A vizet meg kell tartani

Évtizedek óta küzd vízhiánnyal, sivatagosodással a Homokhátság. Néhány település és a helyi gazdák a tettek mezejére léptek, az eltervezett mintaprojektet a megyei önkormányzat is felkarolta.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

A jórészt Bács-Kiskun megye területén fekvő Duna–Tisza közi Homokhátság a trianoni Magyarország területének tizedét teszi ki. A térség régi problémája a sivatagosodás. Ezt az időszakos vízfolyások állandóvá tételével, a víz megtartásával, a csatornák elgátolásával lehet visszafordítani. Ez azonban ellentétes a régóta rögzült vízügyi paradigmával.

– Az 1960-as évek vízügypolitikája lecsatornázta a Homokhátságot, hogy elvezessék a belvizet. Akkor még másfél méterrel a felszín alatt volt a talajvíz szintje, ma hat vagy még több méternél áll – mondja egy helyi gazda.

Mucsi László biztató változásként említi, hogy az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság (ATIVIZIG) több helyen zsilipeket létesített, azonban ezeket épp az év eleji csapadékosabb időszakban, amikor meg lehetne fogni a vizet, a hatályos rendelkezések értelmében nyitva kell tartani. Így épp a cél nem teljesül, hiszen az áldott víz továbbra is elfut.

Fotók: Vermes Tibor/Demokrata

– Hogy mennyi víz folyik el csak a Homokhátságról évente? Negyven, de akár ötvenmilliárd köbméter! – szembesít a drámai valósággal Nemes Mátyás.

A közeli Fülöpjakabon termelő gazda, a 2015-ös esztendő ökogazdálkodója szerint ez teljesen ellentétes a józan ésszel és a valóságos szükségletekkel. Csak kapkodjuk a fejünket az ijesztő számokat, tényeket hallva. Az egyik érintett település, Jászszentlászló polgármestere arra figyelmeztet, hogy a klímaváltozás következtében már nem ritka, hogy kánikulai napokon déltájban akár 70 Celsius-fokra is fölmelegszik a talaj homokja.

– Ezt a növények nem bírják elviselni. A Homokhátság számára létkérdés a víz – mutat rá Nagy András polgármester.

– Ha nem akarjuk, hogy ez az élettér megszűnjön, cselekedni kell – szögezi le elszántan Mucsi László.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

A jászszentlászlóiak cselekedtek is. Nagy Andrástól megtudjuk, hogy a falu a saját erejéből igyekezett megfogni a Dong-ér vizét, és bár a szűk mederben most, szeptember közepén alig-alig van már víz, a kritikus, hosszúra nyúlt kánikulai időszakban a település azon részén, amelyet ez a kezdeményezés érintett, érzékelhetően jobb minőségű és bőségesebb termést, például szőlőt tudtak szüretelni.

Hasonló, nagyobb lélegzetű vállalkozás készülődik a térségben. Az Országos Vízügyi Beruházási Mérnöki Konzulens és Tervező Korlátolt Felelősségű Társaság (OVIBER) vezetésével, a VIZITERV Consult Kft., az Öko Rt. és az Aquaprofit Zrt. részvételével állami forrásból már 2015-ben elkészült a „Vízkészlet-gazdálkodási projekt előkészítése a Duna–Tisza közi hátság vízhiányos ökológiai állapotának javítása érdekében” című átfogó terv. Ezt a jászszentlászlóiak más környékbeli településekkel – Szankkal és Móricgáttal, illetve az érintett gazdákkal közösen – eljuttatták a térség országgyűlési képviselőjéhez, Lezsák Sándorhoz, aki egyben az Országgyűlés alelnöke. E ténynek is megvan a maga jelentősége, hiszen az eredményes változtatáshoz bizonyos, mára elavult, megmerevedett szabályozásokon is módosítani kellene.

A terv szakmai részleteivel nem untatjuk az olvasót, az elképzelés lényege, hogy megvalósításával vissza lehetne tartani a jelen lévő, ám hasznosítatlanul elillanó talaj alatti vizet, és annak pótlása is szerepel az elképzelések között. Ez nagy költségigénye miatt egyelőre még a jövő zenéje, de kisebb részletekben, csomagokban is kivitelezhető. Két célterületen mintaprojektet akarnak létrehozni, és ezeket összekötni. Ez Molnár Géza író, Tisza-kutató, a Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport vezető munkatársa, a projekt egyik fő szorgalmazója szerint 6-7 milliárd forintból megvalósítható. És ha országosan nagyjából tíz év alatt hozzávetőlegesen 80 milliárdot sikerülne ilyen tájrehabilitációra fordítani, számos vízhiánnyal küzdő térség felvirágozna, állítja a szakértő.

– Amennyire csak lehetséges, helyre kell állítani a Kárpát-medence természetes vízrajzi viszonyait. A tavaszi nagy víz idején például a csatornák duzzasztásával, gravitációs úton, árasztással lehet megvalósítani a vízpótlást. Ehhez a tájhasználaton is változtatni kell, másféle gazdálkodásra kell áttérni az érintett területeken – magyarázza Molnár Géza, aki szerint mindez összetett ökológiai, vidékfejlesztési, turisztikai program lehetne. Jászszentlászló határában például megtalálhatók egy egyesek által szarmatának, mások által szkítának tartott földvár maradványai. A szántókat pedig legelőként lehetne hasznosítani, emellett erdőkertek is létesíthetők.

– A Homokhátság egykor jelentős kendertermő terület volt, ezt újra meg lehetne honosítani. Ma még nem nagyon ismert, de egyre népszerűbb környezetbarát építőanyag a kenderbeton, amit a növény pozdorjájából, vízből és kötőanyagból, jellemzően mészből állítanak elő. A tájhasználatváltáshoz szükséges, vizes termőhelyeket kiszolgáló gépek, például mocsárjáró gyártása pedig a hazai gépipart is meglódíthatná – érvel Molnár Géza.

A Dong-ér eddigi rehabilitációja, amit a jászszentlászlói önkormányzat saját erőből valósított meg, már eredményekkel járt. A mellette fekvő nádas egykor tó volt, most alig van benne víz. A Homok Vize Egyesületbe tömörült gazdálkodók bérbe vennék a területet az ATIVIZIG-től, kitisztítanák, új árvízi kaput hoznának létre, hogy nagy víz idején feltöltődhessen. Mucsi László pedig saját tulajdonú területét bocsátotta a mintaprogram rendelkezésére – és a kicsiben elkezdett vízvisszatartási projekt nyomán még most, immár szárazon is jól látható, hogy a növényzet dús és zöld.

Fotók: Vermes Tibor/Demokrata

Az elmélet tehát a gyakorlatban is bizonyított. Ezt igazolja az a jászszentlászlói gazda is, aki saját szakállára, mondjuk úgy, a valós szükségleteket a bürokratizmusnál fontosabbnak tartva, a tettek mezejére lépett.

– 150 hektáron gazdálkodom, állatokat tartok, lovat, marhát. A birtok talaja geológiailag mozaikos jellegű, összességében kicsi az egy állatra eső terület, ezért nagyon nem mindegy, mennyi lucerna, egyéb növény terem meg számukra – mondja Eördögh András.

A gazda úgy fogalmaz, nyakunkon a klímaváltozás, baj van.

– Az elmúlt évtizedekben tanulmányok, tervek sora készült el, egy szobát meg lehetne tölteni a dokumentációval, és számtalan találkozóra, végtelenbe nyúló egyeztetésekre került sor. Miközben több ilyenen részt vettem, arra gondoltam, hogy amíg itt fecsegünk eredmény nélkül, addig is naponta hárommillió liter víz folyik el innen – mutat rá a bürokrácia tehetetlenségére Eördögh András.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Az áldatlan helyzetért a rendszerváltozás időszakának földkiosztása is felelős, legelőként adták ki például a jászszentlászlói tavat, amelyen ma három ember gazdálkodik, és bár kettő szenved a vízhiánytól, a harmadikkal nem sikerült eddig zöld ágra vergődni.

– Emellett buta akadályok is tornyosulnak előttünk. Ha én egy méterrel mélyíteni akarom a saját területemet vizes élőhely kialakítása céljából, nem elég ezt a jegyzőnek jelezni, hanem a katasztrófavédelemhez kell mindenféle beadványokat eljuttatni, ahelyett, hogy dolgoznék. Pedig egyetlen hektáron ez 10 ezer köbméter vizet jelentene, aminek a párologtató hatása is jelentős – magyarázza András gazda.

Többedmagával cselekvésre szánta el magát, és a birtokon átfolyó csatorna egy 400 méteres szakaszát földdel eltömték. Ez az idén elégséges mennyiségű eső hatására csodát eredményezett, a csatorna melletti kaszálón 20 centiméternyi víz állt egy ideig. Miután elszikkadt, dús vegetáció uralta el a területet.

– Igen ám, de papíron ennek a csatornának nyitva kell lennie. Mielőtt megépítettem a földgátat, természetesen megkerestem az illetékes szervet, ahol szóbeli engedélyt kaptam, azzal a feltétellel, hogy nem árulhatom el senkinek az illető nevét – szembesít az abszurd helyzettel a jászszentlászlói gazda.

A jó szándékú konspiráció eredményes volt. Most mindenki bizakodik, úgy érzik, a hivatalok részéről is van fogadókészség a kezdeményezéseikre.

Fotók: Vermes Tibor/Demokrata

Jászszentlászló és a környékbeli települések kezdeményezése országos jelentőségű mintaprojektté nőheti ki magát. Mi társadalmi szemléletformálással járulhatunk hozzá az eredményességhez, másrészt a kapcsolatrendszerünkkel tudunk segíteni, mondja a Bács-Kiskun megyei önkormányzat Fidesz–KDNP-s elnöke. Rideg László szerint ugyanakkor gond, hogy nem egyértelműek a szakmai szervezetek állásfoglalásai. Szerencsére a szegedi vízügyesek nyitottságot ígértek.

– A megye következetesen ösztönzi és támogatja azokat a fejlesztési pályázatokat, amelyek csapadékvízcsatorna-építéseket is tartalmaznak. A Homokhátság települései között azonban vannak érdek­ellentétek, földrajzi-geológiai adottságaikból fakadóan nem mindenki egyformán érdekelt a vízmegtartó projektekben. Mi mindegyikkel jó és bizalmi viszonyt ápolunk, szükség esetén vállaljuk a közvetítő szerepet is, illetve az állami szervek felé az érintett települések együttes képviseletét – mondja Rideg László.

A Homokhátságban tehát annyi hiábavaló tervezgetés, hitegetés után, úgy tűnik, megérett az idő a gyökeres változtatásra. Az érintett települések, a gazdálkodók elszántak, a politika pedig szemlátomást nyitott a kezdeményezéseikre. Áder János köztársasági elnöknek például szívügye az új vízpolitika. A gazdák legalábbis így érzik, ezért derűlátóak. A „most vagy soha” hangulat kézzelfogható körükben. Abban bíznak, hogy a miniszterelnök által nemrég beharangozott nagy változások a vízügyi bürokráciát is elérik, és új szemlélettel, életszerű szabályozással ismét felvirágozhat a Homokhátság. Szó szerint.