Akit megáldott a Szentatya

Mihály atyát Ferenc pápával való találkozása tette egyszeriben országosan ismertté, de már jóval a találkozás előtt rászolgált volna a társadalom figyelmére és elismerésére. Túlzás nélkül állítható, hogy az idős pap a katolikus egyház éke, olyan ember, aki maradék nélkül magáévá tette az evangélium üzenetét, önmagát adta oda szegény embertestvéreinek.

Szentségtől szentségig

Mihály atya egyházi szolgálatának története 1956-ban kezdődött, amikor tízévesen a bérmálás szentségében részesülve elhatározta, hogy felnőttként papnak áll. Idős szülők egyetlen gyermekeként nevelkedett. Szülei bár jámbor, imádságos emberek voltak, mégis jobban örültek volna annak, ha Mihály fiuk családot alapít, és unokákkal örvendezteti meg őket. Mégsem álltak egyetlen percig sem gyermekük útjában, amikor hivatást választott. Az ifjú Kardos Mihály a szegedi Szent József-templomban ministrált vasárnaponként, ahol a jezsuita atyák nagy hatást gyakoroltak lelki fejlődésére. A kecskeméti a piarista gimnáziumban végezte el a középiskolát, érettségi után pedig jelentkezett a papi szemináriumba. Végül 1969. november 23-án szentelték pappá, ugyanabban az évben, amelyikben a fiatal Jorge Mario Bergogliót, a jelenlegi pápát is. A két pap élete végül merőben másképp alakult, legfőképpen azért, mert Kardos Mihály egy kicsinyes, kereszténygyűlölő rendszerben teljesítette hivatását. Mihály atyát 1970-ben segédlelkésszé nevezték ki Endrődön. Jó szívvel emlékszik vissza első állomáshelyére, amikor a pályája kezdetéről kérdezzük.

– Szép év volt – mondja.

Az ifjúsági munka azonban túl jól sikerült. Abban az évben 56 gyermek jelentkezett elsőáldozásra a kistelepülésen, ez nagyon nem tetszett az akkori hatalomnak.

– A „bajszos püspök”, azaz az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője jobbnak látta, ha áthelyeznek oda, ahol kézben tudnak tartani – meséli Mihály atya.

Endrőd után áttették Szarvasra, ahol egy államhű paptársa mellett teljesíthetett segédlelkészi szolgálatot. A fiatal atyát gyakorlatilag eldugták a világ szeme elől, hogy az ifjúság nevelése helyett a templomajtó bezárása, a toronyóra beállítása töltse ki a napjait. Néhány év múlva aztán a szeged-rókusi templomba helyezték át, ahol már komoly papi munkát végezhetett. Főként betegeket látogatott, minden szerdán, szombaton és vasárnap felkereste az elfekvőben lévőket, hogy együtt imádkozzon azokkal, akik a nagy útra készülnek. Aztán „pártvonalon” elintézték, hogy ne léphessen be többé a szegedi kórházba, nem nézték ugyanis jó szemmel, hogy egy reverendás vigasztalja a haldoklókat. Később három községben szolgált hosszabb ideig plébánosként, végül Algyőre került, ahol diagnosztizálatlan cukorbetegsége miatt levágták az egyik lábát. Megromlott egészségi állapota miatt nyugdíjba kellett vonulnia.

Új élet

Az akkor még csak 55 éves pap nem tudott belenyugodni, hogy testi gyengesége miatt le kellene mondania a lelki szolgálatról is. Hosszú viaskodás vette kezdetét, az Istentől származó szabad akarata próbájaként el kellett döntse, mit kezd az életével és azzal a szorult helyzettel, amibe betegsége kényszerítette. Nyugállományú papként egy elit öregek otthonában kapott elhelyezést, idős paptestvérei mellett jellemzően módos emberek hozzátartozói éltek az intézmény falai között. Mihály atya azonban nem találta a helyét a szokatlan kényelemben, még érezte magában az erőt, hogy Isten munkatársaként szolgáljon. Évekig egy szegedi lakást bérelt szerény papi nyugdíjából, onnan látta el papi feladatait, úgy élve az emberek között, mint bármelyik átlagpolgár. Ám betegsége tovább súlyosbodott, a másik lábát is amputálni kellett. Végül 2014-ben a Máltai Szeretetszolgálat szegedi hajléktalangondozó intézményébe költözött át, hogy a 19 fős személyzet és a 32 bent lakó otthontalan, különféle betegségekben szenvedő ember lelki támaszává váljék. Albérletét azóta is fizeti, maga helyett azonban hajléktalanokat költöztetett a lakásba, hogy lehetőséget adjon számukra egy új életre.

Mihály atya a komfort nélküli szolgálatot választotta a veszélyes kényelem helyett. Úgy döntött, hogy ameddig bírja, gyakorolja papi hivatását ott, ahol a leginkább szükség van rá. Beköltözése óta mindennap szentmisét tart, a legszentebb áldozat bemutatására a hajléktalanellátó ebédlőjében kerül sor.

– A hajléktalan emberek lelke sok-sok sebbel van tele, a többség nem szívesen beszél róla, hogy miért került utcára. Négyszemközt időnként megnyílnak. Elmesélik az életüket, hogy milyen viszonyban vannak a gyermekeikkel – mondja Mihály atya.

Az atya szeretettel fordul a bentlakók felé, szívesen hallgatja őket, imádkozik velük. Már akinek igénye van rá. Szem­idegsorvadása miatt megvakult szobatársa katonai főiskolát végzett, ahogy Mihály atya meséli, mindketten szeretik az irodalmat, a történelmet és a politikát, sok közös témájuk van, hosszasan el tudnak beszélgetni. A harminckét bentlakó között sokan szívesen veszik az atya társaságát, van azonban, akivel csak köszönnek egymásnak. A legnépszerűbb találkozási pont a szabadtéri dohányzóhelyiség a ház végében, ott mindig vannak négyen-öten. Beszélgetnek vagy csak nézik a fákat, és együtt hallgatnak. A ház macskáját mindenki gondozza és eteti, a kiválasztottaknak hajlandó az ölébe is beletelepedni.

– A testvériség egyfajta jó légköre veszi körül ezt a helyet. Ezek a nehéz sorsú emberek szívesen megosztják egymással a cigit, a kávét és az ennivalót is – meséli Mihály atya.

Szerény körülmények között élnek, ezt azonban Mihály atya egy cseppet sem bánja, ő a szegény embertestvérei mellett van helyén a világban. Az ápolók egyszerre tekintenek munkatársként és lelki támaszként az idős atyára. Aki igyekszik megkönnyíteni a nővérek munkáját; amikor az intézet életéről beszélgetünk, többször hangsúlyozza, hogy az ápolók, az orvosok és takarítók egyaránt emberfeletti munkát végeznek.

– Ezt nem lehetne ennél jobban csinálni – mondja mosolyogva.

A látogatás

A paptestvérek nem feledkeztek meg Mihály atyáról azután sem, hogy beköltözött a máltaiak hajléktalanellátójába. Serfőző Levente atya, teológiai tanár három nappal a Szentatya érkezése előtt meglátogatta és szólt, hogy beírta a résztvevők közé, a szegedi csapattal utazik majd fel Budapestre, hogy részt vegyen a Szentatya és a magyar paptestvérek találkozóján.

– Kell nektek egy púp a hátatokra az út alatt? – kérdezte Mihály atya nevetve.

Levente atya azonban megnyugtatta, majd megállapodtak, hogy az utazás reggelén érte jönnek autóval. Kétórás utazás után még másfél órába telt, mire sikerült a bazilikába bejutniuk, a kerekesszék miatt Mihály atyát lifttel kellett szállítani, nehézkesen ment a sokaság miatt. Végül a kriptákon át jutottak be. Mihály atya kerekesszékét pedig egy padsor előtt állították meg, ahol a szegedi csapattal közösen várta Ferenc pápát. A szintén kerekesszékkel érkező Szentatya mikor meglátta az idős embert, jelezte kísérőinek, hogy oda szeretne menni paptestvéréhez.

– Tiszta és egyszerű, kemény, mint a gyémánt és gyöngéd, mint egy anya. Nagy jóságot sugárzó egyéniségnek hatott, árad belőle a karizma – meséli lelkendezve az atya, arca pedig kivirul a visszaemlékezés örömétől.

Nevetve hozzáteszi, hogy a Szentatya primer funkciós, nem taktikás ember, nyíl­egyenes, gondolkodásmódja is demokrata, népben gondolkodik. Ezt azonban nem a személyes találkozás alkalmával tapasztalta meg, hanem Ferenc pápa koronavírus alatt írt Álmodjunk együtt – Út egy jobb jövő felé című könyvére alapozva állítja, ami szerinte a pápa hivatásának programját foglalja össze.

– A koronavírus utáni időszak legfontosabb kérdése, hogy a járványból jobb emberként, jobb társadalomként, jobb világként jövünk-e ki, megmaradunk a mostaniban, vagy valami még rosszabbat építünk – összegzi.

Mihály atya 77 évesen is tökéletes pontossággal magyarázza a Szentatya könyvének az üzenetét: a világ bajait a végtelen önzés okozza, az éhezés erre a legjobb példa, mivel élelem bőven van a világban, ám a gazdagok nem hajlandók lemondani a haszonról, hogy megmentsék az éhhaláltól a szegényeket. Mihály atya kitér arra is, hogy egy-egy cselekedetnek, történésnek világméretű kihatása van, az egymás iránti felelősség azt követeli, hogy ne a részléteket lássa az emberiség, hanem egyetemesen érezzen felelősséget mindenki mindenki iránt, a gazdagabb államok segítsenek a szegényebbeknek.

Már egy ideje magyarázza Mihály atya a Szentatya írásainak a tartalmát, amikor hirtelen megértjük: prédikációt hallunk, olyat, amilyet már régen nem hallottunk még szentmisén sem. Részletesen és szeretettel fejtegeti, mit tanít az egyház bizonyos erkölcsi kérdésekről. Az atya teljes lényében pap, a napi szentmisék mellett péntekenként bibliaórát tart.

Aztán visszakanyarodik az idős pap a pápával való találkozásra. Elmondja, hogy a sajtó által kiragadott gesztus, amikor a Szentatya megcsókolta a kezét, a papnak szólt, aki az oltáriszentséget tartja a kezében.

– Amikor a pápa megfogta a kezem, csak annyi jött ki a számon, hogy „Szentatya”, majd elővettem a könyvét, és odaadtam neki. Ezután imába merültem, nem is hallottam, hogy miről beszélnek körülöttem. Imádkoztam a Szentatyáért, és hálát adtam az Istennek a jóságáért – meséli Mihály atya meghatódva.

Fontosnak érezte, hogy tudassa a pápával, egyetért mindazzal, amit a könyvén keresztül tanít az egyháznak. A kötet magyar címe mellé felírta a latint is, illetve az „örömhír az életért, amit sokszor kell olvasni” szavakat.

Mihály atya másokkal is igyekszik megosztani az örömöt, amit a könyv nyújt mindazoknak, akik nyitott szívvel olvassák. A beszélgetés egy pillanatában rámutat az ebédlőben a házi oltárra, és elmondja, hogy a szentképek között lévő ikont egy művészettanár festette. A hölgy most 78 éves, nemrég szívbillentyűműtéten esett át.

– Míg operálták, sok zavaros álmot látott. Az egyik orvos eljött, hogy üzenjek neki valami vigasztalót, ami segít eloszlatni a rossz álmok miatti szorongást. Én a Szentatya könyvét küldtem el neki, hogy álmodja a szebb világot a pápával együtt – zárja a beszélgetést mosolyogva az idős pap.

Kardos Mihály, a kerekesszékes atya egész beszélgetésünk alatt csilingelő nevetés közepette mesélt és magyarázott, akár a kisgyermekek, akik valami titkot tudnak, ám a nagy meglepetést nem leplezhetik le, de türelmetlenül várják, hogy közös örömben osztozhassanak az egész világgal.