Akik Magyarországon maradtak

Az orosz–ukrán háború kitörése óta eltelt egy év során a Magyar Máltai Szeretetszolgálat 115 ezer, Ukrajnából elmenekült embernek nyújtott segítséget. Az otthonukat elhagyni kényszerülők közül több tízezren a beregsurányi határátkelőhelyen léptek be Magyarországra.

– Tízezrek részesültek a mindennapos életüket megkönnyítő adományokban, 170 ukrán család pedig bekapcsolódott abba az egyéves integrációs programba, amely a legmagasabb szintű támogatást jelenti: a családokat egy évre bérelt lakásokban helyezzük el, a gyerekek a koruknak megfelelően óvodába, iskolába járnak, a szülők munkát vállalnak, és magyar nyelvi képzésben vesznek részt. A támogatott időszak végére a családoknak képessé kell válniuk arra, hogy önállóan előteremtsék a megélhetésükhöz szükséges anyagiakat, és gondoskodni tudjanak magukról, hogy a későbbiekben már ne menekültként éljenek, hanem úgy, mint egy átlagos család – mondja a Demokratának Romhányi Tamás, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kommunikációs vezetője.

A szeretetszolgálat alapszemlélete az alapító elnök, Kozma Imre atya szerint a hospitalitás, ezért a programban több olyan család is helyet kapott, amely egészségi okokból is rászorul a kiemelt támogatásra. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2022 márciusában kötötte az első együttműködési megállapodást. Az ország több pontján működik a program, Debrecenben például 16 család mindennapos segítését látják el a szeretetszolgálat munkatársai és önkéntesei. Ez összesen 59 fő gondozását jelenti.

A debreceni munkát Molnár Tamás családgondozó-koordinátor fogja össze. Tízfős csapatot irányít: családgondozó, tolmács, menekültügyi tanácsadó dolgozik a családokkal. Telefonálnak, szerveznek, egész nap úton vannak, ellenőrzik a raktárkészletet, családokat látogatnak, és külön időt fordítanak arra, hogy önkéntesek bevonásával közösségi alkalmakat, farsangi fánksütést, kirándulást, focimeccs-látogatást szervezzenek az ukrán menekülteknek, hogy egymással is találkozva ne érezzék magukat egyedül. Kitűnő kapcsolatot sikerült kiépíteni az egyetemmel, a klinikával, az egészségügyi és oktatási intézményekkel.

Szvetlana kislányával, Katyával

Paholok Olena és kislánya

1 2 3 4 / 4

Az ukrán családok számára az egyik legnagyobb nehézség, hogy nem beszélnek magyarul, vagy csak nagyon keveset. Ezért tolmács segítségére szorulnak a napi ügyeik intézésénél az okmányirodától az egészségügyi ellátáson át az álláskeresésig. A szeretetszolgálat munkatársainak a munkanap kezdetben 24 órából állt. Ma már jobb a helyzet, átrendeződtek a feladatok, de ma is akad teendő bőven: sokan állnak saját lábukra, de érkeznek újak. A segítők eleinte folyamatosan jelen vannak mindennapjaikban, ám idővel egyre kisebb a szerepük, hiszen a cél, hogy az egyéves program végére a családok önálló életet éljenek.

Kalincsuk Viktorija tavaly március 8-án érkezett kislányával, Veronyikával Beregsurányba Kijev mellől, Brovariból. Hosszú volt az út, és elképesztően viszontagságos.

– Az otthonunkban reggel ötkor irtózatos robajra és zajra ébredtünk: bombázták a repülőteret. Iszonyatosan megrémültünk, amikor kinéztünk az ablakon. Nem messze lakunk a reptértől, láttuk, hogy már lángokban áll. Azonnal csomagoltunk, és elindultunk a mamához, aki 86 kilométerre él Kijevtől. Ott eleinte védettebbnek tűnt az élet, de amikor két rakéta oda is becsapódott, újra menekülnünk kellett. A kislányom autista, speciális terápiára szorul, nem tehettem ki a sorozatos traumáknak – emlékszik vissza az édesanya a viszontagságos útra, ami ekkor már Lemberg megyébe vezetett. Nem maradtak sokáig. Veronyika mindössze egy hetet töltött egy ottani rehabilitációs központban, ahová felvették, de néhány nap múlva oda is becsapódtak a rakéták.

– Megláttam a félelmet a gyerekem szemében, és akkor eldöntöttem: nem maradunk tovább. Nem volt mire várni, ez volt a döntés pillanata.

Viktorija csak azt tudta, hogy hol nem marad, arról viszont fogalma sem volt, hogy hová menjen. Három napot töltöttek a lengyel határon egy tornateremben, ahol a hatalmas zajban a kislány sírva fakadt, és kirohant az utcára. A konténerben valamivel jobb volt, hoztak plédet és hősugárzót, de még így sem ment a hőmérő higanyszála 14 fok fölé. A kicsi elájult. Valószínűleg az éhségtől, mert a speciális étrendjét ilyen körülmények közt nem lehetett biztosítani.

Mehettek volna Grúziába vagy Lengyelországba. A kislány miatt azonban szóba sem jöhetett, hogy menekültszálláson, sátorban vagy konténerben lakjanak. Végül Viktorija volt férje tanácsára döntöttek Magyarország mellett, ő javasolta, hogy kérjenek segítséget a Máltai Szeretetszolgálattól, mert az interneten sok hír szólt arról, hogyan segíti a magyar szervezet a menekülőket. Nem bánták meg. Fia, Andrej telefonált Budapestre, hogy ki tudna befogadni egy anyukát egy autista kislánnyal. A Máltai Szeretetszolgálat igent mondott. Irány Beregszász, illetve Beregsurány.

– Március 8-án indultunk, éjfél előtt értünk az ellenőrző pontra, mert az autó, amivel a rokonok elhoztak, lerobbant. Szerencsére sikerült megjavítani, de másfél órát álltunk a mínusz kilenc fokos hidegben – mondja Viktorija.

A Kárpátaljára történő belépéshez át kell menni az úgynevezett ellenőrző ponton: a legbiztonságosabb megyéről beszélünk. Itt minden okmányt elkérnek, és mindent ellenőriznek.

– Volt egy kis kunyhó az ellenőrző pontnál, ahol várakozni és melegedni lehetett. Addig elkísértek, de onnan már gyalogolni kellett a határig. Egyszer csak fegyveres határőrök rohantak felénk. Nagyon megrémültünk. Ám ezúttal nem volt rá okunk: a magyar határőrök azért szaladtak elénk, hogy segítsenek elvenni a bőröndjeinket. Beregsurányba érve Biró-Sass Nadja, a tolmács rántott húst hozott krumplipürével, és negyedóra alatt szerzett autót. Kezdtünk megnyugodni.

– Viktorija végigment a kiválasztási folyamaton, veszi át a szót Szufelják János menekültügyi tanácsadó. Megtudjuk tőle, hogy az asszony Kijevben pénzügyi területen dolgozott, majd a válás után elvégezte az ABA-terápiás képzést, hogy az autista kislányán segíteni tudjon. ABA-terapeutaként kezdett dolgozni Kijevben, amikor kitört a háború. A Máltai Szeretetszolgálat bérli nekik a lakást, amiben laknak, a kislány a Görögkatolikus Szent Bazil Autista Iskolában kapja meg a legfontosabbat, a testre szabott terápiát.

Szóba kerül a háború, ami Viktorija szerint hosszú lesz, mert a területért és a hatalomért folyik, nem épeszű emberek miatt. Élete célja, hogy a kislánya felnőttként önálló legyen, ne szoruljon mások segítségére. Elképzelhetőnek tartja, hogy Magyarországon ismét a pénzügyi szektorban helyezkedik el. Hálás azért a szeretetért, ami a Máltaiak részéről nap mint nap körülveszi, és azt is elárulja, hogy azért szereti a magyarokat, mert intelligensek, és nem szeretnek konfrontálódni.

A Máltai Szeretetszolgálat munkatársainak minden napra akad izgalmas feladat. Most irány a debreceni klinika, ahová kivizsgálásra várják Inrikát és kislányát, Vasziliszát. A kislány ugyanis halva született, de szerencsére ma már egészséges. A neurológiai vizsgálaton is mindent rendben találnak, nem igazolódott be az epilepsziagyanú: megkaphatja a kötelező védőoltásokat. A család kezd beilleszkedni, Inrika férje, Denisz Hajdúhadházon dolgozik egy gyárban.

Paholok Olena, a férje és kislánya viszont még újoncnak számítanak: csak októberben csatlakoztak az integrációs programhoz. Férje már munkába állt. Ő azért tudott Magyarországra menekülni, mert felesége súlyos betegsége és saját rokkantsága miatt nem sorozták be.

Lena életébe erős kézzel nyúlt bele a sors. Őt a háború kitörése előtt más gondok aggasztották: 2022. február 2-án méh­nyakrákot diagnosztizáltak nála. Február 16-án megműtötték, majd hazaküldték. A kemoterápiát azonban már nem kezdhette meg, mert közben kitört a háború.

– A gyerek hetekig a fürdőkádban aludt, mert állítólag az öntöttvas kád megvéd a repeszektől. A harcokat az ablakból láttuk, végül OSB-lemezzel bedeszkáztuk a nyílászárókat, hogy minél kevesebbet lássunk és halljunk a vérontásból – eleveníti fel a szörnyű képeket. Azt is megtudjuk, hogy Lena szüleinek szétlőtték a nyaralóját, de arra csak legyint: az ilyesmi pótolható. Ám amikor arról beszél, hogy április 23-án meghalt az unokatestvére a harcokban és kilenc nappal később kapták meg a holttestét, könnybe lábad a szeme.

Ami a kezelését illeti, Lena az első négy kemoterápiát Lembergben kapta meg, az utolsót augusztusban. Október 10-én erős támadás rázta meg Kijevet. Ekkor döntötték el, hogy nem maradnak tovább.

A beilleszkedés nem lesz nehéz, mi­után Lena férje jól beszél angolul és már alapfokon magyarul is, autószerelőként hamar munkát talált. Lena úgy véli, a háború aktív fázisa még egy-két évig eltart. Ezért e pillanatban nem gondolnak nagyon hosszú távra előre. Az otthonosság érzése hiányzik, az otthoniakért imádkoznak. Jó ugyanakkor biztonságban lenni, tetszik a nyugalom, ami ma hiánycikk Ukrajnában.

Szjevjerodoneck Luhanszk megyében fekszik. A leghevesebb harcok színhelye. Innen menekült Magyarországra Szvetlana kislányával, Katyával.

– Teljesen szétlőtték a várost. Tavaly áprilisban közvetlenül a házunk mellett bomba csapódott a garázsba is, mindenfelé szilánkok, repeszek. Leégett Katya iskolája is, nagyon jó iskola volt. A kórház is, ahol dolgoztam, az irattár is. Nem maradtak meg a dokumentumok, a leletek, az iskolai végzettséget igazoló dokumentumok. Nekem sem maradt semmim a születési anyakönyvi kivonaton és a személyin kívül.

Szvetlana férje már a háború előtt Magyarországon dolgozott. Ma is Tiszaújvárosban van állásban, hétvégente jön csak haza Debrecenbe.

Szvetlana a kislánnyal április 20-án érkezett Budapestre a Nyugati pályaudvarra. Önkéntesekkel beszélgetett, ők irányították Debrecenbe a Campus Hotelba, ahol felajánlottak néhány szobát a menekülteknek. Ott laktak majdnem négy hónapig. Megismerkedett egy észt hölggyel, aki orosz nyelvet tanít az egyetemen. Ő beszélt az integrációs programról, és javasolta, hogy forduljanak a Máltai Szeretetszolgálathoz.

– Minden kitűnően, szervezetten folyik, gördülékenyen. Minden támogatást megkaptunk, a programba gyorsan bekerültünk. Nem hittem volna, hogy egy idegen országban ennyire segítőkészek az emberek. A kislányom a Svetits Katolikus Általános Iskolában tanul, és már nagyon jól beszél magyarul. Este online végzi az ukrán iskolát is. Nem erőltettem, de úgy döntött, hogy elvégzi a magyarral párhuzamosan. Jó volna hazamenni, de nincs hová.

Bahmut már gyakorlatilag nem létezik, a föld színével egyenlő. Szerencsére az otthoniak közül mindenki életben van.

Szvetlana 24 éves nagylánya Kijevben maradt a párjával. Már jött a behívó, de egyelőre még nem vitték be. Ami a háborút illeti: Szvetlana ezt a konfliktust ördögi és esztelen vérontásnak tartja, pótolhatatlan veszteségekkel mindkét oldalon. A nép szenved, a nép az áldozat. Gyerekek, fiatalok halnak meg, ukránok és oroszok egyaránt. Szvetlana mindennap azért imádkozik, hogy érjen véget a háború, hogy bárcsak béke lenne már…