– Mit jelent önnek ez a szó: kikapcsolódás?

– Ritka örömöt, egyben nehézséget is. Mert amikor az ember szellemileg túlhajszolt, akkor nagyon nehéz kikapcsolnia az agyát. Mivel Bakonyszentlászlón lakom, ahogy a hét végén közeledem a Bakony felé, és meglátom a hegyeimet, a hazamenetel már önmagában kikapcsolódás. Ezt követi a kert, az erdőjárás, az otthonlét, a nyugalom, hogy nem adott időpontra kell kelnem, hogy zenét hallgathatok, olvashatok, egy kicsit főzni is lehet, amit közösen fogyasztok el a férjemmel, vagy olykor a családdal. És hát természetesen a nyári vakáció, amire, amióta dolgozom, mindig kényes voltam.

– Ha olvas, milyen könyveket részesít előnyben?

– Orosz-francia szakos diplomám van, így nem véletlen, hogy elsősorban az orosz és francia irodalmat kedvelem. A kevés szabadidő megnehezíti a választást, hogy olyat vegyek-e le a polcról, amelyet még nem olvastam, vagy inkább azt, amit már megszerettem. Nagyon sokszor az utóbbi mellett döntök, többek között Tolsztoj Háború és békéje az a regény, amit rendszeresen újraolvasok. Ez olyan remekmű, hogy mindig találok benne valami újat, amit korábban még nem fedeztem fel. Az irodalmi alkotások közül még Németh László köteteihez nyúlok időről időre. Emellett szeretem a történelmi tárgyú könyveket is, ám ezek után már csak a hivatalos olvasnivalók jönnek, amelyekből naponta több száz oldalnyit kapok. Mivel a beküldőik véleményt is várnak tőlem, egyrészt kénytelen vagyok elsajátítani a gyorsolvasás módszerét, másrészt a munkatársakat – olykor családtagjaimat is – megkérni, hogy nézzék át és számoljanak be róla. Amerre járok, gyakran kapok képes várostörténeti összefoglalókat. Ezeket azonnal átnézem, és gyakran érnek meglepetésszámba menő felfedezések. Elszomorít ilyenkor, hogy nincs több időm. Egy jászberényi utam után volt olyan élményem, hogy amikor hazafelé a kocsiban elkezdtem lapozgatni a könyvet, egészen belefeledkeztem abba a sok rejtett kincsbe és szépségbe, amit egy nem kifejezetten turisztikai célt jelentő városban a lokálpatrióta emberek szeretettel bemutattak.

– Franciából és oroszból diplomázott. Eredetiben is olvassa ezeket a műveket?

– Ha már a kedvenc időtöltéseimnél tartunk, nem röstellem bevallani, hogy szintén a kikapcsolódásom része, ha francia nyelven olvashatok krimit. Az orosztudásom már nagyon megkopott, bár szükség esetén felfrissíthető lenne, viszont a franciára lefordított krimiket, például Agatha Christie nem kimondottan idegfeszítő, szerény izgalmat kiváltó bűnügyi regényeit nagyon szeretem olvasni. Ezek kikapcsolnak, és mivel egy hónap múlva már nem emlékszem, hogy ki is volt a gyilkos, újra tudom olvasni őket. Eközben az embert átjárja az öröm, hogy idegen nyelven képes olvasni, ami igazi intellektuális kaland.

– A gyorsolvasásból származó ismeret meddig marad az ember fejében?

– Nem sokáig. Én viszonylag lassan olvasok, és az egyetemi éveim alatt kialakult módszeremről, amikor alá kellett húzni a jegyzeteket és a lényeget ki kellett emelni, nagyon nehéz volt átállnom a gyorsolvasásra, amikor az embernek azonnal föl kell fognia az írott szöveget. Ráadásul olvasni csak csöndben és teljes nyugalomban tudok, amire sajnos nincs mindig lehetőségem, hiszen ilyenkor is cseng a telefon. Nagyon sokszor például az Országházban, az ülésteremben kell fontos dolgokat elolvasni, bizottsági anyagokból vagy felszólalásra felkészülni. Ezeket a módszereket már túl a fiatalkoron is el kell sajátítania az embernek, különben kifut az időből és nem lesz képes a feladatait ellátni.

– Mi a véleménye a számítógépes olvasásról?

– Értékes munkát, irodalmi szöveget nem szeretek képernyőről olvasni, inkább kinyomtatom. A hivatali ügyeket, jogszabályokat, leveleket, tanulmányokat viszont jobb képernyőn átnézni, mert az ember azonnal tud vele dolgozni, javíthatja, ahogyan ennek a beszélgetésnek a szövegét is. Öt és fél éven keresztül a Mester és Tanítvány folyóirat főszerkesztője voltam (most már csak alapító főszerkesztő), minden írást képernyőről olvastam, javítottam, küldtem tovább. Papíron ezt a munkát lehetetlen lett volna végezni. Az egyetemi szakindítási vagy -alapítási akkreditációval kapcsolatban éjszakánként jöttek-mentek a dokumentumok a hálózaton. Ezek kinyomtatását sem papírral, sem pénzzel, sem idővel nem lehetett volna győzni. A számítógépen való olvasásnak tehát mindig hivatali munka jellege van, néha szinte gyötrelem odaülni a gép elé. A könyvolvasás a kertben a fa alatt vagy este az ágyban az igazi.

– Mit olvastat gyermekeivel, unokáival?

– Amíg a gyerekeink kicsik voltak, és hordtam őket az óvodába, bölcsődébe, sokat kellett utaznunk az újpalotai lakótelepi lakásunkból. Ezért útközben beszélgettünk, vagy olvastam nekik, hogy az is kihasznált idő legyen. Nekik ez nem okozott gondot, nekem annál inkább, hogy hova tegyem a szatyrot, a gyereket meg a mesekönyvet. Ezzel együtt volt olyan, amit húszszor, harmincszor kiolvastunk a földalattin. Az igazi nehézséget azonban mégis az okozta, hogy később mit ajánljak nekik. Az ember általában azt próbálja olvastatni a gyerekeivel, amit ifjúkorában maga is szeretett, mígnem azzal szembesül, hogy a gyerekének nem az tetszik. Így jártam a fiammal is, akinek hiába próbáltam Verne-regényeket ajánlani, unalmasnak találta őket. Ellenben falta a Tarzan-könyveket. Ezekbe én is beleolvastam, és láttam, hogy ártalmatlanok, sőt erkölcsi tartalmuk nemes. Ez a sorozat azóta is ott van a könyvespolcon, mert érték. Hasonlóképpen nem tudtam rávenni a gyerekeket arra, hogy szeressék a Jókai-regényeket. Az orosz irodalom jeleseit viszont tanácsunkra elolvasták, méghozzá olyannyira, hogy a lányom orosz szakon végzett az egyetemen. A szülő nagyon hamar észreveszi, hogy a gyermekét mi köti le, és akkor az a feladata, hogy abba az irányba terelgesse. Ne akarja mindenáron rákényszeríteni a saját régi olvasmányélményeit, mert akkor nem fogja megszeretni az olvasást. A későbbiekben persze már a társak, a magyartanár, a szakkörök és a saját élmények alapján keresi az olvasnivalót.

– Említette, hogy kikapcsolódásának része, ha az erdőben sétál. Ez gyermekkori szerelem a természet iránt, vagy későbbi?

– Kisvárosban, Balatonfüreden születtem, és városban éltem mindig, az utolsó három és fél évet kivéve, mióta leköltöztünk falura. Számomra az erdei séta az élet teljessége, a természettel való közösség élményének megélése. Ezek az órák adnak erőt a későbbi hetek, hónapok munkájának végigviteléhez. Azt hiszem, a paraszti ősök vére csordogál az ereimben. Édesapám kisgyerekkorunkban sokat vitt bennünket hétvégeken a szülőfalujába, a természetbe, de csak felnőttkorban tudatosult bennem igazán, hogy a legtökéletesebb kikapcsolódás az erdőjárás és a gombaszedés, ami kárpótolja az embert sok hónap fáradságos munkájáért. Ezért megyünk minden évben fel a Mátrába, még ha csak egy-két napra is. A Mátra egyébként nagyon kegyetlen és zord tud lenni rossz időben, az ember ilyenkor alig lát tovább az orránál. Őrzök is egy-két élményt, amikor elég keserves napokat, órákat éltünk át. Eltévedtünk az erdőben, bőrig ázva, nyakig sárosan, étlen-szomjan, nem tudván, hová visz az út a ködben, és bizony reszkettünk, hogy hazaérünk-e valamikor. Szerencsére ezek az esetek az idő múlásával szép emlékké nemesülnek, mert jó kaland lett belőlük. És az ember újból visszavágyik, hiszen az erdő, a hegyvidék a legtökéletesebb életforma számomra.

– Hogyan viselik családtagjai, hogy kinevezése óta kevesebb ideje marad rájuk?

– A gyerekek már felnőttek, mindketten saját lábukon állnak, és már évekkel ezelőtt kiszakadtak a szoros családi kötelékből. Szerintem ez engem jobban megviselt, mint őket. A fiatal ugyanis arra vágyik, hogy önálló élete legyen, és igyekszik lazítani a családi kötelékeket. A lazulás nálunk fokozatosan történt. Mielőtt államtitkár lettem, négy évig képviselő is voltam, ami már jelentősen megnövelte az elfoglaltságaimat. Így együttlétünk csupán néhány hétvégére és az ünnepekre korlátozódott. Időközben a két unokám is iskolás lett. Szerencsére mindkettő olyan iskolába jár, ahol nagyon sok programot – színház, kirándulás, vízitúra, kerékpártúra – szerveznek számukra, amelyekre szívesen elmennek. A korábbi, akár többhetes nyári együttléteink idén nyáron már csak néhány napra korlátozódtak, de ezek a napok feltöltenek bennünket is és őket is. Ha szükségük van ránk, csak szólniuk kell. Emellett telefonon is sűrűn érintkezünk, és hétvégeken, illetve ünnepnapokon összejövünk. A férjemnek talán nehezebb ez a változás, de szellemileg ő maximálisan elfoglalja magát. Olasz-orosz szakosként Dante-kutatásokkal foglalkozik, tanácskozásokra, konferenciákra jár, előadásokat tart, ír, olykor még óraadást is vállal, ha felkérik. Őszintén szólva, nem öröm, hogy hétszámra külön élünk, és csak hétvégeken találkozunk. De ennyi évi házasság után ez már nem okoz gondot a kapcsolatunkban. Az életben mindig egyensúlyra kell törekednünk, és a kompromisszumokat is meg kell kötnünk. A képviselőségemet és az államtitkárságot is közösen beszéltük meg a családommal, nem egyedül döntöttem. Mi több, a gyermekeim és a férjem beszéltek rá, mert ismerték szakmai terveimet, és tudták, hogy számomra nagyon fontos, hogy ezekből megpróbáljak valamit megvalósítani.

– Olvasás, természet… Ebből a sorból a zene sem hiányozhat.

– A zene és az erdő: e kettő nélkül egészen más lenne az életem. Alapvetően a klasszikus zenét kedvelem, Mozarttól a romantikusokon keresztül a XX. századi, nem fülsiketítően modern klasszikus zenékig, Bartókot is beleértve. De ha oda kell nyúlni a CD-tartóhoz, akkor elsők között valamelyik Liszt-zongoraversenyt – tizenegy évig zongoráztam –, egy-egy Verdi-, Puccini-operát vagy a Bánk bánt veszem elő. A zenét nem szeretem háttérnek használni, legfeljebb kézimunkázás, varrogatás közben.

– Mit tanácsolna egy pályaválasztónak, érdemes-e még pedagógusnak menni?

– Alighanem minden ember felteszi magának – talán többször is – azt a kérdést, hogy mi végre jött erre a világra? Én azt hiszem, hogy a Teremtőnek volt és van velünk valami célja, éspedig nem az, hogy pusztán önmagunkért éljünk, hanem hogy másokért is tegyünk valamit! Ez lehet csupán egyetlen vagy több ember, egy közösség, egy egész nemzet. Engem mindig az vonzott, hogy a gyerekek fejlődését segítsem, megtanítsam őket valamire, viselkedésre, szépre, jóra, igazra, és ez olyan csodálatos alkotómunkát jelentett számomra, amihez fogható kevés létezik. Egy képzőművészeti vagy zenei mű megalkotása talán az örökkévalóságnak szól, mégis ehhez tudnám hasonlítani az emberformálás alkotómunkáját. Kissé tán patetikusan hangzik, de miután több évtizedet töltöttem el pedagógusként, mindennap megéltem azt a szépséget, hogy a kis emberkékből, az én közreműködésemnek is köszönhetően, lett valaki. Ez a mindennapi öröm nem mindig tudatosul a tanító emberekben, talán gondjuk-bajuk, túlterheltségük elnyomja vagy háttérbe szorítja, a pedagógusok többségét mégis ez és nem feltétlenül a kenyérkereseti lehetőség viszi a pályára és tartja ott. Ezért mindazon fiatalnak, akikben motoszkál a felismerés, hogy másoknak jót tenni, másoknak tudást, tartást adni jó érzés, továbbra is javaslom a pedagógusi pályát. Biztatásként most még azt is hozzátehetem, végre ismét olyan történelmi korszakba érkeztünk, amikor a vezető politikai erők felismerték: a pedagógusok jobb társadalmi megbecsülése elodázhatatlan.

Szakács Gábor