A villanyszerelő plébános

Tiszteletben megőszült, kerekesszékben ülő, meggyengült látású és hallású, de igen jó kedélyű, szívélyes atyával találkozunk a Szombathelyi Egyházmegyei Papi Otthonban. Pavlics István érdemesült esperes, kanonok, Jánosháza nyugalmazott plébánosa kivételes belső harmóniát, békességet sugároz maga körül. Amint a 90. életévében járó atya fogalmaz, úgy érzi, Isten mindig is a tenyerén hordozta.

Nem mindennapi kijelentés ez annak fényében, hogy hivatásának gyakorlása jórészt a kommunista diktatúra kemény évtizedeire esett: a Rákosi-korszakra és a Kádár-érára.

Az esküjükhöz minden körülmények között hűséges egyházi személyeknek odaítélhető Hit Pajzsa díjat 2002-ben Horváth Béla volt kisgazda politikus és a 2008-ban elhunyt Gyurkovics Tibor író alapította. Az elismeréssel járó vörösréz pajzs Madarassy István ötvösművész munkája.

A „bajszos püspökök” látogatásai

István atya állhatatos, egész életét meghatározó erkölcsi tartását igaz lelkű tanító szüleitől kapta, akik kilenc gyermeket neveltek fel mélyen hívő, katolikus családban, ahol soha nem telhetett el vasárnap mise nélkül. A halk szavú, visszahúzódó gyermek voltaképpen csak a hittanórákon tudott feloldódni. Jézus életének története már kiskorától elementáris erővel hatott rá. Megmaradt testvéreivel, éljenek bár Ausztriában vagy Los Angelesben, ma is nagyon erős, szeretetteljes kapcsolatot ápol. Négyévente, amikor a világ távoli szegleteiből hazatérnek rokonlátogatásra, több mint száz Pavlics-leszármazott öleli meg egymást boldog együttlétben.

– A szombathelyi Faludi Ferenc Reálgimnázium (ma Nagy Lajos Gimnázium) növendékeként minden áldozatra kész voltam, hogy egyházi pályára léphessek. Egy este váratlanul bejelentettem a szüleimnek, hogy pap szeretnék lenni. Édesapám próbálta felvázolni előttem azokat a nehézségeket, amelyek a kommunista diktatúra egyházüldözései miatt várnak rám, de én hajthatatlannak bizonyultam. Akkor édesapám cselhez folyamodott: úgy határozott, hogy egyedül kell beszereznem a hivatalos dokumentumokat a püspöknek írandó felvételi kérvényhez. Félénk diákként ez óriási feladatnak tűnt számomra, de a testvéreim segítségével kiálltam a próbát, így kerültem a Szombathelyi Kisszemináriumba – idézi fel a múltat az atya.

Látva szándéka komolyságát, szülei végül nemcsak elfogadták döntését, de a továbbiakban mindvégig, a legnehezebb időszakokban is támogatták. Embert próbáló esztendők pedig jócskán akadtak, hiszen az államhatalom egyházellenes tevékenységét az egész család megszenvedte. Hittant is tanító, templomba járó édesapját meghurcolták, büntetésből többször is más településre helyezték. Folyamatosan zaklatták az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) kommunista párthoz hű emberei is: civil egyházügyi előadók, illetve megbízottak, akiket a hátuk mögött a köznyelv csak „bajszos püspökökként” emlegetett. István atya felidézi azt is, hogy az ötvenes évek kemény diktatúrájának idején őt magát és paptársait kispapként többször is kigúnyolták és leköpködték a járókelők az utcán, de ezek az atrocitások még inkább erősítették a hitét.

Illegalitásban Isten tenyerén

István atyát 1957 februárjában szentelték pappá, de hivatását csak pár hónapig gyakorolhatta a Vas megyei Nyőgéren, ahol káplánként énekkart szervezett, betegeket látogatott, és hetente huszonnégy hittanórát tartott a környező falvakban élő gyerekeknek, akik rajongtak érte. Amint mondja, madarat lehetett volna fogatni vele a boldogságtól: esőben, sárban, fagyban, hóban is szívesen rótta a kilométereket kerékpárján a települések között. Az idillnek azonban hamar vége szakadt. Júliusban ugyanis kihallgatásra rendelték Budapestre az 1956-os eseményekben betöltött szerepe miatt. Már akkor megpróbálták beszervezni a Belügyminisztérium III/III-as Főcsoportfőnökségére, miközben előkelő fővárosi plébánia vezetésével kecsegtették, de ő nem esett kísértésbe, visszautasította az ajánlatot. Akkor még hazaengedték…

Bűne az volt, hogy a forradalom kitörése után a Budapesti Teológiai Akadémia hallgatójaként fiktív leveleket sokszorosított és adott postára. A „Kedves Barátom” kezdetű írásokban a végzős szeminaristák személyes tapasztalataik alapján naplószerűen tájékoztatták a forradalom eseményeiről a vidéken élő lakosságot, lefordították XII. Pius pápa magyar ügyre vonatkozó körleveleit, illetve igyekeztek hitet és vigaszt nyújtani a szenvedőknek.

– 1957 őszén ismét felrendeltek vidékről Budapestre. A Gyorskocsi utcai börtönben kellett megjelennem. Akkor már tudtam, hogy nagy baj van. Emlékszem, ahogy a Duna fölött röpködő sirályokat figyeltem, miközben a Margit hídon át a Markó utcai börtönbe szállítottak át, fájó szívvel gondoltam a szabadságom elvesztésére. A forradalom leverése után még lehetőségem lett volna külföldre menni, de nem akartam elmenekülni. Én arra tettem esküt, hogy a magyar népet fogom a Jóisten felé vezetni. A Turchányi Albert Egon és társainak összevont perében „az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés, az abban való tevékeny részvétel miatt” a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága egy év börtönbüntetésre ítélt.

A büntetés-végrehajtási intézetben kezdetben annyian voltak, mint heringek a halászhálóban: fordulni szinte csak egyszerre, vezényszóra lehetett a fekhelyükön. Később már paptársaival került egy cellába. Sem a penészes étel, sem a köztörvényes bűnözők közelsége miatt nem esett kétségbe, igyekezett bátorítani a többieket. Amnesztiával szabadult. Az ítélethirdetés után hét hónapot és tizenkét napot töltött börtönben. Bár a nevelőtisztje sok sikert kívánt a papi munkájához, a hivatásától eltiltották. Évekig beteg- és halottszállítóként, majd villanyszerelőként dolgozott. Igyekezett minden munkát kitartóan és alázatosan elvégezni. Kollégái egy idő után szebben, választékosabban beszéltek a jelenlétében, abbahagyták a káromkodást. A munka mellett titokban, hajnalban misézett, énekkarban énekelt, börtöntársai gyerekeit tanította hittanra, és visszajárt korábbi munkahelyére, hogy vigaszt nyújtson, és szentségekkel lássa el a kórházban fekvő halálos betegeket. Mindez olyan kegyelmet jelentett a számára, hogy úgy érezte, Isten a tenyerén tartja.

A gyarapodás évei

A „villanyszerelő plébános” 1964-ben térhetett vissza hivatásához a Vas megyei Jánosházára. Továbbra is számtalanszor próbálták beszervezni. Előfordult, hogy miközben hazafelé utazott a buszon, egy „véletlenül” mellé szegődő idegen férfi követte, inzultálta. Nemcsak őt, hanem a testvéreit is zaklatták. A módszer mindig ugyanaz volt: először az ígérgetés, utána a fenyegetés. Megfigyelték, jelentést írtak róla, de István atya nem lett besúgó. Közvetlenül a rendszerváltás előtt az egyik Jánosházához közeli település leköszönő tanácselnöke zokogva kért tőle bocsánatot mindazokért a bűnökért, amelyeket elkövetett ellene.

– Természetesen megbocsátottam. Ismertem azoknak az embereknek a szerencsétlen életkörülményeit, akiket zsarolással kényszerítettek együttműködésre.

A több mint négy évtizedig tartó jánosházi szolgálat alatt István atya megerősítette a hitoktatást, énekkart alapított, és megszervezte a Keresztelő Szent János-templom felújítását. A kétkezi munkát továbbra sem vetette meg. A hívek gyakran láthatták, ahogy festékes munkaruhája kikandikál a reverenda alól, miközben szolgálatát végzi. A „tisztelendő bácsi”, ahogyan a városban szólították, sokszor még a betegágyából is szervezett. A településen ma is nagy tisztelettel emlegetik a nevét.

Az egyik legfőbb büszkesége talán a keresztény szellemű Szent Imre Általános Iskola megalapítása, amely a Szombathelyi Egyházmegye első ilyen jellegű intézménye volt a rendszerváltás után. Az iskolában folyó munkát, amelyet egykor püspöki referensként támogatott, napjainkban is figyelemmel kíséri. Úgy véli, hogy az 1990-es évek elején könnyebb küldetés volt a vallásos, tiszta erkölcsű ifjúság nevelése, mint manapság, amikor az emberek elsősorban a saját akaratukat próbálják érvényesíteni, képtelenek egymásra figyelni és empátiát érezni a másik iránt. Aggodalommal tölti el, hogy ezek az egoista törekvések visszahatnak a jövő nemzedékre is.

A pappá szentelésének 65. évfordulóján megtartott vasmiséjén tavaly arra kérte a híveket, hogy segítsenek neki hálát adni élete minden egyes napjáért.

– A börtönhónapokért is hálát adok, mert azok is neveltek engem az Isten felé vezető úton. A munkásévek pedig azért olyan értékesek a számomra, mert segítségükkel „megemberesedtem”. Fizikailag és lelkileg is keményebbé váltam, amikor a saját bőrömön éreztem, hogy mi mindent kell elviselnie az embernek ahhoz, hogy képes legyen az igazság és a szeretet útján járni.

István atya napjai javarészt imádsággal telnek. A nagyböjt időszakában meg­gyengült egészsége ellenére is próbál áldozatot hozni, és megbecsülni a legkisebb jót is az emberekben. Szerinte nincs annál fontosabb, mint hogy Isten terve szerint élő Emberek legyünk. Olyan egyének, akik a szépet, a jót és a másik embert is tiszteletben tartják.