Ablak Isten országára

– Mikor érezte először magában a képzőművészeti elhívást?

– Hálás vagyok a szüleimnek, hiszen szegénységből jőve is keresték a szellemi, lelki értékeket, és erőn felüli munkával megadtak nekem és három testvéremnek mindent, tisztességben, szeretetben. Hódmezővásárhelyen születtem, de kétéves koromban Budapestre költöztünk. Énekelhettem az Operaház gyermekkórusában, hegedülni tanulhattam, a Szent Imre-templomban aktív közösségi életet élhettem, és a piaristák gimnáziumában érettségizhettem. Ahogy sokaknak, úgy nekem is meghatározó volt osztályfőnököm, Farkas István Lupus atya. Mindig is ott éreztem a lelkem mélyén a képmáskészítés titkos, kimondhatatlan és később megtagadhatatlannak bizonyult késztetését, de a művészlét annyira elérhetetlennek látszott számomra, hogy először más pályán indultam el. Biológia–kémia szakot végeztem az ELTE-n, és ezután másfél évig tanítottam a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolában. Kiváló intézmény volt nagyszerű tanítványokkal, öröm volt ott dolgozni. Azután megérett bennem a tudat, hogy azt kell tennem, amire születtem, máskülönben megkeseredett ember leszek, az pedig nem alkalmas tanárnak.

– Kik voltak a mesterei?

– A Magyar Képzőművészeti Egyetemen és a Pécsi Tudományegyetem Mesteriskoláján, majd a Kiotói Városi Művészeti Egyetemen tanultam, ott írtam 2005-ben a doktori dolgozatomat Szoborfaragásról a technokultúra és a tömegmédia korában címmel. Nemzetközi szinten alig van már olyan intézmény, ahol folyik még komoly szinten technikai és látásmódbeli szobrászművészképzés, ahol átöröklődött valami is a klasszikus művészet paradigmájából. Az én időmben ilyen ritka kivétel volt a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász tanszéke, és a figurális szobrászat magas színvonalában ott is kiemelkedett Somogyi József osztálya, amely osztályt Bencsik István tanár úr örökölt meg. Én az első olyan évfolyamában voltam, amelynek hallgatóit már ő vette fel. Nagy formátumú, iskolateremtő személyiségként emlékszem rá, aki mindig azt mondta, hogy az ő monumentuma nem egyik vagy másik kőszobra, hanem az iskola. A budapesti tanítás mellett ő alapította Keserü Ilonával a Pécsi Egyetem Művészeti Karát is. Bencsik mester a szoborfaragás lelki technikájának megerősítésére helyezte a hangsúlyt, elvárta hallgatóitól, hogy ne pusztán jó szobrot készítsenek, hanem revelációértékű művet. Akkoriban egyébként Constantin Brâncuși és tanítványa, Isamu Noguchi hatására absztrakt szobrokat készítettem, például kőtükröt faragtam, hogy a bazalttömbben tükröződjön az égbolt, vagy kiüregeltem egy kőtömböt, hogy belülről lehessen látni a követ. Az anyag és a szellemi tartalom egymáshoz rendelésének lehetőségét kerestem. Mivel több tanárom is keleti, sőt egyenesen japán szellemiséget feltételezett a munkáimban, megpályáztam a Japán Művelődési Minisztérium ösztöndíját, amivel öt éven át tanulhattam Japánban. Kiotói témavezető tanárom, Fukusima Norijaszu, a minimal art első japán képviselője, aki egyébként különös véletlen folytán Noguchi tanítványa volt, arra bátorított, hogy még ehhez képest is tágítsam ki a szobrászatról alkotott fogalmamat. Készítettem kőből kontaktlencsét, amit ha belehelyezek a szemembe, a lehető legközelebbről, belülről látom a követ. Később jöttem rá ennek a műnek a mélyebb jelentésére: ezzel a végletekig vittem a képrombolást. Nemcsak nem ábrázol semmit, hanem még a valóság látványát is eltakarja előlem. Ennél képrombolóbb művet aligha készíthetek. Nagyon hálás vagyok Fukusima szenszeinek, mert elvezetett a végletekig, egy falig, ahol nincs tovább, és ezzel arra inspirált, hogy térjek vissza az eredethez. A szobrászat szélső értékétől a szobrászat középpontjáig, a képrombolástól a képmáskészítésig. Nagyon élethű figurális szobrokat készítettem ezután gránitból, némelyiket radikálisan gép nélkül, csak vésővel, kalapáccsal, csiszolókővel. Ezek koncepciója az volt, hogy ma is, a művészet sokszor kimondott halála után is van létjogosultsága a képmáskészítésnek, a technokultúrában is van létjogosultsága az emberi munkának. Különös, hogy pont Fukusima szenszeinek, aki nem nevezte magát kereszténynek, és figurális szobrot sem készített, első tanítványa az az Szotoo Ecuró volt, aki a Sagrada Família angyalait faragta, és pont én lettem az utolsó, aki most éppen angyalokat faragok a föltámadt Krisztus domborművére. Fukusima szenszei jó tanár és igaz ember volt.

– Hogy jutott el művészetében az angyalokig?

– El kellett hagynom a kortárs művészetet, ezt a szekuláris vallást, hogy igazán közel jussak a középponthoz, a képmáskészítés valódi értelméhez, Krisztus ikonjához. Krisztus megtestesülésével az ószövetségi képtilalom, miszerint ne tegyük láthatóvá a láthatatlan Istent, érvényét vesztette, hiszen láttuk őt emberi formájában, és a 787-ben Nikaiában tartott hetedik egyetemes zsinat kimondta, hogy ábrázolhatjuk a megtestesült Istent, az ő angyalait és szentjeit. Én Isten arcát szeretném megfesteni. A bizánci képteológia szerint az ikonban, ami nemcsak a keleti, de a nyugati egyháznak is anyanyelve, hiszen maradtak ránk VI-VII. századi római festett ikonok is, nemcsak ábrázolhatom őt, hanem meg is jeleníthetem.

– Mi a különbség?

– A nyugati kereszténység évszázadokra elfeledkezett az ikonról, és a képmást többnyire csak illusztrációnak tekinti, rosszabb esetben dekorációnak. A keleti egyház az ikont az isteni jelenlét egy bizonyos szintjeként tiszteli. Nem jelenvalóságként, de megjelenítésként. Az ikonfestés nem művészet a szó kortárs értelmében, sokkal több annál. Elég nagy távlatból szemlélve a képmáskészítés egyetemes történetének kellős közepe, beteljesedése. Az archaikus kultúráktól Krisztusig az ember a saját erejéből próbálta láthatóvá tenni a láthatatlant, számos kultúra készített bálványt, hogy láthatóvá tegye a maga teremtette isteneket. Krisztus megtestesülésével Isten belépett a történelembe, és megmutatta magát emberként. Ezzel nemcsak minket váltott meg a bűntől és a haláltól, de megváltotta a képmást is bálvány voltától. Az ő képmása most már nem bálvány, hanem ikon. A láthatatlan láthatóvá vált. Ennek megvannak a maga formai jegyei: az ikonfestők nem árnyékolnak, csak fényből építkeznek, szándékosan összezavarják a perspektívát, és erősen stilizálják az anatómiát. Ugyanis nem a földi világ tükörképét festik meg, hanem ablakot Isten országára. Erről az ablakról Jean-Luc Marion kortárs filozófus ki meri mondani, hogy az ikonban a láthatatlan tekintete keresztezi a hívő ember tekintetét. A humanizmus óta a fókusz Istenről az emberre, Isten országáról a földi világra került, és a festők ablak helyett e világot tükröző tükröt festenek. Én a kortárs művészet különféle kerülő útjai, zsákutcái után eljutottam egy falig, ahonnan nincs tovább. Az ikon teológiája az utolsó kapaszkodóm, ebben látom, mi a képmáskészítés értelme, és hogy honnan jön az erre szólító hívás.

– Ez a hívás néhány éve az addigi életformájában is változást hozott.

– Szerettem volna szerzetes lenni, de nem találtam olyan közösséget, ahol lehetséges lett volna az Isten-arc megfestésének hivatását élni. Egyedül lelki vezetőm, Kiss Domonkos bencés atya mondta, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Ezért bejelentettem Colin Foster dékán úrnak, hogy otthagyom a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karát, ahol évekig tanítottam, és szerzetes leszek. Azt javasolta, gondoljam meg, mert jó tanárnak tart, szüksége van a munkámra, és távozás helyett inkább hirdessek meg egy keresztény művészetet tanító osztályt. Ennek hatására még négy évig ott maradtam az egyetemen. A meghirdetett képzés csúcsát a nyári ikonfestő táborok jelentették itt, a Mecsek közepén, Kisújbányán, ahol lakom. A zajos egyetemi miliőben nem lehet ikont festeni, ahhoz csönd és elvonultság kell. A hallgatók maguk faragták és alapozták a fatáblát, megtanulták a fényaranyozás nehéz technikáját, ásványokból kőmozsárban tört pigmentekkel, tojástemperával festettek. Amikor mondtam nekik, hogy én naponta négyszer elvonulok imádkozni, és aki akar, csatlakozhat, mindenki csatlakozott, olyanok is, akik nem gyakorló keresztények. Bodogán László pécsi görögkatolikus parókus atya megáldotta a tábort, a végén pedig az elkészült ikonokat. Ekkor találkoztam először a magyarszéki karmelita nővérekkel, akik erre kirándultak. Meghívtak, hogy tartsak náluk előadást a művészetről, ami olyan jól sikerült, hogy marasztaltak, mondván, legyek náluk kertész, marad mellette időm festeni, faragni. A nővérek hívására hagytam ott az egyetemi állásomat. Egy volt istállót rendeztem be náluk remetecellának és műhelynek. Két hétig kellett csak füvet nyírnom, akkor a perjelnő szólt, hogy volna egy kis átalakítanivaló a kápolnában. Ebből nyolcéves munka lett, elkészült egy hat méter magas, hét méter széles falfestmény, új ónixkő oltár, új tabernákulum, új ambó, nagy méretű szentélybejárati feszület, oltárkereszt, két Mária-szobor, egy bronz domborműves keresztút, és megterveztem egy harangtornyot is. Két tanítványom, Hadházi Balázs és Kovács Tibor is hónapokon át segített ebben a munkában. Egy idő után a nővérek már Ferenc testvérnek hívtak, és varrtak nekem egy szép kapucnis ruhát. Jelentkeztem Udvardy György akkori pécsi megyés püspök atyánál, hogy ezt az állapotot egyházjogilag is szeretném rendezni, így 2019-ben az Egyházi Törvénykönyv 603. kánonja szerint remeteségi fogadalmat tettem előtte. Érzek némi ellentmondást ugyan a remeteség és a nyilvánosság vállalása között, de mostani püspök atyánk, Felföldi László engedélyt adott rá, hogy interjút adjak, mondván, ez is az evangelizáció egyik formája.

– Miként a szobrai is. A nemrég felújított Veszprémi Főszékesegyházat több alkotása gazdagítja.

– Három szobrot kért tőlem Udvardy György érsek atya. A szentélybejárati diadalívről láncon lógó, majdnem életnagyságú feszület diófából készült, akárcsak a bal oldalhajóban a falra függesztett Mária-szobor, aminek a gipszmodellje itt áll a házamban. Ez az Eleusza (Irgalmasság) Istenszülő ikon alapján készült, kezei az ikonok stilizált, lágy, angyali anatómiáját idézik, a Szűzanya és a gyermek arca összeér, egymásra néznek. A Nagyszeminárium kertjében felállított, életnagyságnál nagyobb, trónoló Istenszülő-szobor carrarai márványból van. Ez a legősibb Mária-ábrázolás. A Szűzanya kezét szelíden vállára helyezve ölében tartja a gyermeket, aki jobb kezével áldást oszt, bal kezében, mint Pantokrátor Krisztus, az Élet Könyvének tekercsét fogja. A talapzaton körben szeráf angyalok koszorúba fonódó szárnyakkal tartják az Istenszülő trónusát. Következő munkaként megbízás nélkül, saját indíttatásból Krisztus második eljövetelének ikonját szeretném megfesteni. Fontos ez most számomra. Ha megtehetem, hogy az emberi munkát imádságnak tekintve magát a megtestesült Istent ábrázolhatom, akkor ennél nagyszerűbb dolgot már nem is várhatok az élettől.