Akiket messzire sodort a szél

A Rákóczi Szövetség a magyar kormány kérésének tett eleget, amikor a diaszpórában élőknek kidolgozott egy programot, amelynek köszönhetően évente mintegy ezer, a világban szétszóródva élő magyar fiatal tölthet tíz napot az anyaországban. Az egyik szerencsés diák, a 15 éves Ines Arieta Argentínából érkezett Budapestre. A másfél hetes magyarországi tartózkodás lejárta után Ines még nyolc hetet maradhat a fővárosban, a Ward Mária bencés gimnázium ugyanis a Buenos Aires-i Zrínyi Ifjúsági Körrel egyeztetve a magyarországi diákok között keresett vendéglátó családokat az argentin fiatalok számára. Ines végül Valkóczi Józseféknél kötött ki, József egyik ikerlánya vállalta, hogy testvéréül fogadja néhány hétre.

A Rákóczi Szövetség rendszeresen szervez ifjúsági táborokat, összejöveteleket a világmagyarság fiataljainak. Tavaly 32 országból 13 ezer diákot táboroztattak idehaza, a résztvevők többsége Kárpát-medencei, hétszázan viszont a távoli diaszpórákból jöttek, köztük 51 argentínai magyar fiatal látogatott haza. A szövetség elnöke, Csáky Csongor elmondása szerint a magyar fiatalok együttlétének óriási a jelentősége.

– A kolozsvári, a budapesti, a csángóföldi és a sidney-i magyar fiatal az együtt tölt idő alatt rácsodálkozhat, hogy a magyar világnemzet. Közben megerősítik egymásban a magyar identitást. A dél-erdélyi vagy felvidéki szórványközösségből érkezőket abban, hogy az a nyelv, amit otthon beszélnek, sokkal nagyobb térben létezik, akik pedig hazamennek Argentínába, azok egy olyan néppel és nyelvvel találkoznak, amelyet csak a nagyszüleik elmeséléséből ismertek korábban – magyarázza Csáky Csongor.

A magyar programba azonban kizárólag olyanok jelentkezhetnek, akik nemcsak magyar származásukat tudják bizonyítani, hanem otthon aktív tagjai is közösségüknek. Bonapartian Eduárdnak, a Buenos Airesben működő Regős Néptáncegyüttes vezetőjének tapasztalatai szerint a diaszpóraprogram nyomán érezhetően megélénkült az érdeklődés a magyar közösségi élet iránt Argentínában. Hogy aztán az érdeklődő végül megmarad-e sajátjai között, az számtalan tényező együttállásán múlik.

– Ha egy fiatal bekopogtat hozzánk a nagyszülei fényképeivel, akkor mi elmondjuk neki, hogyan lehet magyar az, akinek az ősei egy felvidéki vagy erdélyi városból települtek át Argentínába. Elmeséljük neki azt a bonyolult történetet, hogyan jött létre az argentínai magyar közösség – meséli Eduárd.

A többség kicsit beleszeret az argentínai magyarság egyszerre regényes és fájdalmas históriájába. Egy idő után pedig mind többet szeretnének tudni. Bonapartian Eduárd, vagy ahogy a helyi magyarok szólítják, Edi nemcsak a néptánc mestere, hanem a magyar közösség történetének alapos ismerője is egyben – és kiváló mesélő. A nagyszüleitől és az öregektől hallottak alapján tudja, hogy az első magyarok az 1800-as évek második felében érkeztek a dél-amerikai országba. Köztük olyan kiválóságok, mint Czetz János, a székely–örmény származású ’49-es honvéd tábornok, aki a szabadságharc bukása után a megtorlás elől menekült a távoli földrészre. Czetz János nevéhez nem kisebb dolog fűződik, mint az argentin hadsereg megszervezése, a katonai akadémia létrehozása és vezetése.

Az első jelentős magyar bevándorlási hullám az 1920-as, 1930-as években indult. Ekkor jött létre a chacói magyar közösség, tagjai a vatta- és gyapjúiparban kaptak munkalehetőséget. Házaik jellegzetes magyar stílusban épültek, néhányat közülük azóta a szentendrei skanzenbe szállítottak át mint jeles magyar emléket. Edinek néhány éve még volt alkalma találkozni és magyarul beszélni három első generációs bevándorlóval, akik már a kilencvenedik életévükön is jócskán túl voltak. Most az unokáik, dédunokáik járnak a magyar közösségbe, ahol a többség egyáltalán nem beszél magyarul. Eduárd szerint hatalmas a vágy a vidékiekben a valahová tartozás biztonsága iránt.

– Érteni akarják a múltjukat – mondja.

A második migrációs hullám a 40-es évekre tehető, ekkor mintegy 60 ezer magyar vándorolt ki Argentínába. A jelenlegi közösség tagjainak túlnyomó többsége is ebből a hullámból származik. Jellemzően a kommunizmus elől menekülők telepedtek le Argentínában. Jól képzett, művelt emberek, akik az új hazában egy párhuzamos magyar világot hoztak létre, amely egyúttal tökéletesen illeszkedett a befogadó társadalomba. A létrejövő közösséget a régi erkölcsök vezették, a kereszténység, a néphagyományok és a magyar kultúra megőrzése elsődleges szempont volt számukra. Kiemelkedik e magyarok közül máter Juhász Mária az angolkisasszonyoktól, aki a Zrínyi Ifjúsági Kört, a helyeik által csak ZIK-nek nevezett oktatási szervezetet létrehozta. A magyar iskolában történelmet, földrajzot, néprajzot oktattak, Gárdonyi Géza és Tamási Áron regényeit olvasták. A kommunizmus bukása előtt magyar könyvekhez is nehéz volt hozzájutni, sok magyar kiadványt, köztük Magyarországon betiltott könyveket jelentettek meg a magyar szervezetek. A rendszerváltás után a Széchényi könyvtárnak volt egy olyan programja, amely az Argentínában megjelent kiadványokat gyűjtötte össze.

– Az én generációm még komolyan tanult magyarul. Néhány évtizede azonban felerősödött az asszimiláció. Egyre kevesebb családban használják első nyelvként a magyart. Ma már nem lehet elvárni egyetlen gyermektől sem, hogy magyar regényeket olvasson, a magyar mint idegen nyelv oktatására fókuszálunk – mondja Edi.

A magyar közösség korábban egy Szent László nevét viselő iskolát is működtetett. Ma már ugyan nem járnak oda magyar gyerekek, a tanítás nyelve a spanyol lett, a név és a magyar emlékezet azonban megmaradt. Amikor 2016-ban nagyszabású ünnepséget szerveztek az iskola alapításának 50. évfordulójára, a ceremónia részeként magyar népdalokat is elénekeltek, az épület falán pedig ott van a magyar jezsuita atya, Pesti József arcképe is.

Az évtizedek alatt az intézmények átalakultak, a magyar élet azonban továbbra is virágzik. A Magyar Ház, a Hungária, a Zrínyi Ifjúsági Kör, a magyar cserkészcsapatok ma is működnek. A Mindszentyneum vallásosból ugyan kulturális intézménnyé lett, magyar jellege azonban töretlen. Az ZIK-ben ma is folyik magyarnyelv-oktatás, autodidakta módon is sokan képzik magukat, illetve az sem ritka manapság, hogy valaki a budapesti Balassi Intézetbe jelentkezzen.

A Hungáriának nevezett Magyar Házban tartja táncpróbáit a Regős Néptáncegyüttes és az utánpótlást nevelő Tilinkó Gyermekegyüttes is. Az épületben magyar vendéglő működik, amely igen kedvelt az argentinok körében is. Valamikor Eduárd nagypapája is adminisztrálta az éttermet, most azonban egy horvát fiatalember működteti, aki rohamos léptekkel magyarosodik.

– Tanítjuk magyarul. Már van Regős-pólója, magyarul köszön a vendégeknek. Megértette, hogy mit jelent ez a közösség számunkra, és mi is nagyon szeretjük őt – meséli Edi.

Az étterem széles körű népszerűségét bizonyítja, hogy az Instagram-oldalán megjelenő posztok alatt a magyar konyhát, a tradicional asadot, azaz a hagyományos disznótoros lakomát és általában a magyar programokat sok magyar kötődés nélküli argentin is dicséri. Köszönhetően részben annak, hogy a nyitás jegyében a magyar közösségben minden rendezvényt spanyolul feliratozva bonyolítanak le. A legutóbbi trianoni megemlékezés is spanyol feliratozással zajlott, így bárki megérthette a megemlékezés üzenetét. Edi szerint a „külsősök” is értékelik, ami a magyar közösségben történik. Argentína lakosságának többsége olasz, német vagy spanyol felmenőkre tekint vissza, a magyarok azonban ebben a soknemzetiségű kavalkádban is egyedi jelenségnek számítanak.

Az már a felgyorsult világ káros hozadéka, hogy az értékes programokra is nehéz bevonzani az embereket. A problémával nem csak a magyar közösségnek kell szembenéznie. A szombati cserkész-összejöveteleken azonban így is nagyjából harminc gyermek vesz részt, illetve hatvan családra lehet számítani, akik időszakosan eljárnak valamilyen magyar közösséghez kötődő eseményre. A fiatalok körében azonban már hosszú évtizedek óta a vegyes házasságok a jellemzők, ami szintén megnehezíti a magyarok önszervezését. Edi is ilyen családból származik, így pontosan tudja, hogy milyen nehézségekkel kell megbirkóznia egy többnyelvű és kultúrájú családnak.

– Édesanyám magyar, apám örmény. A magyar nagyszüleim a második hullámban érkeztek, az örmény ág pedig a genocídium elől menekült Argentínába – meséli Edi.

Egy időben örmény néptáncot is tanított egy örmény iskolában, mégis a magyar kötődése volt erősebb. A tapasztalat tehát az, hogy soknemzetiségű családban is az egyik identitás válik uralkodóvá. Edi esetében ebben közrejátszott a család magyar ágának különösen mély nemzeti érzése. Nagymamája kezdte el a táncoktatás és tornaórák szervezését a magyar bevándorlók gyermekeinek, illetve később megalapította a Regős Néptáncegyüttest is.

Edi anyukáját úgy nevelték, hogy őrizze a magyarságát, és ha lehet, magyar fiút válasszon élete párjául. A képlet ugyanis egyszerű. Ha magyar magyarral házasodik, akkor nagyobb az esélye annak, hogy a gyermekek magyarul beszéljenek majd, és a közösség tagjai maradjanak. Végül a fiatal magyar lány egy nemzetközi cserkésztáborban megismerkedett leendő férjével, egy örmény fiúval. Egymásba szerettek és családot alapítottak. Edi azonban szerencsésnek érzi magát, családjában magyarul és örményül is beszéltek, számára mindig természetes volt, hogy hétköznap örmény, hétvégén magyar iskolába menjen tanulni.

A dél-amerikai közösségek megmaradását a tagok eltökéltsége garantálta évtizedekig, ma pedig óriási segítség a Kőrösi Csoma Sándor Program. Ami azért is fontos, mert Dél-Amerika ma már nélkülözi az anyaországi „utánpótlást”.

– Amikor az észak-amerikai vagy ausztráliai diaszpóra tagjaival beszélek, gyakran számolnak be új magyar család érkezéséről. Náluk ezért nem gond a magyar nyelv megőrzése, állandóan jönnek újabb kivándorlók, akik a gyermekeiket beíratják a cserkészcsapatba, a táncegyüttesbe. Ott egymástól is tanulnak a fiatalok. Argentína azonban nem bevándorlási célország – tudjuk meg Editől.

Az argentínai magyarok nyelvhasználatában is megmutatkozik, hogy a közösség gyökerei az antivilágba nyúlnak vissza.

– Amikor 18 évesen először Magyarországra mentem, nem értettem, hogy miért mondja mindenki, hogy szia. Nekünk úgy tanították a szüleink, hogy szervusszal köszöntjük egymást. Felnőttként tanultam meg a hűtőszekrény szót is, mert mi otthon mindig jégszekrénynek neveztük. Olyan szavakat használunk, amit Magyarországon már régen elfelejtettek – mondja Edi.

Csáky Csongor hasonló tapasztalatát osztotta meg velünk. Egy nyári diaszpóratáborban hallott egy beszélgetést, amelynek egyik résztvevője egy argentin idős úr volt. Arra lett figyelmes, hogy az idős ember bár magyarul beszél, olyan kifejezéseket használ, amelyeket ő nem ért. Amikor megszólította, kiderült, hogy Chacóból jöt, az első argentínai magyar közösség lakhelyéről. Ott tanult meg a szüleitől magyarul, akik a harmincas években Budaörsről települtek Argentínába mint vasútépítő munkások. Az idős úr azt a budaörsi sváb–magyar keveréknyelvet őrizte meg, amit a szülei magukkal vittek Magyarországról.

– A bácsi szégyellte, hogy így beszéli az anyanyelvét, nekünk azonban fantasztikus élmény volt, ahogy mintegy kiszakadva az időből meghallgathattunk valakit, aki a harmincas évekből szól hozzánk – meséli Csáky Csongor.

Az intenzívvé vált magyarországi kapcsolatoknak köszönhetően mára a nyelvhasználati különbségek jelentősen csökkentek. Előfordul azonban, hogy a helyiek és a magyarországi Kőrösi-ösztöndíjasok mégsem értik tökéletesen egymást. Edi szerint a Kőrösi-programba sem mindig olyan érkezik segítségként, aki a helyzet magaslatán áll…

– Néha nehéz elmagyarázni egy magyarországinak, hogy milyen itt a magyar élet dinamikája. Sokszor úgy jönnek ide a Kőrösi-programmal, hogy majd ők megtanítanak minket magyarul élni. Miközben mi már 70 vagy 80 éve tudjuk, hogyan kell azt – magyarázza nevetve Edi.

Hozzáteszi azt is, hogy saját tapasztalata szerint a határon túli magyarokkal találják meg a legkönnyebben a hangot. Akár Felvidékre, akár Erdélybe mennek, a közös sors, hogy más kultúrában felnőve kellett magyarnak maradniuk, megértővé teszi őket a másik irányába.

A dél-amerikai országok magyarságának szintén külön sorsközössége van. Szoros a kapcsolat az egyes közösségek között, 1986 óta pedig kétévente megrendezik a nagy néptánctalálkozójukat, alkalmanként több mint 200 néptáncossal. A korábbi években az erdélyi Felsősófalváról, a Kassa mellett működő Ilosvai Selymes Péter Táncegyüttesből is érkeztek a találkozóra, illetve a Csillagszeműek is emelték Timár Böske vezetésével az esemény rangját. Idén júliusban Brazílián a sor, hogy vendégül lássa a magyar néptáncosokat.

Ines Arieta ebből a kalandos sorsú közösségből jött Valkócziékhoz, hogy néhány hétig a család hatodik gyermekeként éljen az óhazában. Pár hét múlva pedig újra útra kel, és magával viszi Argentínába az anyaországban szerzett emlékeket: a Valkócziék vidéki rokonainál töltött karácsonyt, a magyarországi barátokat, a misét, a pásztorjátékot, a balatoni szilvesztert. És az isteni gondviselésnek azt a játékos működését, hogy egyetlen magyarországi rokona, a nagymamája unokatestvére éppen vendéglátói házától hatpercnyi autóútra, a szomszédos kerületben lakik.

Bonapartian Eduárd remek családba született, aminek köszönhetően nemes kultúrák gazdagságában élhet. Ines esélyt kapott a gondviseléstől, hogy részesévé váljon a magyar világnemzetnek. Némi szerencsével pedig az anyaország is felfedezi saját értékeit a nagyvilágban szétszóródott nemzetrészek történetén keresztül. Úgy tűnik, magyarként egy kicsit mindannyian Isten tenyerén élünk.