Agresszió és megtépázott tekintély

– Az utóbbi időben két olyan pedagógus története is országos sajtóhírré vált, akiket elfogadhatatlan fegyelmi módszereik miatt ért támadás. A tanulókat ütlegelő balatonfőkajári tanítónő esetében a Veszprém Megyei Főügyészség felfüggesztett szabadságvesztést és a 18 év alattiak nevelésétől való végleges eltiltását indítványozta. Egy kézilabdaedző ellen pedig a tankerületi központ indított eljárást, mert közel negyven szülő panaszolta be durva fegyelmezési módszerei miatt… Ön szerint egyre agresszívabbak a pedagógusok, vagy a sajtó kapott fel túlzottan két szélsőséges esetet?

– Semmiképpen nem gondolom, hogy a pedagógusok erőszakosabbak lennének! Az pedig rendkívül ártalmas, hogy kevés számú, nem minden részletében ismert extrém esetből vonjunk le messzemenő következtetéseket a teljes pedagógustársadalomra. Szókratész szerint ha nem tudod, hogy a híred a teljes igazság-e, nem jó, és nem használ senkinek, miért kell akárkinek is közölni? Hol jelennek meg ilyen súlyban az építő, szépen megoldott esetek, amelyekből legalább ennyit tanulhatnánk? Ahhoz azonban nem fér kétség, hogy a gyermeket ütlegelő tanárnak nincs helye a katedrán!

– Az említett pedagógusok nem pályakezdők, egyikük egyenesen azzal védekezik, hogy „nevelési módszerei évek óta sikeresek, így nem szándékozik változtatni azokon”.

– Sajnos a köztudatban élénken él az a káros szemlélet, hogy az iskolai siker mércéje a versenyeken elért helyezés, még akkor is, ha ezeket jól bevált, „kemény” módszerekkel érik el. Én azt vallom, hogy a pedagógus hatékonyságát nem az ilyen jellegű teljesítményekkel mérjük, hanem azon az oktató-nevelő munkán, amely abban segíti a fiatalokat, hogy felnőttként a szakmájukban és a magánéletükben megállják a helyüket. A „szépen fejlett, másokat melegítő élet” lenne a cél, ahogy Németh László írja. Napjaink iskolája az IQ-teljesítményekre fókuszál, de az életben való boldoguláshoz leg­alább ennyire fontos az EQ, az érzelmi intelligencia is.

– A 2018-as TALIS nemzetközi vizsgálat szerint hazánk közoktatási intézményeinek tíz százalékában fordul elő rendszeresen verbális vagy fizikai agresszió, jellemzően nem a tanár és diák, hanem a tanulók között. Ez jó vagy rossz eredmény?

– Ha figyelembe vesszük, hogy az OECD-országokban ez az arány 14 százalék, akkor nyilván jobb helyzetben vagyunk. Ugyanakkor azt is hangsúlyozzuk, hogy minden agresszív megnyilvánulás erősen befolyásolja az érintettek, köztük az osztálytársak személyiségfejlődését, sőt a tanári kar légkörét is. Az iskolában is jelen levő bántalmazás hatása továbbgyűrűzik a felnőttek és a gyerekek további életében egyaránt.

– Pedig manapság, a digitális világban nagyon is menő a másokat becsmérlő, bántalmazó viselkedésről videót készíteni és feltölteni az internetre…

– Sajnos mindez csak elmélyíti az egyre gyakoribb indulatkezelési problémákat.

– Ha egy intézményben évtizedek óta megkérdőjelezhető módszereket alkalmaz egy pedagógus, egyedül ő tehető felelőssé?

– Ez esetben a vezetés alkalmassága is kétséges, ám nem hanyagolható el a szülők szerepe sem.

– Mondana erre egy példát?

– A korábban említett balatonfőkajári ügyben megkérdezték a bántalmazott testvérpár édesapját is, aki felháborodottan közölte, hogy „ha a gyerekek nem értik a leckét, le kell guggolni melléjük, a buksijukat simogatva tízszer is el kell magyarázni nekik”. Kérdés azonban, mennyire hiteles annak az apának az aggodalma, akitől saját bevallása szerint részben alkoholista életmódja miatt kerültek nevelőszülőkhöz a kicsik? Hol volt ő, amikor a gyerekek buksiját meg kellett volna simogatni? Egyedül a pedagógus felelőssége a gyerekek viselkedése az iskolában? A nyilvánosságra kerülő ügyekben szinte kizárólag a tanári felelősség oldaláról közelítjük meg a történéseket, az érem másik oldala ismeretlen marad.

– Úgy érzi, hogy egyes esetekben a szülők kibújnak a felelősség alól?

– Azt látom, hogy jogaikkal felvértezve előbb fordulnak a médiához vagy a kormányhivatalhoz ahelyett, hogy helyben, közösen bogoznák ki a történteket és keresnének megoldást a problémára, otthon és az iskolában egyaránt. Az eseményeket a médiából többnyire „csak” a pofon elcsattanása utántól ismerjük, de semmit sem tudunk arról, hogy mi váltotta ki. Milyen körülmények között él a gyerek? Megkapja-e a megfelelő szülői érzelmi gondoskodást? Milyen sérelmekkel, indulatokkal érkezik az iskolába? Provokálja-e a tanárt? Hogyan mérgesedett el a helyzet? Az okok nagyon mélyen rejtőznek, a rendszerből pedig hiányzik a megelőzés, a feltárás igénye és a gyógyító környezet.

– Ennyi erővel a tanár is feljelenthetné a kötelességét nem teljesítő szülőt?

– Ez talán egy kicsit erős párhuzam, a pedagógus nyilván nem tenne ilyet… Nem a feljelentés és a cikkezés a megoldás ebben az esetben sem. „Szemet szemért… – és nemsokára mindannyian vakok leszünk” – figyelmeztet Gandhi.

– Elegendő információ birtokában máshogy vélekednénk egy-egy esetről?

– Jó példa erre annak a pécsi tanárnak az esete, akit bíróságon hurcoltak meg azért, mert egy iskolaudvaron történt vita alkalmával „személyi szabadságában korlátozott” egy fiatalt azzal, hogy megfogta a hátizsákjának a vállszíját, hogy az egyébként tilos helyen cigarettázó és trágárul beszélő, másokat fenyegető egykori tanulót az igazgatóhoz kísérje. A tanár, akit az egyik randalírozó videófelvétele alapján majdnem eltiltottak hivatásától, végül a köztársasági elnöktől – és nem az igazságszolgáltatás felkent képviselőitől – kapott eljárási kegyelmet, miután tisztázódott, hogy éppen ő védte a rendet azzal a bandával szemben, ami folyamatosan megszegi a szabályokat és inzultálja a pedagógusokat és a diákokat. A renitens fiatalokra semmilyen büntetést nem róttak ki.

– Mit üzen a történet a társadalomnak?

– A pécsi kolléga is elmondta, hogy meghurcoltatása azt jelzi a környékbeli csibészeknek, hogy bármit megtehetnek következmények nélkül, ráadásul még inkább aláássa a pedagógusok már amúgy is megtépázott tekintélyét. A történet kapcsán joggal vetődik fel a kérdés, milyen segítséget kapnak a pedagógusok ahhoz, hogy ezeket a helyzeteket kezeljék? Van-e elég eszközük, van-e iskolapszichológus és fejlesztőpedagógus kollégájuk, akihez fordulhatnak? Van-e garantált tantervi lehetőségük arra, hogy fejlesszék a diákok érzelmi intelligenciáját? Van-e elég jövedelmük az életszínvonaluk emelésére vagy legalább szinten tartására, a regenerálódásra? Úgy vélem, hogy erősen szakadozik az a szövet, amelybe ágyazódva a konkrét történetek napvilágra kerülnek. A pedagógusoknak és a családoknak is segítségre lenne szükségük.

– A családok nagyon sok segítséget kaptak a kormánytól az elmúlt években…

– Igen, de elsősorban külső, anyagi, a pedagógusok pedig infrastrukturális támogatást kaptak, vagyis korszerűbb körülmények között dolgozhatnak, ami nagyon fontos, de nem elegendő. A belső támaszokat kellene még inkább megerősíteni. Egy friss uniós jelentés szerint a magyar pedagógusok bére az egyik legalacsonyabb Európában, miközben az óraszámaik a legmagasabbak. Arról nem is beszélve, hogy a végzettek ötven százaléka el sem kezdi a tanítást. A rendszerben maradókra emiatt is egyre nagyobb teher hárul. Sok a kötelező helyettesítés, és egyre kevesebb energia jut az iskolán kívüli foglalkozásokra, amikor mélyebb, teherbíróbb kapcsolat alakulhatna ki tanár és diák között.

– A nem is olyan távoli múltban a tanár megbecsültsége az orvoséval, bíróéval vetekedett. Mára oda jutottunk, hogy lényegében hősként kellene tisztelnünk azokat, akik ezt a pályát választják?

– Biztosan sokkal jobban kellene méltányolnunk őket. Bár a klasszikus erkölcsi normákon alapuló iskolai modell, amely morális fogódzót nyújthat mindenkinek, hazánkban is erősen repedezik, de szerencsére még mindig szilárd. Ennek a légkörnek a megőrzése és fejlesztése nemcsak közös érdekünk, hanem elemi kötelességünk is. Úgy érzem, a szemléletváltás lehetőségének utolsó pillanatában vagyunk.