– Vannak, akik szerint a 2084 című album éles váltás az eddigi életművéhez képest, mások azt mondják, visszatérés a bonanzás hangzásvilághoz. Melyik állítás igaz?

– Mindkettő, és egyik sem. Az emberek többnyire a hangszerelés alapján azonosítanak előadókat, és sokan úgy gondolják, az általuk szeretett zenei stíluson kívül az összes többi rossz. Jómagam sokfajta zenét hallgatok, előadóként se szeretném leszűkíteni a lehetőségeimet egyetlen műfajra. Ahogy eddig is, csak olyan témáról tudok dalt írni, ami foglalkoztat, a zene, a hangszerelés ehhez csupán a csomagolás. Elképedve olvasom az elemzéseket, amelyek korszakokra hasítják a dalaimat vagy a stílusváltások mozgatórugóiról értekeznek. Dalírás közben bennem nincs ilyen mértékű tudatosság. Tény, hogy most más a hangzásvilág, mint az előző lemezemen, de ezek a dalok lényegében ugyanarról szólnak. Bizonyos stíluselemek ismerősek lehetnek a bonanzás időszakból, de a 2084 nem szimpla nosztalgialemez.

– Nem érzi azt, hogy a szintipopos műfaj kicsit mostoha, lenézettebb stílus mondjuk a rockhoz képest?

– Szerintem népszerű forma, ugyanakkora létjogosultsággal bír, mint más műfajok. Már másfél éve dolgoztam az új album dalain, amikor láttam a Drive című filmet, zenéjében a nyolcvanas évek szintipopos hangzásvilága köszön vissza. Kicsit meg is ijedtem, hogy most ez lesz a trend, mert nem akartam „trendi” lemezt csinálni. Aztán nem is lett az szerencsére.

– Van kedvenc dala a lemezről?

– Jóleső érzéssel tölt el, hogy a környezetemben lényegében mindegyik dal kapott valamilyen pozitív visszajelzést. Amikor például a zenekarral elmentünk egy hétre nyaralni a lemez befejezése után, a Megsebezve volt a társaság kedvence, a keveréskor a Tengermoraj számított favoritnak, korábban a Veled utazom vagy a Táncolj velem volt a kislemezre esélyes dal.

– A Tipikus sztereo viszont mintha megosztotta volna a hallgatóságot…

– Vihar a biliben. Ekkora hír, ha egy önparodisztikus, ironikus dal indulatokat vált ki a hallgatóság egyötödében? Ez már rég nem a dalról szól, hanem arról, mennyire rosszkedvű hely ma Magyarország. A legnagyobb videómegosztón a visszajelzések több mint nyolcvan százaléka pozitív. Győzködni nem kell senkit, értse, aki értheti, hörögjön, akinek jólesik.

– Végighallhatva a dalokat, a 2084 nem tűnik vidám lemeznek.

– Talán nem az, de mondjuk József Attila kötetét se úgy teszi le az ember, hogy hű, de jó, minden rendben van.

– Meddig marad a nyári koncertjein és ezen a lemezen is jellemző szintipopos hangzásvilág?

– Most még jó ideig programot ad. December 15-én tartjuk a lemezbemutató nagykoncertünket az Arénában, ha sikeres lesz, akkor szívesen turnéznánk ezzel a műsorral 2013 nyarán. Van más irányú terv is: jövőre lesz húszéves az első szólóalbumom, a Karcolatok, ezt a kerek évfordulót kisebb akusztikus koncertekkel szeretnénk megünnepelni valamikor késő ősszel.

– Nyáron mindhárom nagy fesztiválon, a Balaton Soundon, a Volton és a Szigeten is fellépett. Ez változtathatott a megítélésén? Olyanokhoz is eljuthatott, akikhez eddig nem?

– A Volton hosszú évek óta játszom, gyakori vendég vagyok a Hegyalja fesztiválon, régóta lépek fel ilyen rendezvényeken is, a közönség számára tehát nem új helyzet ez. Idén a három legnagyobb hazai fesztiválra kaptunk meghívást. A huszadik, jubileumi Sziget nulladik napján színpadra állni rangot jelent. Talán ezt igazolja a több mint negyvenezres közönség és a valóban fantasztikus hangulat.

– A lemezeladás mennyivel nehezebb most, mint mondjuk legutóbbi albuma, A katona imája megjelenésekor?

– Évről évre nehezebb. A lemezipart gyakorlatilag kinyírta a torrentezés, közben a fesztiválok térnyerésével szinte megszűnt a turnézás Magyarországon. Panaszkodni nem akarok, jómagam különlegesen szerencsés helyzetben vagyok, a közönség a tenyerén hord, de azért nem árt tisztán látni. Egy komplett műfaj végnapjainál tartunk. A 2084-ből egy hét után újra gyártatni kellett, hamar aranylemez lett, az eladási lista első helyén nyitott, ez a felszín. De érdemes belegondolni: ma nagyjából ugyanannyi ember hallgat, mint amikor tízszer ennyi lemezt adtunk el. Szerencsére még vannak olyan követők, akiknek fontos, hogy az eredeti kiadványt vegyék meg, ezzel nem csak nekem tesznek gesztust, hanem maguknak is. Egy ilyen albumon hosszú évek sűrített munkája van, az ára meg pont annyi, amennyiért két kiló pogácsát vehet az ember egy jobb cukrászdában. Nem nehéz megérteni: ha valaki megél a munkájából, az legközelebb is fog lemezt készíteni. Az internetnek sok előnye is van, például a legnagyobb közösségi oldalon kilencvenezer rajongóval tarthatom a kapcsolatot vagy megismerhetek olyan előadókat, akikről amúgy talán nem hallanék. Nagy hátrány viszont, hogy a letöltés megváltoztatja a zenéhez való viszonyt, és nem csak a közönségét: a kiadók megszűntével az előadók-szerzők munkája sem megy át minőségi szűrőn. Ha valaki összeeszkábál egy szerzeményt hajnali háromra, pár perc alatt feltölti, aztán lesi a lájkokat egész nap. Ez mindenképp más minőség, mint amikor egy komolyabb produkció esetében hetekig, hónapokig csiszolódnak a dalok, a keverés, a masztering.

– A kereskedelmi tévés tehetségkutatók nem emelhetik a magyar könnyűzene színvonalát?

– Ezek nem tehetségkutatók, hanem televízió-kompatibilitási versenyek. A tehetség nem arról szól, hogy valaki jól énekel-e vagy be tud-e illeszkedni egy műsor formátumába. Természetesen véletlenszerűen feltűnhetnek valódi tehetségek is ezeken a versenyeken, mint Rúzsa Magdi vagy Janicsák Veca, de ők inkább a szabályt erősítő kivételek. Kitalált, megcsinált figurákat látunk a színpadon és a zsűriben is. Több műsor hívott engem is, de az én sikerem nem a szakmai jártasságban gyökeredzik. Elgondolkodtam azon, mit is mondhatanék, mit adhatnék át a versenyzőknek. Hogy olvassatok többet? Hogy vergődjetek hitre? A showműsorok világában ez idegenül hatna, inkább kimaradok belőle, és dalokat írok, koncertezem, amíg lehet.

Bándy Péter