Alakul egy új egyensúlyi rendszer

– Az eurázsiai együttműködést a magyar külpolitika kicsit korábban kezdte a keleti, majd a déli nyitással, mint hogy e térség parlamenti elnökei 2016-ban Moszkvában először találkoztak volna. Milyen lehetőségeket lát ebben az együttműködési keretben?

– Előrebocsátom, hogy a magyar külpolitika irányvonalának a meghatározásában nem a házelnök és a nem a Fidesz országos választmányának elnöke az illetékes. Én inkább az egyetértésemet és a támogatásomat tudom kifejezni azzal a törekvéssel kapcsolatban, amelyet 2010-ben fogalmazott meg a miniszterelnök. Addigra sikeresen lezajlott az euroatlanti integráció, és nemcsak abban az értelemben, hogy felvettek bennünket az EU-ba és a NATO-ba, hanem ténylegesen be is illeszkedtünk ebbe a világba. Ám amikor 2010-ben körülnéztünk, azt láttuk, hogy nem csupán a régi tagállamok kapcsolatrendszere színesebb, mint a miénk, hanem a bizonyos szempontból versenytársaknak tekinthető közép-európai országoké is szerteágazóbb. Annak ellenére, hogy rengeteg olyan barátunk, szimpatizánsunk van Ázsiában vagy az arab világban, aki még a szocialista rendszerben Magyarországon tanult, és magyarul is beszél. Közülük jó néhányan, Etiópiától Vietnámig, fontos vezető funkciót töltenek be a tudományos életben, az államigazgatásban, a gazdaságban vagy a politikában. Nur-Szultanban is találkoztam például a mongol nagykövettel, aki Magyarországon végzett. Ezeket a kapcsolatokat és jó emlékeket csak fel kellett eleveníteni. Vannak olyan országok is, amelyekhez korábban nem fűzött szorosabb viszony, de megpróbáltuk rajtuk keresztül is több lábra állítani kereskedelmi-gazdasági kapcsolatainkat. Közhelyszerűen emlegetjük, de az sem olyan nagy baj, ha a globalizálódó világban „csak” politikai barátságokat tudunk kötni, és a számunkra fontos kérdésekben természetes szövetségeseinken kívül ezekre is számíthatunk.

– Logikus elképzelés, hogy az eurázsiai geopolitikai térség két pólusa együttműködjön. Mire alkalmas ez az együttműködési forma, amely e hatalmas térség parlamentjeit érinti?

– Úgy kerültem a parlamenti elnökségen keresztül a külkapcsolatok gyakorlati építésébe, mint Pilátus a krédóba. Világ­életemben szkeptikus voltam ezzel a területtel kapcsolatban, és az elején jó néhány fórum tapasztalata meg is erősített ebben. Az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy az ilyen kiábrándító találkozások elsősorban az Európai Unión belüli rendezvények voltak. Ahogy a Fideszben szoktuk mondani, ezeken a fórumokon vízgereblyézés folyik: semmilyen látszata és haszna nincs, ám rengeteg pénzt emészt fel, és jól el lehet benne fáradni. Aztán beletörődtem, hogy ez is hozzátartozik a parlamenti elnök munkájához, próbáltam benne értelmet felfedezni. Komolyra fordítva a szót, a mostanihoz hasonló találkozásoknak általában nincs ugyan konkrét hozadékuk, ám a személyes kapcsolatokból, a rövid kétoldalú találkozókból épülhet ki az a bizalmi háló, amely aztán a komolyabb kérdések megoldásában is segíthet. Például Nur-Szultanban az orosz, a szlovák és a moldovai házelnökkel tárgyaltam külön is, az egyik kezdeményező, a dél-koreai parlamenti elnök pedig éppen Pozsonyban és Budapesten tett kétoldalú látogatása után érkezett ide. Meggyőződésem, hogy párbeszéd nélkül nincs értelmes politika. Lehet tehát, hogy két-három felismerésen kívül erről a konferenciáról sem tudok többet hazavinni, de ezekből a beszélgetésekből épülnek fel az együttműködés különféle rendszerei.

– Tanulságos volt végignézni a résztvevők listáján. A nyugat-európai államok látványosan alacsonyabb szinten képviseltették magukat…

– Így van. Európa középső, illetve déli és keleti fele tisztelte meg a konferenciát a legmagasabb szinten. Ez a térség érzi ugyanis igazán ennek az együttműködésnek a jelentőségét, hiszen saját történelmi tapasztalatai révén tanulta meg, hogy milyen Kelet és Nyugat ütközőzónájában élni.

– Kérdés azonban, hogyan beszélhetünk eurázsiai együttműködésről, amikor az Európai Unió szankciókkal sújtja e térség egyik legfontosabb szereplőjét.

– Árnyaltabb ennél a kép. Egy pontig lojalitás kérdése is volt az Oroszországhoz való viszonyulás. Velünk szemben is próbáltak egyes politikai erők bizalmatlanságot kelteni az állítólag túl szoros orosz kapcsolatok ürügyén is. Aztán amikor megnéztük a minket számonkérő országok kereskedelmi mutatóit és befektetői aktivitását, akkor kiderült, hogy ezen országok kereskedelme és invesztíciója a szankciók, a verbális habverés ellenére ez idő alatt is növekedett a színfalak mögött. Közben bennünket próbáltak eltanácsolni ezektől, ami a képmutatás és a kettős mérce tipikus példája. A nagyhatalmak úgy fogják fel, hogy ők játszanak Oroszországgal és Kínával a Bajnokok Ligájában, amit hol G20-nak, hol G7-nek neveznek, és nem szeretik, ha az ő nézőpontjukból alacsonyabb osztályokban szereplő csapatok beleszólnak a játékukba. Oroszország Kínához hasonlóan az Egyesült Államok vetélytársa, míg Németország se veled, se nélküled kapcsolatban van Moszkvával. Nem is nagyon tudjuk itt, Közép-Európában, hogy mi a jobb, ha Németország és Oroszország összeborul, vagy ha szemben áll. A történelem tanúsága szerint számunkra mind a két helyzet lehet veszélyes.

– Szóba jött az Egyesült Államok, amely teljes mértékben ellenérdekelt a jól működő eurázsiai együttműködésben. Ez ugyanis gyengítené globális pozícióit. Kibírja ez az együttműködés, hogy ellenszélben formálódik?

– Leszámítva a nagyon is gyakorlatias kínai Egy övezet, egy út kezdeményezést, eltekintve a létező regionális integrációs formáktól, eurázsiai együttműködésről még nem beszélnék. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy a természetes gazdasági érdekek utat törnek maguknak, és előbb-utóbb kialakul egy új egyensúlyi rendszer. A sokat emlegetett bipoláris világrend már régen felbomlott. Volt egy rövid időszak, amikor úgy tűnt, hogy egypólusú világ váltja fel, és az Egyesült Államoknak nem lesz vetélytársa. Ez volt a „történelem vége” nevű fantazmagória, amelyet nyakon öntöttek egy ideológiai löttyel. Ez arról szólt, hogy Mianmartól Bolívián át Burundiig a liberális demokráciák egyfajta cunamiként árasztják el a világot. Mára kezd mindenki számára világossá válni, hogy ebből nem lesz semmi, és a világ többpólusúvá vált. Egyáltalán nem mindegy, hogy ebben a világrendben ki hol és hogyan helyezkedik el. Mi megint a gyújtópontban vagyunk, hiszen ott élünk, ahol a Nyugat, a Kelet és a Dél találkozik. Nekünk mindig az volt az érdekünk, hogy lehetőség szerint maradjunk ki a konfliktusokból, és mindenkivel próbáljunk meg jóban lenni. A mi barátunk ellensége nem feltétlenül az ellenségünk, ahogy az ellenségünk ellensége sem szükségképpen a barátunk, az érdekek kölcsönös beszámításán alapuló, tisztességes szövetségesi viszonyból származó kötelezettségek teljesítésére a részünkről ugyanakkor mindenki számíthat.

– Az eurázsiai együttműködés két motorja a már említett Oroszország és Kína. Az első beszél róla a legtöbbet, míg a második a legtöbbet teszi érte. Ugyanakkor a Nyugat megosztott abban a kérdésben, féljünk-e ettől a két országtól, vagy inkább lehetőségként tekintsünk rájuk. Ön szerint melyik a helyes megközelítés?

– Együttérzek azokkal is, akik az Európai Unió keleti határvidékén történelmi okokból tartanak Oroszországtól. A lengyelekkel ezeréves különleges barátságot ápolva meg kell értenünk ezt is. A nemzetközi kapcsolatok milyensége ugyanakkor alapvetően nem rajtunk áll. Annyit tudunk tenni, hogy az előbb említett helyrerázódást ne gátoljuk, hanem igyekezzünk elősegíteni úgy, hogy közben ne szoruljunk be sehová, azaz megtartsuk önálló mozgásterünket. A három nagy – az Egyesült Államok, Kína, Oroszország – egyike sem kerülhető meg hosszú távon. Oroszország sem, amely európai ország, még ha nagyon sajátos, sok tekintetben a miénktől különböző kultúrát képvisel is. De mégiscsak keresztény ország, ami bizony számít. A mi szemünkben legalábbis. Kína más civilizáció, de összeköti őket az ázsiai közelség mellett, hogy az Egyesült Államokkal szemben próbálnak ellensúlyt képezni. Washington szemében Kína az első számú kihívás, de Oroszország is rendre előkerül, bár ez inkább az újabban meglehetősen sajátos amerikai belpolitika számlájára írható. Pedig civilizációs megközelítésben Oroszország lehetne akár az Egyesült Államoknak is a partnere, és így létrejönne egy olyan háromszög, amelynek pólusai egymással is kooperálva tartják fenn az egyensúlyt a világban. Gazdasági teljesítménye, a tagállamok hadi potenciálja alapján az Európai Unió jelenthetné a negyedik pólust, ha nyugati vezetői nem azzal lennének elfoglalva, hogy hogyan verjék szét még azt is, ami működik.

– Most éppen Kazahsztánban, Közép-Ázsiában beszélgetünk. A magyar–kazah kapcsolatok kiválóak, stratégiai partnerek vagyunk, a kazahok óriási szimpátiával tekintenek Magyarországra. Mindez azonban nem igazán látszik a kereskedelmi kapcsolatok alakulásában. Csehország áruforgalma Kazahsztánnal például nagyjából a háromszorosa a magyarnak. Mit lehetne tenni, hogy a kapcsolatot igazi tartalommal töltsük meg?

– Ez a különbség valószínűleg 2010-ben is megvolt. Ahogyan említettem, versenytársaink még Közép-Európában is korábban ébredtek, mint mi. Emellett az is probléma, hogy milyenek a kapacitásaink. Mit tudunk ajánlani, exportálni? Árut, tudást, technológiát? Azt is figyelembe kell venni, hogy a világ egy része nem úgy működik piacként, mint az Európai Unió, hanem kiterjed rá az adott állam saját érdekeiből következő befolyásoló tevékenysége, amely direktebb az általunk megszokottnál. Egy szó, mint száz, a gazdasági diplomáciának óriási a jelentősége, amiről mi húsz éven át nem vettünk tudomást.

– Többször járt a posztszovjet térségben, amelyről a médiában szinte csak negatívumokat hallunk. Lát-e olyan dolgokat ebben a világban, amikre érdemes odafigyelni?

– Minimum azt, amit Orbán Viktor az illiberális államról alkotott fejtegetéseiben már megfogalmazott, hogy a Nyugatra jellemző és húsz év alatt általunk is átvett önelégültséget felejtsük el. Sokan úgy gondolják, hogy a demokráciával, a jogállammal, az euroatlanti integrációval megtaláltuk az örök élet elixírjét, de ez nem így van. A világon máshol is van élhető élet, még ha nem is az angolszász típusú demokráciamodellt követik. Ebből persze nem azt a következtetést kell levonni, hogy ne az Európai Unióban gondolkoznánk. Történelmi távlatban nemzeti érdekeink szempontjából az unió Magyarország számára a legmegfelelőbb érdekérvényesítési terep. De, megjegyzem, csak addig érték számunkra, amíg lehetőséget ad a nemzeti érdekek érvényesítésére. Ha ettől meg akarnak fosztani bennünket, akkor nem különbözik attól, amit egy másik jelzővel ellátott uniónak hívtak. De éppen ennek a másik uniónak a romjain figyelemre méltó sikereket láthatunk. Itt van például a kazah nemzetépítés. Ki tudott annak idején Kazahsztánról? Kevesen. S itt van egy ország, amely az európaitól teljesen eltérő történelmi hagyományokon épített fel egy sajátos, ám a polgárainak gyarapodást és stabilitást hozó, az erőforrásai felett szuverén módon rendelkező államot, amely a köztünk lévő négyezer kilométernyi távolság ellenére a miénkhez nagyon is hasonló geopolitikai szorítások közepette próbálja a saját útját járni.

– Magyarország is a geopolitikai mozgástér növelését szem előtt tartva csatlakozott megfigyelői státusban a Türk Nyelvű Államok Együttműködési Tanácsához? Mert sokak szerint vitatott, hogy a magyar türk nyelv lenne…

– Mint ahogy az is vitatott, hogy finnugor lenne. Mindez azonban másodlagos, ha figyelembe vesszük, hogy Törökországtól Közép-Ázsián át Japánig él egyfajta rokonságtudat a magyarsággal kapcsolatban. Számos országban úgy tartanak bennünket számon, mint a legnyugatabbra „csángált” keleti népet, mint Attila törzséből származó unokatestvéreket. A világon a Kárpát-medencén kívül sehol annyi ismerős arcot nem láttam, mint Üzbegisztánban. Mintha a rokonaim, ismerőseim jöttek volna velem szembe az utcán. Minősítse bárki akár üres mítosznak a néplélekben mélyen élő kötődéseinket, én nem osztom ezt. Pusztán a geopolitikai mozgástér növelésére szánt eszköznek tekintve a keleti kapcsolatépítési próbálkozásainkat, abban bizonyára egyet tudunk érteni, hogy jobb a több barát és kevesebb ellenség, mint fordítva. Ebben a körben pedig egyre inkább olyan barátként tekintenek ránk, akik jobban megértik őket, mint bárki a Nyugaton.