Karácsony hazudik: Horn Gyula soha nem vallotta be bűneit
Akkor ő csak írnok volt
Miért nincs helye „Horn Gyula sétányoknak” Magyarországon és mit lehet tenni a múlt velünk élő maradványai ellen? Interjú Hetzmann Róberttel, a Magyar Patrióták Egyesületének elnökével.
– Abban, hogy a törvényszék jogerősen kimondta a jogsértő Horn Gyula sétány feliratú utcatáblák kötelező eltüntetését, Wittner Mária ’56-os szabadságharcossal összefogva milyen szerepe volt az ön egyesületének?
– Szimbolikus jelentősége volt a fellépésünknek, ami azért szomorú, mert a Marika nénivel tavalyelőtt júniusban közösen írt beadványunk alapján meg kellett volna indulnia a törvényességi felügyeleti eljárásnak a jogsértő elnevezéssel szemben, ahogy ez utóbb a törvényszék ítéletéből is kiderül. A kormányhivatal azonban először nem intézkedett, mondván, hogy a Magyar Tudományos Akadémia még nem adott ki állásfoglalást Horn Gyula megítélésének kérdésében, így a jogsértést nem tudja megállapítani. Az intézkedés hiánya akkor sokunknak csalódást okozott. Fogalmazzunk úgy, hogy a törvényességi felügyelet csak óvatos akart lenni ebben az átpolitizált ügyben. Végül Felföldi Zoltán, a Magyar Nemzet publicistája volt az, aki egy huszáros ötlettel megoldotta a helyzetet: alapítványt próbált elnevezni Horn Gyuláról, amivel ki tudták csikarni a perdöntő állásfoglalást az MTA-tól, így pedig a kormányhivatalnak már nem volt mérlegelési lehetősége. A folyamat elindult, az eredménye ismert. Wittner Mária szerepét pedig azért emelném ki, mert mégiscsak ez volt élete utolsó kezdeményezése, amelyben részt vehetett, ugyanis a beadvány megfogalmazását követően kórházba került és három hónappal később elhunyt.
– Az angyalföldi Gyermek teret áldozta fel a szocialista Tóth József polgármester a Horn Gyula sétánynak, valamint Horn egész alakos szobrának, általa pedig a gyalázatos Kádár-rendszer emlékének.
– Horn Gyula megítélése azért is vitatott a közéletben, mert a rendszerváltás utáni szerepe bizonyos értelemben sikertörténet a baloldali pártok számára. A kommunista utódpárt az ő miniszterelnöksége idején újra a csúcson volt, és tegyük hozzá, messze nem Horn volt a korszak szereplői közül a legrosszabb, hogy későbbi utódjairól ne is beszéljünk… A probléma ott van, hogy 1956-nak a magyar közéletben etalonnak kell lennie, mert ahogy az Alaptörvény is kimondja, mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki, tehát 1956 megítélésében nem lehet vita. Márpedig Horn Gyula és egész életműve ennek az erkölcsi válaszvonalnak a rossz oldalán található: a szabadságharc leverésében karhatalmistaként játszott szerepet, sohasem bánta meg, sőt mindvégig vállalta. Karácsony Gergely szégyentelen módon hazudik, amikor a Horn Gyula sétánnyal kapcsolatban azt mondja, hogy a bevallott bűnöket meg lehet bocsátani, mert Horn Gyula soha nem vallotta be bűneit. A Horn-kultusz építgetése egyenlő 1956 emlékének meggyalázásával, ami megengedhetetlen, ezért a sétány után a szobrát is el kellene szállítani, bár erre nincs jogszabály, a morális parancsok pedig, mint megtapasztalhattuk, csak kivételes esetben érvényesülhetnek…
– Az idén tízéves Patrióták egyesülete milyen céllal alakult, és kik hozták létre?
– Hazaszerető fiatalok, akkoriban még zömmel egyetemisták alapítottuk kulturális-közéleti szervezetünket a nemzeti értékek megóvása és a történelmi emlékezet megerősítése céljából. Ma is úgy véljük, hogy e fronton sok a teendő, és ezek egy részének megoldása nem az államra, hanem a honpolgárok közösségeire vár. Azóta eltelt egy évtized, és sok új kihívás érte a szervezetet: a Covid-időszak hozott látványos törést, például a fiatalabb korosztályokból érkező utánpótlás akkor hirtelenjében elakadt. Most pedig, különböző hivatásuknak élő, családos emberekhez mérten, a nagy többség „fékezett habzással” szolgálja az ügyet. Az elmúlt tíz év munkái, legyen szó a határon túli karitatív kezdeményezésektől kezdve a történelmi épületek megmentésén át a rákosmezei Királydomb új életre keltéséig, egytől egyig olyan szép eredmények, amelyek folytatásra sarkallják az embert.
– Miből finanszírozzák tevékenységüket, hiszen az oldalukon nemhogy önálló iroda, de még egy árva telefonszám sem szerepel.
– Régi felismerésünk, hogy a kezdeti lelkesedés után a Patrióták működése akkor lesz fenntartható, ha az egyetemistákból alakult egyesületből idővel komoly szervezet fejlődik ki, amely leginkább a kulturális ügynökségekhez hasonlóan tud működni. 2019-től kezdve ez elsősorban prof. dr. Kásler Miklós miniszter úrnak köszönhetően meg is tudott valósulni, ez volt a Patrióták legszebb időszaka, számtalan rendezvénnyel, kiállítással, ismeretterjesztő kisfilmek készítésével és a ma is jelentős könyvkiadói műhelymunka megindulásával. Az ukrajnai háború következtében megcsappant pályázati lehetőségek a Patriótákat nagyon súlyosan érintették, ekkor kellett lemondanunk bérelt irodánkról is, és ha támogatóink adományai nem lettek volna, már múlt időben kellene beszélnünk az egyesületről. Bár most már hál’ Istennek egy fokkal jobb a helyzet, még mindig döntő szerepük van az adományoknak a működésben, noha a budapesti iroda megvalósulása még mindig várat magára…
– A patriotizmus értékrendjének szellemében milyen kulturális örökségünket sértő ügyekben és jogosítványokkal igyekeznek eljárni?
– Tízéves fennállásunk során nagyon sokféle értékmentő, sőt értékteremtő ügyben vehettünk részt. Amikor a tulajdonosa el akarta törölni a föld színéről a Bem téri Radetzky-laktanyát, a volt MDF-székházat, tüntetést szerveztünk, és a kezdeményezés hatására legalább az épület első traktusának látképét sikerült megőrizni. Kopjafát állítottunk az 1956 utáni megtorlás idején ártatlanul kivégzett Kristóf Lászlónak, aki hosszú évekkel korábban egyike volt a Ságvárit igazoltató, szolgálatban intézkedő csendőröknek. Azért kellett meghalnia, mert a pártállam így gyűjtött kétes értékű muníciót ahhoz a hazug propagandájához, hogy 1956 a „Horthy-fasiszták” ellenforradalma volt. A legnagyobb Patrióta-siker pedig a rákosmezei Királydomb újrafelfedezése, nemzeti emlékhellyé nyilvánításának kijárása és a helyszín hagyományőrző rendezvényekkel való benépesítése volt. De említhetném a népi kultúra emlékeiért tett erőfeszítéseinket is, ezen a téren a legtöbbet talán a fejfás temetőkkel foglalkoztunk. A szellemi örökség megőrzése éppúgy fontos, mint az épített örökségé. Itt emelném ki Wittner Mária szellemi hagyatékát, amelyet igen nagyra tartunk, és jó lenne, mint a nemzet közös örökségét, méltóképpen megbecsülni és a jövő nemzedékekre áthagyományozni, például egy Wittner Mária-emlékház formájában.
– Egyik tiltakozásukkal akkor találkoztam, amikor a Polgár város külterületén 1950-ben felállított Rákosi-féle koncentrációs táborokról írtam, amelyek helyén a mai napig, a fő út melletti buszmegállóban egy Lenin-tanya feliratú tábla igazít útba…
– Sajnos bár lassan egy év telt el akciónk óta, a két buszmegállónak továbbra is szerepel a nevében a Lenin-tanya szó. Ezek regionális közlekedési neveknek minősülnek, ezért a Volánbusz Zrt.-hez fordultunk javaslatunkkal, azonban még választ sem kaptunk a levelünkre. A kérdés megoldása tehát várat magára, pedig az ország szellemi-lelki megtisztítása nem fog sikerülni a Lenin-tanya eltüntetése nélkül. Az anyaföld nem hordhat a hátán egy olyan helynevet, amely a Szovjetunió első vezetőjét dicsőíti, aki egy kegyetlen tömeggyilkos volt.
– Polgártól nem messze a Folyás nevű faluban ma is Vöröshadsereg, Karikás Frigyes, Kállai Éva meg Lenin nevű utcákba hordja ki a postás a leveleket, és még számos településen is az országban. Van erről kimutatásuk, nyilvántartásuk?
– Már több mint tíz éve hatályban van az a törvény, amelyiknek Wittner Mária volt az egyik előterjesztője, és amelyik kategorikusan kimondja, hogy Magyarországon nem viselheti közterület olyan személy nevét, aki XX. századi önkényuralmi politikai rendszer megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett. Mivel a törvény végrehajtása szemmel láthatóan elakadt, 2019-ben országos akciót indítottunk a kommunista utcanevek eltörléséért. Akkor mintegy 700 ilyen elnevezést találtunk, mindegyikkel szemben meg is tettük a közérdekű bejelentést az illetékes kormányhivatalnál. A kezdeményezés nem volt sikertelen, számos átnevezést sikerült keresztülvinni, például így tűnt el nemrég az ország utolsó Szamuely Tibor utcája. Más kérdés, hogy még mindig jóval százon felül van a létező kommunista utcanevek száma.
– Az önkormányzati törvény egyértelműen fogalmaz. Miért olyan nehéz és hosszadalmas mégis betartatni azokkal, akik nyilvánvalóan ideológiai alapon igyekeznek ellehetetleníteni?
– A fő problémát a Magyar Tudományos Akadémia hozzáállása jelenti. A törvényben ugyanis az is benne van: vitás kérdésekben be kell szerezni az MTA véleményét, az önkormányzatok feletti törvényességi felügyeletet gyakorló kormányhivatalok pedig kötve vannak hozzá. Tehát ha az Akadémia azt mondja, hogy például Szabó Ervin, noha a forradalmi terror híve volt, közterületek elnevezésére mégis használható figura, akkor a Szabó Ervin utcák, terek és könyvtárak átnevezését jogi úton nem lehet kikényszeríteni. Ilyen, az MTA által kimosdatott névadóból pedig többtucatnyi van. Véleményünk szerint a törvényt módosítani kell, ugyanis a kommunista diktatúrával kapcsolatos emlékezet szempontjából sokkal inkább illetékes ebben a kérdésben a Nemzeti Emlékezet Bizottsága.
– Ahogy a Lenin-tanya tábla most is ott díszeleg Polgár határában, úgy az angyalföldi Horn Gyula sétányé is marad, mert ennyire elnézőek és gyengék vagyunk?
– Mindig érdekes, amikor a jog elválik a valóságtól. Vannak bizonyos dolgok, amelyek csak jogi értelemben léteznek, a fizikai világban azonban hiába keressük őket, és ennek a helyzetnek megvan a fordítottja is. Nem lennék meglepődve, ha a Horn Gyula sétány eztán az utóbbi körbe tartozna majd: a törvényszék határozata csak a címtárban idéz elő változást, a valóságban minden úgy marad, ahogy az elvtársak eltervezték. Meglehet azonban, hogy ehhez a patrióta érzelmű honpolgároknak is lesz egy-két szavuk…
– Teleki Pál miniszterelnök szobrát a balliberálisok 2004-ben nem engedték a Sándor-palota előtt felállítani, és a mai napig nem készült a fővárosban egész alakos Horthy Miklós- vagy Antall József-szobor sem, ugyanakkor egy pufajkás kommunista az angyalok földjén csúfoskodik. Mi a Patrióták véleménye?
– A Teleki-szobor kálváriája indikátorszerűen mutatja a magyar kulturális közéletre jellemző állapotokat. Miközben a baloldal kultúrharcról beszél, a valóság az, hogy Hornnak van szobra a fővárosban, a földrajztudósként is kiváló Telekinek nincs. Amíg a jobboldal bátortalanul óvatos az emlékezetpolitikai kérdésekben, addig a globalistákat nem érdekli, mi lesz, ha egy-egy provokatív vagy eufemisztikus megfogalmazással élve vitatható emlékművükről dörgedelmes cikket ír mondjuk a Demokrata.
– Mi a megoldás?
– Több bátorság és kevesebb illúzió a jobboldal részéről.
„Halottak testén ugrált”
Horn fiatalabb párttársai szerint „lehet vitatni az életútját, patikamérlegen méricskélni tetteit, de vitathatatlan, hogy élen járt a vasfüggöny lebontásában”.
Dr. Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke, akinek Horné mellett volt az irodája a pártközpontban, a következőket mondta a Demokratának: „A vasfüggönyt a határőrök vágták szét, nem Horn Gyula, ezért nem jár neki szobor meg utcanév. Kapkodó, bátortalan ember volt, a whiskyt szerette, őt viszont kevesen szerették. Nem volt miniszterelnök formátumú politikus. Ráadásul tolvajként viselkedett, hiszen miután az MSZMP-t megtagadta és megszüntette, a párt vagyonát közösen az elvtársaival ellopta.”
Grósz Károly miniszterelnök 2004-ben nyilatkozta e cikk írójának Azok a szép napok című interjúkötetében: „Csak nem hiszi, hogy egy személyben európai horderejű döntést hozhatott? […] A történelmi igazság az, hogy az NDK-sokat a Politikai Bizottság, a Minisztertanács, személyesen pedig Németh Miklós és én engedtük ki. Azért jelentettük be Gyulával, hogy kisebb legyen a politikai üzenete. Horn csak beolvasta a hírt.”
Ugyancsak a már idézett kötetben Szűrös Mátyás, aki az ellenzékikerekasztal-tárgyalásokat szervezte, mint parlamenti elnök kijelentette: „Miután Pozsgay Imre távozott a pártból, Horn azonnal köpönyeget fordított. Amit később az ország miniszterelnökeként a külpolitikában produkált, az szégyenteljes volt, ráadásul népnyúzó belpolitikával párosult.”
Arról pedig, amit 1956 júniusától a forradalom leveréséért tett, egy beszélgetés során saját maga a következőket mondta: „Harmadmagammal voltam Czinege Lajos elvtársnál, mert hívatott, és azt mondta, szeretné, ha mi, fiatal kommunisták is fegyvert fognánk. Azt kérdeztem tőle, ki ellen kell fegyvert fogni, Czinege elvtárs? A revizionista és a reakciós ellenforradalmi bandák ellen. Vállaltam ezt a harcot.”
Azt pedig, hogy mit követett el a Nyugati téren történt 1956-os lövöldözés során, egy volt AVH-s hozta nyilvánosságra, aki gépkocsivezető volt az akcióban: „Láttam Horn Gyulát a teherautóra rakott halottak testén ugrálni.”
Röviden ennyit a Horn Gyula sétányról.
