Ahogy mi láttuk – Budapest ostroma

Budapest ostroma fél évszázadon át tabu volt. A történészek is igencsak szőrmentén, a pártállami elvárásoknak megfelelően foglalkoztak a témával, de még a rendszerváltás után született művek is óvatosak voltak.

Szürreális képet mutatott a főváros 1944. december 24-én. Egyszer csak megjelent egy szovjet T–34-es tank a Hűvösvölgyben, a Szépilona remíz előtt. Ledöbbent az ott posztoló magyar rendőr. A tank ide-oda forgatta a tornyát, azaz körülnézett, majd ahogy jött, eltűnt. A város készült a karácsonyra, jártak a villamosok, játszottak a mozik, az emberek boltról boltra szaladgáltak, ajándékokat vásároltak… A könyvben olvasható visszaemlékezések tökéletesen visszaadják azt az atmoszférát, azt a végítélet előtti hangulatot, amelyben a város egyszerűen nem akart tudomást venni a közelgő veszélyről. A korabeli magyar propagandagépezet is tehetett erről, számtalan napló és emléktöredék bizonyítja a kötetben, hogy a hivatalos állásfoglalás biztonságos helynek mondta Budapestet. Olyannak, amit sohasem ér el a Vörös Hadsereg. Éppen ezért nagyon sokan költöztek budapesti rokonaikhoz, ismerőseikhez vidékről, főként a keleti országrészből.

December 24-én bukkant fel az első T–34-es a Hűvösvölgyben, és két nap múlva be is zárult az orosz gyűrű a város körül. Hamarosan dörögni is kezdtek a „fekete disznók” (ez a 152 milliméteres szovjet ágyú német beceneve volt), illetve dübörögtek a levegőben a Raták és a Sturmovikok motorjai. Elkezdődött a pokoljárás.

Hitler erődje

Malinovszkij marsall 2. ukrán frontja már 1944 októberében parancsot kapott a szovjet vezérkartól (Sztavka), hogy foglalja el menetből a magyar fővárost. A front 46. hadserege támadott Kecskemét felől Budapest irányába, de a Pestet védő Attila-vonal előterében megállították a német és magyar erők. Ezután a marsall úgy döntött, a frontális támadás helyett bekerítéssel próbálkozik…

Kevés szó esik arról, amiről a kötet vallomásai több helyen megemlékeznek: az újságok is foglalkoztak azzal, hogy Budapestet nyílt várossá kell nyilvánítani, azaz harc és pusztítás nélkül át kell adni az ellenségnek. Ahogy történt ez például Róma esetében. Hitler pont ellenkezőleg gondolta, és november 23-án erőddé nyilvánította a magyar fővárost. Megpecsételte ezzel a sorsát. A könyvben egy szovjet katona azt mondta a magyar civileknek a harc csúcspontján, hogy ez „rosszabb, mint Sztálingrád”.

Hiteles források szerint közel 40 ezer civil halt meg az ostrom során, a város 39643 épületének háromnegyede elpusztult. Ha már adatok, Budapestet 38 ezer magyar és 41 ezer német katona védte, miközben 141 ezer szovjet, illetve román katona ostromolta. Egyik fél sem kímélte a várost. A harcok során az úgynevezett belövések jelentették a legnagyobb veszélyt a civil lakosságra. Ezek ágyú- és aknatalálatok voltak a könyv visszaemlékezései szerint, amelyeket a repülőgépek bombái és gépágyúsorozatai egészítettek ki. Az emberek a házuk alatti pincékbe húzódtak, összezsúfolódva és hamarosan megfosztva áramtól, víztől, gáztól is. Kínozta őket a pára, a bűz és az összezártságból adódó sok-sok emberi súrlódás is. Azoknak a családoknak és közösségeknek volt nagyobb esélyük a túlélésre, amelyek összetartottak. Hideg tél volt, az emberek az éjszakákat kabátban, alaposan felöltözve töltötték és ágy, fekvőhely híján sokszor egy széken, deszkán ülve aludtak.

A szabad rablás három napja

Meglepően változatos képet kapunk a kötet olvastán a katonákról, a személyes vallomások több klisét is megkérdőjeleznek. Az egyik a fosztogatás kérdése. A visszaemlékezők számtalan esetben írnak olyan német, de sajnos magyar katonákról is, akik értékeket vettek el tőlük, elvitték szűkös élelmiszer-tartalékaikat, vagy kirámoltak valamilyen boltot. Egyik-másik napló olyan bűnözőkre is utal, akik katonának öltözve igyekeztek kihasználni a zűrzavart, behatoltak az éppen üresen hagyott lakásokba, amelyek lakói az óvóhelyen szorongtak.

És hát a nyilasok… A kötet több olyan esetet is említ, amikor egy pékség tulajdonosa bejelenti, hogy most jött a hivatalos üzenet, miszerint a nyilasok lefoglalják a párt számára a sütöde összes kenyerét és minden liszttel teli zsákját. A pék annak a boltja előtt feltorlódott tömegnek mondta ezt, amelyik éppen túlélte egy Rata pusztító alacsony támadását.

A kötet számtalan példát hoz arra is, miként erőszakoskodtak a Vörös Hadsereg katonái a nőkkel (újabb kutatások szerint megtették ezt az amerikaiak is Németországban, csak az arányok térhetnek el). A kötet szerint sok múlott azon is, mennyire voltak berúgva a lakásokba benyomuló szovjet katonák, volt-e velük valamilyen tiszt, aki azért fékezni tudta őket, ha akarta, és volt-e ott idősebb civil férfi, aki orosz fogságba esett még az első világháborúban. Mert ő tudott beszélni velük.

Az egyik visszaemlékező megemlít egy nő tisztet, aki valamilyen körzetparancsnokként lépett színre. Ő konkrétan lelőtte az erőszakoskodó vöröskatonákat. Ha ezt valóban megtette, akkor csakis politikai tiszt vagy NKVD-s lehetett.

Nem volt egyforma a szovjet katonák fellépése. A naplók szerint az első vonal, azaz a harcoló egységek tagjai minden fiókot kinyitottak, németeket keresve, és minden karórát magukhoz vettek, amit csak tudtak. De csupán erre volt idejük, mert az NKVD hajtotta őket tovább, újabb és újabb rohamokra. A bajt a második hullám, illetve a csellengők okozták. És amint elesett Budapest, jött három nehéz nap. Sokak szerint – és erről szovjet visszaemlékezők is írnak más helyütt – ez a módszeres zsákmányszerzés ideje volt. Kellett minden: abrosz, ágynemű, cipő és csizma, kanál és villa egyaránt. Több elemző is a Sztavka által kiadott engedélyről beszél, de nincs erre bizonyíték, inkább csak bevett szokás lehetett a háromnapos „szabad rablás” a Vörös Hadseregben, amely után az NKVD újra kezébe vette a gyeplőt.

Éhhalál az óvóhelyen

A szocializmusban felemelt féllegendák is igazolást nyernek: a könyv lapjain előkerülnek olyan szovjet katonák, akik adtak egy fekete veknit az éhező civileknek, katonaorvosok, akik civil betegeken segítettek. Ahogy mondani szokták: az egyik le akart lőni, a másik megmentette az életedet.

A civilek számára az éhség volt talán az ostrom leggyötrőbb eleme. Előkeríteni, elkészíteni, beosztani az ételt, ezzel mindennap szembe kellett hogy nézzenek az óvóhelyekre húzódó budapestiek. Számtalan szó esik az utcán heverő lótetemekről, amelyeket kaszabolnak, darabolnak a fegyvercsöndben előmerészkedő emberek. „Nekünk a feje jutott. A pofájából pörköltet főztünk, az agyvelejét kirántottuk” – írja valahol egy emlékező. A kötet egyik drámai naplóbejegyzése megemlít egy 9 hónapos csecsemőt, aki éhen halt, mert nem tudták táplálni az óvóhelyen.

A vallomások szerint gyötrő érzés volt a bizonytalanság is. Érvényét vesztette az a fogalom, hogy holnap, és sohasem lehetett tudni, hogy a robotra hurcolt férfiak – és adott esetben asszonyok is – visszatérnek-e valaha, vagy elnyelik őket a távoli lágerek. Országosan 700 ezer magyar jutott erre a sorsra. Malinovszkij sokkal több foglyot jelentett a Sztavkának, mondván, azért húzódott el Budapest ostroma, mert nagy létszámú sereg védte. Civilekkel egészítette ki a fogságba esett magyar katonák tömegét. Valójában kétszeres túlerőben volt a Vörös Hadsereg Budapest ostrománál, a technikai, fegyverzeti fölényről nem is beszélve…

Mi értelme volt kiadni e könyvet, nyolcvan évvel az események után? Annyi mindenképpen, hogy végre a lehető legnyíltabban beszélhette ki a társadalom Budapest ostromát. A jelenre nemigen alkalmazhatók a kötetben leírtak, főként a most zajló ukrán–orosz háború szempontjából nem. Egészen más etnikai, politikai és kulturális viszonyrendszerben zajlik az a testvérharc. De ha a szavazók fiatalabb generációja végigolvassa a két kötetet, megérti, hogy miért járja a békepolitika útját, és miért igyekszik csendesíteni az EU háborúpárti kórusát az Orbán-kormány…