Agyban dől el a magyarság sorsa

– Úgy érzem, hogy egy háborúban élünk, a lelkekért, lelkünkért vívják ezt a háborút kulturális, reklámipari és technikai eszközökkel, fogyasztásra „hajtanak”. Egy ilyen offenzíva ellen hogyan védekezhetünk, hogy emberek maradjunk?

– Erőszakosan globalizál a kultúra, amiben élünk, erőszakosan egyformává akar tenni mindent és mindenkit, miközben azt hazudja, hogy légy „valaki”, légy egyedi és különleges. Ez ellentmondást szül, mert versenybe kergeti az embert, arra ösztökéli, hogy feltornázza az egyéniségét egy olyan csúcsra, ahol már nincs riválisa, csak ő van, és „ő” a leggazdagabb, „ő” a legtökéletesebb. Az emberi nem története során mindig az számított, hogy mi áll az értékrend csúcsán. Ez évszázadokon keresztül az Isten volt, majd a francia forradalom letaszította Istent, és helyére állította a tudomány istenét. Csakhogy az új isten korrumpálódott azáltal, hogy nem tartotta be az eredendő parancsot, mégpedig azt, hogy az életet kell szolgálnia. A tudomány önmaga becsületét számolta fel azáltal, hogy egyre jobban eltávolította az embert az emberi értékektől, egyre inkább dehumanizálta, és mióta Hirosimára ledobták az atombombát, a tudomány korrumpálta magát. Ezután az immár szintén letaszított tudomány trónjára felkapaszkodott a Mammon, és nevezhetjük szimbolikusan Lucifernek is, egy életellenes hatalomnak, mivel ez a pénzsóvár halálkultúra szabja meg a jelenkori életünket. Ez ellen nekünk minden módon tiltakoznunk kell, mert kiszedi belőlünk az érzelmet, hiszen az érzelem veszélyes, az érzelem és a kötődés egy erőrendszer, ezt kapcsolja ki.

– „Érzéstelenít”, hogy védtelenné váljunk?

– Érzelmeink tesznek minket emberré, és ezek vérteznek fel életre szólóan. Az anya kulcsinger, a baba félvakon is látja édesanyja arcát, ilyenkor tükörneuronjaik bekapcsolódnak, érzik egymást, és az érzelmi agyban elkezd íródni az érzelem, a kötődés, a ragaszkodás, és később ezekből fejlődik ki a szeretet. Megíródik a kapcsolati, kötődési modell, a kisbaba pedig megkapja a megfelelő szeretetkulcsingereket, ugyanis az édesanyja táplálja tejjel, ezért nőtt össze az etetés és szeretés fogalma a fejünkben. Meg kellene értenünk végre, hogy a gyermek kötődési módja olyan lesz húszévesen, ahogyan az első életévében bántak vele, mert akkor készül az idegrendszeri programja. És ha nem tudunk kötődni vagy zavartan kötődünk, akkor majd párt sem tudunk választani, nem bízunk a másikban, nem vagyunk boldogok a párkapcsolatunkban, tehát gyermekre sem vágyunk. Ezért fontos a család, az ember első környezete, és a családokból áll össze a közösség. Ezek is védenek. Éppen ezért különböző értékrendek elkezdték kisajátítani a valódi tudományt, amely tényekre alapozott, bizonyított érvényességekkel működött. Például az LMBTQ-mozgalom által megfertőzött társadalomtudományok kutatásai azt akarják bizonyítani, amit igazolni akarnak, a saját érdekükben.

– Keményen megtámadták, amiért leszögezte, hogy a kisgyermekek fejét nem kell összezavarni a genderelmélettel. Érdemes volt kiállni a nyilvánosság elé? Hogyan élte meg, amikor sok pszichológus kollégája ön ellen fordult?

– Nem az igazságomért harcolok, hanem azért, hogy fogadjuk el: ami természeti, az természetes, abba ne zavarjunk bele. Csak annyit mondtam, hogy a 3–6 év közötti kor az epigenetikai, fejlődéslélektani tudományos bizonyítékok szerint a saját nemmel való azonosulás szenzitív időszaka, szóval hagyják békén a gyermekeket, ne zavarják meg őket áltudományos elméletekre való hivatkozással. Érdekes, hogy a szakmában is érvényes a nyájösztön nevű tömegpszichológiai jelenség, sokakat elsodort a közvélemény. Erőszakos a szellemi kultúra is, mert az értékrendet, amit ők vallanak és aminek ők megfelelnek, ráparancsoló módon kényszerítik rám, rád és bármelyikünkre. Dolgos ember vagyok, sok mindent elértem a pszichológiában, nagy irigység vesz körbe, mert boldog családi életet éltem, nem váltam, nem házasodtam újra, nem voltak botrányaim, és amikor mások éppen hedonista élvezeteket kergettek, én intellektuális élvezeteket űztem. Elfogadom, ilyen az ember, nem haragszom rájuk, önmagamért vagyok felelős, és ha elérnénk, hogy mindenki először legalább önmagáért legyen felelős, akkor egyből jobb hely lenne a világ.

– Milyen következményekkel jár, ha 2050-re egymillióval csökken a népességszám?, kérdezte egy újságíró a demográfust, az pedig ezt válaszolta: 1980-tól mostanáig is körülbelül egymillióval csökkent az ország népességszáma. Ha 2050-re még egymillióval csökken, az persze nem jó hír, de önmagában nem is katasztrófa. Egy nyolcmilliós ország is lehet boldog és elégedett, és egy tízmilliós is lehet szomorú és frusztrált. Pszichológusként mit gondol erről a mondatról? Örüljünk, hogy fogyunk?

– A fogyásnak nem örülhetünk, mert ez az értékválság jele. De az illető demográfus részéről ez egy nagyon dodonai, sejtelmes válasz, mivel személyesen nem foglal állást. Fontosnak tartom, hogy ha bármilyen kérdés merül fel, legyünk elég felnőttek és bátrak ahhoz, hogy kimondjuk a véleményünket. Ez a boldogságcentrikus kérdésfelvetés magában foglalja azt, hogy valójában nincs jelentősége annak, hogy ki az ember a Földön, hogy magyarnak született, hiszen semmit sem mond arról, hogy mit kezdhetünk ezzel a sorsszerűséggel. Lehet ezt úgy is értelmezni, hogy teljesen mindegy, hová születtem, Thaiföldre vagy Magyarországra, itt is lehetek boldog, meg ott is, sehová sem kötődöm igazán. Csakhogy az embernek vannak gyökerei, és ma már a transzgenerációs modellek azt igazolják, hogy az öröklés és környezet kölcsönhatása határozza meg, hogy kik vagyunk. Az embernek küldetése van, akkor is, ha ezt nem akarjuk elfogadni. Én hiszem, hogy nem véletlenül születtem ide, ide kötnek a gyökereim, ide vagyok rendelve, elvégre nem kértem, hogy megszülessek, de ha már ide születtem, talán mégis van itt valami feladatom.

– Kérdés, hogy lehet-e egyáltalán mérni a boldogságot.

– A szellemi minőség mérhetetlen, mert nem tehető adattá a szeretet, az irgalom, a szánalom vagy a kötődés. Mi meg egy olyan kultúrában élünk, amelyben a matéria, az anyagi kultúra, a gazdaság, a pénz, a vagyon, a tulajdon letarolja a spirituális dimenziót. Pedig az ember testi-lelki-szociális-spirituális lény, és Von Bertalanffy rendszerelmélete szerint egy rendszerben a legmagasabb rendszerszint a meghatározó. Mi pedig lefejeztük a legfelsőt, az Istent, és letaszítottuk a tudományt is, szóval manapság a legmagasabb rendszerszint micsoda?

– A pénz.

– Pontosan. Mókuskerékben futunk, nem szabadulhatunk ki belőle, teljesen be vagyunk fogva. A komzumvilág parancsol, ráadásul alattomosan, mivel egy permisszív-kényszerítő hatalom, amely azt mondja, hogy kergesd a pénzt, mert ha egy családban nincs kettős munkavállalás, akkor éhkoppon maradsz. De hát a természet szerint az volna a legjobb, ha az anya otthon maradhatna a gyermekével a kényes időszakokban, ám sok anya nem mer szülni, mert fél, hogy kiesik a munkarutinból, ráadásul szorong, mert nem tudja, hogy kerül vissza a helyére, és ha visszamegy, vajon fel tud-e zárkózni… beragad az egzisztenciális szorítóba. Ezek pórias, anyagias szempontok, de eldönthetnek sorsokat. Közben egészen világos, hogy demográfiai értelemben is sorsdöntő az első gyermek születésének az időpontja: csodálatos kutatások bizonyítják, hogy ha egy nő harmincéves kora előtt szül, akkor még szülni fog több gyermeket is.

– Szintén kutatások bizonyítják, hogy a magyar nők 40 százaléka nem fog szülni soha.

– Ez borzasztó, de tény.

– Azt látom a környezetemben, hogy rengeteg 40 körüli nő van, akinek nincs gyermeke, ők frusztrációjukat fogyasztással csökkentik, rengeteg 30 feletti férfi ismerősöm pedig sosem élt párkapcsolatban. „A dolgok korlátlan megszerezhetőségének illúziója és állandó, csábító ingere kiskorúsítja a személyiséget. Azonnali vágyteljesítést ír és programoz be.” Ezzel függhet össze?

– Ha egy nő nem szül, életének egy adott pontján krízisbe kerül majd, és akkor ámokfutásba kezd, pszichoszomatikus betegségek gyötrik vagy depresszióba esik. Nem fenyegetek senkit, ezek tények. Az a baj velünk, hogy félagyúak vagyunk, óriások az érzelem nélküli okosság, racionalitás birodalmában, de törpék az érzelmi életünkben. Az identitáskeresés során vannak szenzitív időszakok, amikor a génjeink rendkívül érzékenyen reagálnak a környezeti kulcsingerekre, tehát a mi, vagyis a környezet felelőssége is felvetődik, hogy mit sugallunk a fiataloknak. Sajnos manapság megkésve alakul ki a felnőtti identitásuk, hiszen a mai fiatalok többsége korán pubertál, de a felnőtté érés tíz éve rettenetesen kinyúlik. Régebben 10-12 éves korban kezdődött és 25 éves korban lezárult, de manapság eltart 30-35 éves korig is. Ez nem a gének felelőssége, mi csúsztatjuk el. A hardver fütyül ránk, 25 éves korában azt mondja a nőnek, hogy most pompás gyermeket fogsz szülni, 30 éves korában meg arra figyelmezteti, hogy vigyázzon, mert telik az idő! Afölött évről évre romlik a termékenységi arány. Legyünk észnél.

– De mit tegyen egy nő, ha nincs megfelelő partnere, ha nem talál felnőtt férfit?

– Erre azt mondhatom, hogy „anyuka! Ne csinálj a gyermekednek mamahotelt, kergesd ki a gyermekedet a világba!” Szülőként segítenünk kell a gyermekünknek, hogy felnőtté érjen, és Erik H. Erikson fejlődéspszichológus szerint három dolog kell a felnőttséghez: az, hogy önmagamon kívül mást is tudjak szeretni; hogy tudjak elköteleződni; és végezetül hogy tudjak felelősséget vállalni. Ha ezt a hármat tudom, akkor nem azon jár az eszem, hogy mikor szórakozhatok végre Thaiföldön, mert ez egoisztikus álláspont. De ha azt üzeni a világ, hogy csak magaddal törődj és senki mással ne foglalkozz, ráadásul nagy a nyomás, hogy legyél valaki, tehát ha a kultúra arra ösztökél folyamatosan, hogy kapaszkodj fel a csúcsra, akkor a közös történetünknek rossz vége lesz. Teljesítményorientált és vetélkedő kultúrában élünk, amelyben eltapossuk egymást és átgázolunk a másikon, pedig minden új tudományos modell azt kiáltja, hogy mindennek a kulcsa az együttműködés; és mégis, pont az ellenkezőjét csináljuk. Alattomosan, tudatlanul vagy szándékosan egymást akadályozzuk, ez okozza a boldogtalanságot.

– Tehát kulturális okai is vannak annak, hogy későn érünk felnőtté, és nem vállalunk gyermeket?

– A természetinek és a társadalminak az inkongruenciája okozza a bajt, a mai kultúra képtelen elérni, hogy a hardver és a szoftver együttműködjön. Amikor a férfi már ivarérett, és álmatlan éjszakáin üldözik a szexuális szükségletei, akkor az édesanyja azt kellene mondja neki, hogy fiam, bérelünk neked egy kis lakást, és menj, indulj el az életben, tartsd fenn, vagy ha a fiatal megszerezte a szakképesítését vagy elvégezte az egyetemet, és el tudná már tartani magát, akkor ösztönözzük, hogy kezdje el a saját életét.

– Sokan kapnak lakást vagy házat, mégsem kezdik el.

– Azért, mert azt anyuka és apuka veszik meg, így nem alakul ki a felelősségérzet, hogy ezt neked kell fenntartanod. El van torzulva az egész kultúránk, egy parazita-dependens kultúra jött létre, óriás csecsemőkké vagyunk torzítva, függünk mindentől, függünk az élvezeti szerektől, tehát egy hedonista kultúrában, egy konzumvilágrendszerben élünk.

– Egyik könyvében „hedonista fasizmusnak” nevezi ezt a világrendszert. Találó kifejezés.

– Ezt Theodor Mieth teológus állította, ő írta le, hogy a legveszedelmesebb izmus a konzumizmus, amit hedonista fasizmusnak nevez, mert átível politikai rendszereken, sőt, azok fölött áll. Miközben a politikai rendszerek csatáznak a mélyben, efelett ott nevet kajánul az ördög, és azt mondja, hogy enyém a pénz, én vagyok az úr. Eszünkbe kéne vésnünk végre, hogy a materiális szemléletnek nincsen lelke, hiszen a pénz azt üzeni, hogy minden megkapható, de az ember nem tárgy, és ha mégis tárgyiasul, akkor vége a világnak, elembertelenedünk. Éppen ezért rettenetesen fontos, hogy ne mechanizáljuk az emberi életet, mert az ember, mint Kosztolányi írta, egyedüli példánya az univerzumnak; tiszteljük egymásban a nagy különbözőséget!

– Tehát az iméntieket összefoglalva mégis agyban dől el a gyermekvállalás és a felnőtté válás, nem a gazdaság határozza meg?

– Döbbenetes belegondolni, hogy úgy vagyunk „gyártva”, azaz teremtve, hogy van bal és jobb agyféltekénk, köztük meg egy híd, amin az információk jönnek-mennek. Ez a férfiaknál kétsávos, a nőknél meg jóval több, más szóval a nők folyton mindennek az érzelmi oldalát látják, kevésbé viszik fel magas absztrakció szintjére az élet dolgait. Az a baj, hogy az egész kultúránk megváltozott, és ez az új kultúra elkezdte likvidálni a jobb agyféltekénket, pedig ez az érzelmi oldalunk, az élet sója, mert az, hogy szeretsz, ragaszkodsz, hogy valaki fontos neked, hogy érzel szánalmat, irgalmat és segítesz a másiknak, ez mind az érzelmi és szociális intelligencia terepe. A mai világunkban a bal félteke vált dominánssá, ami ráveszi az embert arra, hogy ne érezzen szánalmat, irgalmat, ne törődjön a másikkal, hanem dolgozzon, hogy feljusson a csúcsra, mert akkor ő lesz az isten. Ha csökken a jobb agyfélteke szerepe, akkor csökken a felelősségérzet is, nem alakul ki az elköteleződés, tehát mindaz megszűnik, ami megfogná a fékeveszetten őrjöngő bal agyféltekét, hogy ne rombolja szét a világot. Ha nincs érzelmi fék, akkor hová fogunk jutni? Így féktelenedett el a kultúránk és mi magunk is.

– A materiális felhalmozással párhuzamosan fogy a népesség, vagyis az ember. Ön szerint megállítható, megfordítható ez a folyamat?

– Nem tudok erről okosabbat mondani, mint amit temérdek kutatás után Kopp Mária és Skrabski Árpád mondtak: megfelelő időben kell megszülni az első gyermeket, különben folyamatosan fogyunk tovább. Egy nagy, világméretű vizsgálat is ugyanerre az eredményre jutott: ha a nő 30 éves kora előtt megszüli az első gyermekét – de a legjobb 25 körül –, akkor több gyermeket is fog szülni, nem halogatja, akármilyen kultúra van körülötte, ez a folyamat automatizmusként hat tovább; kissé misztikusan hangzik, de így igaz. A huszadik század végén akkor lendült fel a magyar népesedés, amikor a Ratkó-időszakban született gyermekek utódai szültek. 1956 végén visszavonták az abortuszt tiltó törvényt (amelynek érvénye az 1878-as Csemegi-kódexből származott, ezt érvényesítette Ratkó). Hogy mi lett a tilalom feloldásának következménye? Hatmillió magyart irtottunk ki mostanáig. Ez egy genocídium. Hatmillió magyar gyermeket öltünk meg, és ebben én is felelős vagyok, és mindenki, aki nem lépett közbe.

– Csakhogy manapság a tilalom nem ösztönözné a gyermekvállalást, hiába tiltjuk meg Magyarországon, ha egyszer külföldön több abortuszklinika várja a magyar nőket is.

– A kormányzat részéről az utóbbi tíz évben rengeteg csodálatos gazdasági intézkedés született, csakhogy ezek gazdaságiak és munkaközpontúak. Hogyha a munka és a társadalmi munkamegosztás szemszögéből közelítjük meg a kérdést, akkor tévútra térünk, mert ezek csak korlátozottan hatnak. A legutóbbi időben a László Tamás által kezdeményezett demográfiai kerekasztal három tételt fogalmazott meg, mit kellene tennünk, hogy megállítsuk a demográfiai hanyatlást: 1. legalább két gyermeket kellene szülnie egy nőnek; ezen a téren rosszul állunk, mert a szülők nem adják fel a kétkeresős munkaviszonyt, ám ha nem szabadítjuk ki a nőket erre a szent időszakra, hogy teljes pénzzel, biztonságba helyezve szüljenek, akkor reménytelen a helyzet. A főállású anyaság lenne erre a megoldás, de erre nincs gazdasági lehetőségünk. Sajnálom. A 2. tétel az, hogy életpálya- és jövőtervezés által segítsünk a fiataloknak, valódi segítséget nyújtsunk nekik a nevelésben, iskolatámogatást adjunk, szóval hozzunk létre kedvező környezetet, a 3. tétel pedig a mentális átnevelés kérdése, és én ezzel kezdeném. Azért kezdeném ezzel, mert az ember elsősorban spirituális lény, célt, értelmet keres az életében, azon gondolkodik, hogyan lehet boldog, és hogyan tehet mást boldoggá. Ha nem formáljuk át a társadalmat és a mentalitást, akkor mit sem ér, hogy emelik a családi pótlékot. Rengeteg juttatás van, élnek is velük az emberek, de nem ez a lényeg.

– Ezek a gazdasági intézkedések miért nem törnek át?

– Azért, mert a fejünkben dől el, hogy szeretnénk-e családot, szeretnénk-e gyermeket. Erre mit mond a konzumkultúra által félrenevelt materialista, földhözragadt, egoista ember? Egy frászt fogok gyermeket a világra hozni! „Én” nem küszködöm, „én” nem fogok pelenkát cserélgetni, „én” nem fogok éjszakázni, „én” jól akarok élni, a hedonista boldogságeszményt követve. Ha nem vagyunk hajlandóak felnőni, és nem tudjuk a magasabb szintű, eudaimonikus boldogságot elérni és eljutni oda, hogy megkérdezzük: emberként ki vagyok, mit akarok az élettől, és az élet mit akar tőlem, akkor elfogyunk.

– Mit jelent az eudaimonikus boldogság, ez a hedonizmus ellentéte?

– Ógörög filozófiai, egyben boldogságpszichológiai fogalom, azt a fajta érzést jelenti, amikor valaki rájön arra, hogy a legigazibb boldogság az, amikor nem magunkat, hanem valakit teszünk boldoggá, és visszasugárzik ránk, hogy adtam a világnak; olyan cselekvő létet élek, amelyben nemcsak saját magamat építem, hanem a családomat, a közösségemet is, mert ezek éltetnek minket, és nekik adunk vissza. Ha pedig felnőtt vagyok, akkor tudok szeretni, és nem csak önmagamat, hanem mást is, tehát tudok családot alapítani, tudok gyermeket nemzeni és célokat kitűzni. Mi a legősibb öröm egy nő életében? Ha gyermeket szül, mert akkor beteljesül a női sors, a kizárólagos rendeltetés. És mi az igazi öröm egy férfi életében? Amikor karjába veszi a gyermekét, akit nemzett, és a „teremtett ember” átéli saját életadó, teremtő erejének csodáját. Ennél nagyobb öröm nem létezik.