehhez tenni?

– Először is a gondolkodásmódot kell átállítani. A jelenlegi világpolitikai helyzet nem kávézós-elmélkedős, hanem a nemzeti érdekek szerint cselekvő időszak. Ami a szakpolitikákat illeti, bőven akad tennivalónk. Véghez kell vinnünk a hadsereg megerősítésének programját, a magyar hadiipar feltámasztását, az energiaválság miatt segítenünk kell a magyar kis- és közepes vállalkozásokat. Próbáljuk a külföldi működő tőkén keresztül a világ minden tájáról a leginnovatívabb iparágakat idevonzani, és tovább kell folytatnunk a középosztályosítás politikáját is. Szervezettségünk, nemzeti büszkeségünk, cselekvőképességünk alapja az magabíró és magabiztos középosztály, amely az elmúlt tizenkét évben jól láthatóan megerősödött, és amelynek az életfeltételeit a mostani válság nehezíti.

– Hogyan halad az új európai konzervatív szövetség alakulása? Egy esetleges pártcsalád létrehozása áll a középpontban, vagy nem ez a legfontosabb?

– Szerintem nem ez a legfontosabb vonulat, hanem az, hogy Nagy-Britannia kilépése után az Európai Unión belül meg kell találni az új modus vivendit, az új európai erőegyensúlyt, ami jelen pillanatban még nincs meg. A britek mindig a szuverenitást, a gazdasági versenyképességet védték az unión belül, a német–francia együttműködéssel szemben – más tagállamokkal együtt – egyensúlyt teremtették meg. Nem véletlen, hogy mi voltunk az egyetlenek, akik újsághirdetésben is kértük a briteket, hogy ne lépjenek ki. Erre sokan néztek, mint a moziban, hiszen Brüsszelben pont a magyarokat tartották azon szuverenista érvelés egyik élharcosának, amely a brexit mellett is megjelent. Csakhogy amíg a britek benn voltak, addig tudtuk, hogy ők hosszú távon is a térségünk és az unió szövetségesei. Ám most, amikor már kinn vannak, inkább a kontinens megosztásában érdekeltek, ahogy az az EU-ba való belépésük előtt a brit nemzetstratégia része volt hosszú évszázadokon keresztül. Ráadásul a szuverenista tábor magára maradt, és újra kell szerveznie magát Közép-Európában és máshol is. Ez még nem dőlt el, ahogy az sem, hogy a német–francia együttműködés szorosabbá válik-e, vagy hogy a franciák valójában a déli országok mellé állnak-e Németországgal szemben. Ennek fényében kell a magyar stratégiát kidolgozni.

– Mennyire nehéz terep az Európai Parlament?

– Az Európai Parlament olyan hely lett, mint a Szépművészeti Múzeumban is látott Bosch-festmény, a Bolondok hajója. Az EP eredeti célja, hogy a brüsszeli bürokráciával és elittel szemben demokratikus ellensúlyt képezzen. Ehelyett azonban az arányos választási rendszernek köszönhetően bekerült törpepártok, amelyek odahaza kormányzati felelősséget nem is viselnek, de elképesztő számban küldenek képviselőt az EP-be, a más politikai pártcsaládból érkező tagállami kormányok ellen folytatnak boszorkányüldözést. Sajnos ebben az Európai Néppárt átállt a „sötét oldalra”, és az európai konzervatívok, a jobboldaliak, a szuverenisták nagy gyűjtőpárt nélkül maradtak. Fontos előrelépés, hogy most ezen erők képviselői is egyre komolyabb kormányzati pozíciókat szerezzenek odahaza. De ez csak egy politikai csatatér, amely fontos ugyan, de még az sem biztos, hogy a háború kimenetele szempontjából döntő.

– Menthetetlen az Európai Néppárt, vagy még van esély rá, hogy visszatér a „sötét oldalról”?

– Az Európai Néppárt folyamatos lejtmenetben van. A pártcsalád legerősebb hajtóereje még mindig a német kereszténydemokrácia. Ahogy ők gondolkodnak, úgy gondolkodik a Néppárt is. Lényegében azt mondják, hogy pontosan ugyanazt tennék, mint a szocialista, zöld, liberális kormány, csak jobban. De akkor mi értelme van egy kereszténydemokrata pártnak? Összességében tehát a Néppártban nem várok irányváltást. Ettől még lehetséges, hogy lesznek tagpártok, amelyek követni fogják a Fideszt, sokan vannak ugyanis, akik alapvetően nem értenek egyet a mostani iránnyal.

– Mi magyarázza vajon a német kereszténydemokraták viselkedését?

– A német politikában hagyományosan van egy keret, amin belül lehet mozogni. Aki átlépi ezt akár a jobb-, akár a baloldalon, az politikai karanténba kerül. A centrumban lévő pártokat a haladás eszméje köti össze, ezért a centrumon belül bárhogyan lehet helyezkedni, bárkivel lehet szövetkezni, nagy az ideológiai fluiditás. Ma alig lehet egymástól megkülönböztetni a szociáldemokratákat és a kereszténydemokratákat, ami nyilván a több mint egy évtizednyi nagykoalíciós kormányzásnak is köszönhető.

– Visszatérve a 2030-ra létrejövő világra: miközben a magyar kormány mielőbbi tűzszünetet, békekötést sürget Ukrajnában, a nyugati vezetők még mindig arról beszélnek, hogy nincs megállás az ukrán győzelemig. Mi szoríthatja rá őket arra, hogy változtassanak ezen az állásponton?

– Leginkább a közvélemény. Európának nem az lenne az érdeke, hogy belesimuljon az angolszász vagy az orosz oldalba, hanem hogy harmadikutas politikát képviseljen, közvetítő szerepet vegyen fel, és diplomáciai erőfeszítéseket tegyen a béke, a megegyezés irányába. Ehhez képest az európai pozíció ma az amerikai pozíció. Teljesen nyilvánvaló, hogy a legtöbb forrást ők teszik bele az ukrán állam működtetésébe, a katonai segítségnyújtásba, sőt a katonai válaszlépéseket is ők koordinálják.

– Washington véleménye megváltozhat?

– Látok változást, mégpedig azt, hogy a republikánus oldal, különösen a Donald Trump vezette, úgynevezett populista szárny elköteleződött a béke irányába. Készülnek a novemberi félidős választásokra, megerősödve akarnak kijönni belőle. Ha ez sikerül, elindulhat egy lassú fordulat.

– Miért mondta azt Orbán Viktor miniszterelnök Berlinben, hogy Joe Biden túl messzire ment, a béke reménye pedig Donald Trump?

– Nekünk az a megítélésünk, hogy az erős vezetők tudnak a békéért tenni. A mostani amerikai elnök szinte teljes politikai örökségét feltette a háború megnyerésére. Ezzel szemben amíg Trump elnök volt, ő nem indított háborút. Donald Trump külpolitikája volt az elmúlt évtizedek legjobb amerikai külpolitikája a világ számára. Ellentartott Kínának, stabilizálta a helyzetet Észak-Koreával, izraeli–arab megbékélést hozott a Közel-Keleten és az európai államokat rávette, hogy emeljék a saját védelmi költségvetésüket és próbáljanak saját lábra állni. Minden területen a rendezettség irányába tartottunk. Most azonban pont az ellenkezőjét tapasztaljuk. Szóval ezért Donald Trump a béke reménye, és hogy közelebb kerülünk-e ehhez, az a novemberi félidős választásokon fog először látszódni.

– Van a mostani eseményeknek egy olyan olvasata, hogy Amerika a sokasodó problémáit már csak úgy tudja kezelni, hogy Európát meggyengíti és elvágja Oroszországtól. Most is ez történik?

– A hagyományos amerikai külpolitikai doktrína, amit Henry Kissinger is leírt, valóban azt mondja, hogy Amerika számára a legnagyobb fenyegetés az eurázsiai térség együttműködése, a nyersanyag és a technika találkozása. Ráadásul amióta ezt Kissinger leírta, nagy változások történtek a világban, például a gáz tekintetében Amerika energetikai exporthatalommá vált. Az amerikai energiastratégiában egészen nyíltan az szerepel, hogy piacot kell szerezni az amerikai energiaexport számára. Ehhez pedig más termékeket kell kiszorítani és a helyüket elfoglalni. A mostani háború következményeként az oroszok és a németek gyengülnek, és az eurázsiai kontinens együttműködése hosszú évtizedek után véget ér. Ezek a tények. Magyarország erről nyíltan beszél, de mások is mondanak hasonlókat, például a franciák, csak ők a francia diplomácia finom nyelvét használják. Tegyük hozzá, hogy elérkezhet egy olyan pont, ahol már akkora az instabilitás Európában és olyannyira megerősödnek a transzatlanti együttműködést ellenzők, hogy onnan már Amerikának sem érdeke a konfliktus fenntartása.

– Donald Trump túl tudna lépni a fenti doktrínán?

– Ő mindig más logikával működött. A demokratákkal szemben nem arra törekszik, hogy egy befolyási övezetbe terelje a világ Amerika-barát részét, hanem mindenkivel külön akar megállapodni, persze úgy, hogy az mindig az Egyesült Államok érdekét szolgálja. Jó értelemben vett üzleti logika ez, ami sokszor sikeres volt. Létezik tehát másféle doktrína is, és azt reméljük, hogy ez az alternatív gondolkodás erősödni fog Nyugaton. Magyarországnak legalábbis most ez lenne a legfontosabb.