– Elkezdődött a tanítás az iskolákban. Milyen tanév lesz?

– Nehéz, de ehhez sajnos lassan már kezdünk hozzászokni. A kormányzat az elmúlt három esztendőben folyamatosan vonta ki a pénzt a közoktatásból. Először az óvoda első évére és az iskola első, ötödik, kilencedik évfolyamára, majd felmenő rendszerben minden évben újabb négy évfolyamra adott kevesebb alaptámogatást, olykor 20-25 százalékkal kevesebb pénzt. Így aztán addig jutottunk, hogy ma jószerével nincs olyan normatív támogatás, ami 2003-ban, kilenc évvel ezelőtt ne lett volna névértéken nagyobb a mainál.

– Milyen hatásai lettek a pénzkivonásnak?

– Ami kézzelfogható adat: ezer fölötti bezárt, átszervezett oktatási intézmény, tízezer fölötti elbocsátott pedagógus. Azért nem tragikusabb ennél a helyzet, mert az önkormányzatok és más iskolafenntartók erejükön felül próbálják ellensúlyozni a kormányzati elvonásokat, másrészt mert már nincs hova hátrálni. A fenntartók eladósodtak, vagyontárgyakat adtak el, kötvényeket bocsátottak ki, így tudták átvállalni az óvodák, iskolák fenntartásának terhét. Már akik át tudták vállalni azt, mert a kistelepülések képtelenek voltak erre, itt a legrosszabb a helyzet. Sajnos úgy tűnik, hogy további megszorítások várnak erre a területre is, a kiszivárgott információk szerint a költségvetés tervezésénél úgy számolnak, hogy további 120 milliárd forintot vonnak el az önkormányzatoktól, s ezen belül akár 40-60 milliárdot a közoktatásból, amit már az önkormányzatok sem tudnának pótolni. S hogy miért megint az önkormányzatoktól akarnak elvonni? Mert így lejjebb tolható a konfliktus a kormány szintjéről, ráadásul a fenntartók többsége ellenzéki. Azt a kormány is látja, hogy nem háríthatja át a megszorítások következményeit a helyhatóságokra, így olyan törvénymódosításra készülnek, amely szerint jelentősen szűkítik a tanórákon túli szolgáltatásokat. Tehát például az egyéni fejlesztésre való időt, a nem tanórai foglalkozásokra, a napközire, a tanulószobára, a felzárkóztatásra szánt időkeretet korlátozzák. Gyakorlatilag elveszhet szinte minden, ami igazi pedagógiai, nevelési színtérré teszi az iskolákat, illetve ami még ebből mára megmaradt.

– Az új kormány tavasszal mit tehet majd ebben a helyzetben?

– Érdekes helyzet, hogy az imént vázolt elvonások, intézkedések jövő szeptembertől lépnének hatályba, tehát innen kell majd kezdeni a munkát. Először is békére és nyugalomra van szükség. Az elmúlt hét évben százhatvan esetben módosította a kormány az oktatást szabályozó törvényeket, volt olyan paragrafus, ami háromszor változott. Stabilitást kell tehát teremteni. Ami a gyakorlati lépéseket illeti, először egy fontossági sorrendet kell felállítani, hogy melyek azok a területek, ahol a legsürgősebben további pénzekre van szükség a normális működéshez. Ez afféle tűzoltás lesz. De még ezek után sem lehet nekilátni az igazi építkezésnek, hiszen lehet bármilyen jó szándékú az új minisztérium, a pedagógusok helyzetének megnyugtató rendezése nélkül nem lehet előrelépni. Az új kormány oktatáspolitikájának szíve az átgondolt pedagóguspolitika kell hogy legyen. Fásult, motiválatlan tanítókat, el nem ismert tanárokat nem lehet partnernek megnyerni.

– Milyen nagy a baj náluk?

– Ma a magyar pedagógusok csupán tizenkét százaléka harminc év alatti, közel egyharmada viszont elmúlt ötvenesztendős. Ennek az az oka, hogy a mostani körülmények között valóban nem jelent perspektívát, hogy valaki tanító, tanár legyen. Ha ezen nem változtatunk, akkor néhány éven belül még nagyobb baj lesz. Hogy mi a megoldás? Ennek kulcseleme a pedagógus életpályamodell, amelynek első változatát 2002-re kidolgoztuk, akkor a kormányváltás miatt már nem sikerült bevezetni. Azt a tervezetet az elmúlt hét év tapasztalatai alapján jelentősen átdolgoztuk. Az azonban ma is meggyőződésünk, hogy a közalkalmazotti kereteken belül egy sajátos jogállást kell kialakítani, egy olyan előmeneteli és bérezési rendszert, amely szakít azzal a homogenizáló szemlélettel, ami a közalkalmazotti jogviszony sajátja. A mostani elképzeléseinket egyébként fél évvel ezelőtt nyilvánossá tettük, lehetővé téve a szakma számára, hogy megvitassa, javaslatokat tehessen.

– Mit terveznek még?

– A fenntartók számára a legnagyobb anyagi terhet a pedagógusok bérköltsége jelenti. Ennek kifizetését a központi költségvetés venné át, azaz központilag garantált bére lenne a pedagógusok jelentős részének. Ily módon az állam nagyobb szerepet vállalna az oktatás finanszírozásában, és mindez nagyobb garanciát jelentene a pedagógusok számára, s kiszámíthatóságot a fenntartóknak. Természetesen az önkormányzatok is lehetőségeket kapnának arra, hogy a központilag fizetett pedagógusokon kívül saját költségükre további pedagógusokat alkalmazzanak, az ő státusuk azonban ebből adódóan más, juttatásaik azonban ugyanazok lennének. Újdonságot jelentene az is, hogy a pedagógusokat minősítenék, először a gyakornoki időszak végén, majd később is hatévente külső-belső minősítéseknek kellene megfelelniük, hogy magasabb jövedelmet, szakmai előrelépést jelentő kategóriákba lépjenek át. Az oktatás problémáival egyébként ma a szakpolitikusok, lényegében pártállásra való tekintet nélkül, egyetértenek. A megoldást illetően természetesen vannak különbségek, ám abban nincs vita, hogy gyökeres változtatásokra van szükség. Az előttünk álló nyolc-kilenc hónap legfontosabb feladata az, hogy az átmenet üteméről, részleteiről megegyezzünk, mert számtalan jó elképzelés bukott már el azon, hogy átgondolatlanul akarták bevezetni.

– Néhány évvel ezelőtt szinte nem múlt el érettségi botrány nélkül, és a mostani, kétszintű rendszer sem vált be. Ezen változtatnának?

– Idén tavasszal valóban sokan temették a kétszintű érettségi ezen rendszerét, mert alig volt gyerek, aki az emelt szintet választotta volna. Láthatóan nincs motiváció arra, hogy a diákok a nehezebb vizsgát válasszák. Igazságtalan a mostani szisztéma, mert egy fontos kérdésben, miszerint ki jut be valamilyen felsőoktatási intézménybe, nem ad igazságos választ. Holott ez elvárható lenne. Pár év átmeneti időszak után oda kell visszajutni, ami a kétszintű érettségi kiindulópontja volt, vagyis a középfokú érettségi a középiskolai tanulmányok lezárása legyen, a felsőfokú pedig a felsőoktatási intézményekbe történő felvételit jelentse. Az a célunk, megfelelő felkészülési idő után, hogy aki államilag finanszírozott felsőoktatási intézménybe jelentkezik, az először egy, később két tárgyból emelt szintű érettségit tegyen.

– A pénzen kívül mi az, ami leginkább hiányzik az oktatásból?

– Lehet, hogy meglepő lesz, amit mondok: az idő. Ha megkérdezzük a természettudományos tárgyak oktatóit, akkor azt mondják, hogy több ilyen óra kellene, a szülők a több nyelvórát és a mindennapos testnevelést említik leginkább, volt is ilyen felmérés, de mondhatnánk az egészségre nevelést, a művészeti oktatást, a kórust, a kirándulásokat és így tovább, tehát mindazon területeket, ami az iskolákat nevelési színtérré teszi. A mostani helyzeten úgy lehet változtatni, hogy jelentős támogatást kell adni az egész napos iskolának. Nem kötelezően kell bevezetni, hanem anyagilag ösztönözni, hogy az iskolák gondolják végig az oktatási programjukat, és adott esetben bővítsék azt ezekkel a területekkel. Nem a régi, „délelőtt órák, délután napközi” rendszert kell tehát érteni az egész napos iskola alatt, hanem egy annál jóval tartalmasabb, kiforrottabb pedagógiai programot. Ez egyébként a leszakadó rétegek, így a cigányok helyzetének javításában is kívánatos módszer lenne.

– Ráadásul minél több időt töltenek együtt a diákok, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az osztályokból valódi közösség alakul.

– A közösségformálás az iskola az egyik fontos feladata. Úgy tudunk tenni például az ellen, hogy a tehetséges fiatalok elmenjenek Magyarországról, ha a szívükbe, lelkükbe oltjuk, hogy ők idetartoznak. Az idetartozás érzése, a hazaszeretet nem elsősorban a magyarórán, Petőfi verseinek hallatán fog megszületni. A hazaszeretet ott kezdődik, hogy szeretem az osztálytársaimat, szeretem a barátaimat, a családomat, a falumat, a városomat, ahol élek. Ez egy egymásra épülő rétegekből álló, nagyon összetett érzület. A hazaszeretetet nem lehet intellektuális érvekkel helyettesíteni. Ezt a szívünkben kell éreznünk.

Bándy Péter