– Az eredendő bűnöm az volt, hogy a ’68-as, Csehszlovákia elleni fegyveres agresszió igazságtalanságára röpcédulás akciókkal hívtam fel a figyelmet. Szerveztem egy ellenállási mozgalmat, amely rövid éltű volt. November hetedikének hajnalán, akció közben fogtak el társammal Szegeden. Tehetetlenek voltunk a váratlanul rajtunk ütő civil ruhásokkal szemben, akik azonnal fegyvert fogtak ránk. Letartóztattak bennünket. A csoport másik két tagját más helyszínen vették őrizetbe. A városi kapitányság fogdájában egy hónapot töltöttünk, utána Budapestre, a gyorskocsi utcába szállítottak. Külön zárkába kerültünk, gondosan ügyeltek arra, hogy egymással ne válthassunk szót. Utáltam a kommunista rendszert, ezt előadtam a vallomásomban is. Kádár Jánost nyolcoldalas levélben bíráltam meg.

A vizsgálóm, Fehér őrnagy megkérdezte, "miért nem inkább bankot rabolt, ahelyett, hogy a rendszert bírálja, akkor a felét se kapná. Így kinéz magának nyolc év." Maga már tudja az ítéletet is? "Hogyne tudnám, hiszen azért vagyok itt."

Kereken nyolc év szigorított börtönnel "honorálták" ténykedésemet. Végig a Kozma utcában ültem.

Szabadulásom után újra rendőri megfigyelés alá helyeztek. Nyolcvanháromban kétszer feltörték a lakásomat. Semmit nem vittek el, csak mindent feltúrtak, biztos voltam abban, hogy a rendőrség ügynökei jártak nálam. Nem találtak semmit, nem is találhattak, hiszen otthon soha nem tartottam semmit, ami adott esetben terhelő lett volna rám nézve. Mindent a fejemben őriztem. Erre valószínűleg ők is rájöttek, ezért a kettes számú verzió mellett döntöttek. Egy nyári napon, 1983. július 27-én, késő este amikor egy kietlen bontott lakóház mellett megállva leszálltam a kerékpáromról, és az ott felállított lakókocsihoz támasztottam, hátulról hatalmas ütést mértek a fejemre. Többre nem emlékszem. Három nap múlva tértem magamhoz a kórházban. Szinte még magamhoz sem tértem, már egy rendőr ült az ágyam mellett, és kérdezgetett, vette fel a vallomásomat. A fejem úgy össze volt verve, hogy az első látogatás alkalmával még az öcsém is alig ismert rám. Az amnéziás tünetek viszonylag gyorsan megszűntek, kezdtem emlékezni, mi is történt. A sérülések miatt a fejemet a Horn Gyuláéhoz hasonlóan rögzíteni kellett egy nyakörvvel. A ízeket nem éreztem, a szemtengelyem kimozdult a szinkronból…

Az egy hónapos kórházi tartózkodás alatt megérkezett a rendőrség fiktív történetre alapozott határozata, amely szerint én a kerékpárral estem le, és így szenvedtem el a balesetet, amiért én vagyok a felelős. Amikor ezt elolvastam, habár már kitűnően emlékeztem arra, hogy a földön álltam, amikor a kerékpárom a lakókocsihoz támasztottam, ettől kezdve a rendőrnek, aki kikérdezett engem, azt mondtam, nem emlékszem semmire, mert ha én azt mondom, hogy mindent tudok, féltem, hogy végigcsinálják a dolgot, és nem maradhatok életben. Meggyőződésem, hogy amikor a támadóim otthagytak az árokban, azt hitték, meghaltam, különben nem hagyták volna abba az ütlegelést.

A vallomásom megnyugtatta a rendőröket, és soha többé nem kérdeztek ki. Amikor elhagytam a kórházat, a rendőri megfigyelésemet újult erővel folytatták.

A szökés

– Nem éreztem magam biztonságban. Hosszas vívódás után úgy döntöttem, elhagyom a szülőföldemet. Nagyon óvatosan kellett hozzákezdenem a menekülésemhez, hiszen útlevelet egészen 1986-ig nem adtak. Amikor állampolgári jogon megigényeltem az úti okmányt, behívattak az útlevélosztályra, cinikusan a szemembe nevettek, mondván, "csak nem gondolja, hogy kiengedjük magát Nyugatra? Maga itt fog elpusztulni, jobb, ha tőlem tudja. Ha ez nem elég magának, adjon be fellebbezést." Majd be fogom adni, gondoltam magamban, csak nem úgy, ahogyan ti azt képzelitek.

Közeledvén ’86 karácsonya, munkahelyemen, a DÉGÁZ-nál kivettem a maradék szabadságomat, hogy senkinek ne tűnjön fel a távollétem, és karácsony előtti napon leutaztam Nagykanizsára.

Két változatot dolgoztam ki a szökésre. Egy évvel korábban, köszönhetően a BM-es hivatalnokhölgy hanyagságának – nem nézett utána, van-e priuszom – kishatársáv-átlépőhöz jutottam. Egy "ablak" még üres volt benne. Azzal tisztában voltam, hogy az adataim le vannak adva a határátkelőkre. Az ellenfeleim eszével is gondolkodnom kellett, hiszen az veszít, aki lebecsüli az ellenfelét. Ezért egy határ közeli jugoszláv családot jelöltem meg utazásom céljául. A bemondott név természetesen fiktív volt. Ennyit kockáztatnom kellett. Szerencsém volt.

A másik változat szerint, ha a "családlátogatás" valamilyen ok miatt nem sikerül, akkor a zöld határon való, sokkal veszélyesebb átkelést választottam volna. Ebben az esetben persze számítottam néhai határőri rutinomra. Ismerem a határőrök mozgását.

Nagykanizsán felültem a nemzetközi belgrádi autóbuszra, és megpróbáltam az első verziót. Letenyénél tökéletesen ment minden, a határőr elvitte és visszaadta az irataimat, a busz átvitt a határon. Csodálatos boldogság volt éreznem, hogy végre szabad vagyok.

Innentől kezdve több buszváltással a maribori jugoszláv-osztrák határátkelőhelyre utaztam. Már az úton éreztem, hogy itt bajban leszek, mert amivel átkeltem a magyar határon, az itt már nem érvényes. Az autóbuszban egy fiatal jugoszlávval elegyedtem szóba, kérdeztem, mit csináljak. Azt mondta, csak menjek mellette, és ne nézzek a határőrök felé, nem csinálnak nagy ügyet belőle. Így tettem, és a mintegy ötven utassal együtt mentem én is a határőrök felé, akik közöttünk cikázva végezték a gyors ellenőrzést. Az átkelők többsége reggel jövő, délután hazamenő ember volt, csak én ríttam ki közülük nagy csomagjaimmal. Az egyik túlbuzgó jugoszláv határőr kiszúrt engem az ablakból. Az újdonsült kis jugoszláv barátom odaszólt nekem óvatosan: ez téged szólongat. Mondtam, menj utadra, köszönöm a segítséget. Letettem a csomagjaimat, és gondolkoztam, most mit tegyek: ha ezek visszaadnak, akkor nekem végem van. Az egyik határőr már tülekedett is felém, és kérte a "passzportomat". Kezébe nyomtam a rég lejárt átlépőmet.

Próbálkozások

Főtt a fejem, hogy most aztán mi következik. Néhány perc múlva mutogatni kezdtek, ne mozduljak el a helyemről. Éreztem a veszélyt, és hogy ne maradjon a kezükben semmilyen bizonyíték, se név, se semmi más, kikaptam a katona kezéből az útlevelemet. Meglepődött, és amikor felocsúdott sem tudott követni, mert a sok utas az útját állta. Felkaptam a táskáimat, gyorsan megindultam visszafelé. Az épületet megkerülve, a bejövő oldalon sokkal szélesebb és több sáv volt az autóknak. A túloldalon végeláthatatlan sorban kamionok álltak. Ekkor csodálatos ötletem támadt: itt kell kimennem, ahol befelé jönnek, senki nem törődik azzal, hogy én mit csinálok. Megindultam, mintha valamelyik kamion sofőrje lennék, még üdvözöltem is a kamion alá kukucskáló vámost. A két kamionsor között megindultam Ausztria felé. A baloldali sorból a sofőrök megértően mosolyogtak rám, tudták,miről van szó. Én a két kocsisor között úgy mentem át, hogy az osztrák ellenőrző pontot még csak nem is láttam.

A szabadulás

– Amikor egy benzinkút előtti oszlopon megláttam a német feliratot: "Tankstelle", elöntött a boldogság, Ausztriában vagyok. Autóstoppal eljutottam Grazba, ott előszedtem a kis márkámat, azt schillingre váltottam, és felültem a salzburgi gyorsra. Este már ott is voltam Salzburgban, ahonnan Münchenbe akartam menni. Este tíz órakor indult volna a gyors, és nálam továbbra is csak a már lejárt kishatárátlépőm volt az egyetlen hivatalos okmány. Aki kézbe vette, nagyon udvariasan azt mondta: Uram, ez nem jó. Szerény némettudásommal előadtam, hogy autóstoppal jöttem, és a kocsiban maradt a táskám, abban van az érvényes útlevelem. Nem hitték el, leszállítottak a vonatról. Eldöntöttem, hogy a hajnali gyorssal megyek, csak éppen megkerülve a vizsgálatokat, a sínek között. Így is tettem, s csupán hat-nyolc méterre voltam a vonat utolsó kocsijától, amikor előtűnt a ködből két osztrák határőr, akik már elvégezték a vonat ellenőrzését. Kérem az útlevelet – szólt hozzám az egyikük, csupán rutinból. Kezébe adtam a csodálatos igazolványomat. Hiába nézegette egyre közelebbről a zseblámpa fényében, valahogy nem nyerte meg a tetszését. Jöjjön velem, uram – mondta, és megindultunk befelé a vizsgálatra. Előadta az irodatisztjének a dolgot, aki azonnal felismert engem, hiszen az esti gyorson ő már látta az iratot. Mit akarsz itt már megint, kérdezte, én meg újfent előadtam a mesémet. Ingatta a fejét, "ebből nem lesz semmi, de foglaljon helyet". Hét órakor volt a váltás, addig ott várakoztam. Akkor átadtak a nyomozóknak, akik egy hosszú barakkban dolgoztak a hasonló eseteken. Igen intelligens úriember vette kezébe az ügyemet, gépelni kezdte a jegyzőkönyvemet. Megkönnyítette a dolgát, hogy értette, amit mondtam, még ha gyengén beszélem is a németet. Mikor utazásom okát kérdezte, egyértelműen kijelentettem, hogy politikai menedékjogot akartam kérni, mert életveszélyben vagyok a hazámban. "Miért nem ezzel kezdte? – kérdezett vissza -, van valami dokumentuma erről?" Előszedtem a táskámból azt a bírósági ítéletet, amit nagy bátran magammal vittem. Azt mondta, várjak, eltűnt a papírral, nyilván tolmácsot keresett. Tíz perc múlva visszaérkezett, a jegyzőkönyvet kirántotta a gépből, és bedobta a papírkosárba. Ettől kezdve már más vonalon intézte a dolgaimat. Azt mondta, Németországba hiába mentem volna, onnan visszaküldenek, Ausztria viszont befogadó ország. Vette a telefont, Traiskirchent hívta, a tábort. Útbaigazított, aztán az órájára nézve sürgetni kezdett, mert percek múlva indul a vonat. Visszaváltotta a müncheni jegyet, megváltotta a bécsit. Jó utat kívánt, megköszöntem a segítségét. Csodálatos utam volt a karácsonyi fényekkel kivilágított úton Bécsig.

Másfél esztendei várakozás után kiutazhattam Amerikába, ahol politikai menekültként kezeltek, megkaptam a zöld kártyát. Három és fél évet töltöttem az Államokban. Mindenféle munkát végeztem: autószerelő, ács és így tovább, Washingtonban, Floridában, Naplesben, ahonnan ’92 áprilisában tértem vissza Szegedre, amikor is hírét vettem, hogy vége a kommunizmusnak.

A menekülés

– Hazaérkezésem után nem sokkal azt kellett tapasztalnom, hogy sajnos ez nem igaz. A kommunizmus, ha átváltozott formájában is, de itt van és munkálkodik, a nagy ígéretek mellett, hogy mi már nem ugyanazok vagyunk. Mindazok, akik az átmentettek ellen felemelik a szavukat, a legkülönbözőbb fenyegetéseket kapják. Én is megkaptam a magam fenyegetését, és amikor követeltem beadványomban a miniszterelnöki hivataltól, az országgyűlés elnökétől, hogy a világszerte elítélt háborús bűnökkel terhelt, diktatórikus MSZMP-t, illetve annak jogutódját, amely MSZP néven van bejegyezve, de a régi pártvagyont átmentette, és állítja, hogy jogutódja annak, de közben azt is el akarja hitetni, hogy nem azonos a régivel, szóval azt kértem, tiltsák be, semmi nem történt. Én a saját bőrömön tapasztalom, hogy képtelenek a változásra, hiszen néhány régi bűnüket felemlítő újságcikkeim nyomán, melyeket a Dél-Magyarországban közöltem, a legkülönbözőbb életveszélyes fenyegetéseket kaptam ügynökeiktől, de a jogszerű beadványomat is könnyedén lesöpörte a legfőbb ügyész, Györgyi Kálmán, a fő-fő MSZMP-s káder. Ezek után egy választással legitimálva a régi hóhérok megnyithatják újból Recsket, lehetséges, hogy a munkásőrség is előjön bomberdzsekikben, esetleg őrző-védő kft.-ként álcázva, kitűnő tippeket adva a rablóknak. Mindezekhez hozzászámítva, hogy ugyanazokat a veszélyeket tapasztalom, mint ’86-ban, ezért úgy döntöttem, még időben elmenekülök hazámból, hiszen bárhol külföldön jogfolytonos a politikai menedékjogomra való hivatkozás, hiszen ugyanazok elől menekülök, mint egykoron azokban az időkben. Az idők változtak, de a személyek ugyanazok, én egy kommunista szavában sem tudok hinni, sem bízni, hiszen életemben már tucatszor megcáfolták önmagukat és ígéreteiket.

Május végén Tóth László Tibor repülőre ült. Kuvaitba indult, hogy anyagilag megalapozza a jövőjét. Mint mondta, a közel-keleti országban a súlyos háború után komoly kereslet mutatkozik jó szakemberekre. Végcélja egyébként: Izrael. A Szentföldön szeretne letelepedni.