Alföldünk dűnéi

Rendhagyó struccversenyt szerveztek október végén a kiskunsági pusztában. „Lehet, hogy pár évtized múlva ezek a jószágok olyan szabadon fognak itt szaladgálni, mint most a szürke marhák. Megéri majd? Önnek melyik hús ízlik jobban? A strucc vagy a marha?” – írta a beharangozóban az eseményt szervező Zöld Gerilla Mozgalom. Az ironikus hangvétel nem véletlen, a szervezők a groteszk mutatvánnyal kívánták felhívni a figyelsmet a térséget fenyegető veszélyre. Az elsivatagosodás ugyanis maga a valóság.

Végül a struccverseny elmaradt, mindössze egy emu nevezett volna, ellenben az esemény alkalmával egy asztalhoz ült az LMP-s Keresztes Lóránt, a Mi Hazánk képviseletében Dúró Dóra, illetve Schiffer András jogász. A politikai palettán egymástól távol eső szereplők között ezúttal közel teljes volt az egyetértés. Hiszen a vízkérdés mostanra létkérdéssé lett.

A Zöld Gerilla ökológusok, tájgazdálkodással foglalkozó agrár- és vízügyi szakemberek és városi civilek által alapított mozgalom, amely felvilágosító akcióival igyekszik széles körben megismertetni a tájgazdálkodás módszereit. A csapat szerint a tájgazdálkodás a fenntarthatóság kulcsa, amelyben pedig a hagyomány és a modern tudomány elemei ötvöződnek. A jelenlegi mezőgazdasági és vízgazdálkodási módszerek ugyanis nagyban felelősek az országunk déli részét, a Duna–Tisza közi homokhátságot érintő sivatagosodásért.

Kulcsár László, a csoport egyik vezetője és a szombati rendezvény házigazdája a Demokratának elmondta, hogy a vízgazdálkodás tekintetében Magyarország történetét három fejezetre oszthatjuk. A Szelídvízország idején nagyon fejlett vízgazdálkodási rendszer működött hazánkban, minden faluhoz 2-3 halastó és hatalmas legelők tartoztak, a gazdaságok pedig viszonylag alacsony intenzitású gabonatermesztést folytattak. A török idők azonban mindent megváltoztattak. Akkor léptünk át a Vadvízország korszakába. A vízgazdálkodási infrastruktúrát nem gondozták, hagyták elmocsarasodni a területeket. Ennek az is volt az oka, hogy a mocsár nemcsak a török előretörését akadályozta, de sok esetben rejteket nyújtott a magyaroknak is. A török kiűzése után a modern kori folyószabályozással kezdődött meg a Kárpát-sivatag-projekt.

– A helyzet azóta mindig csak egyre rosszabb lett – teszi hozzá Kulcsár László.

Az elmúlt 150 évben összesen 48 ezer kilométernyi csatornarendszer épült Magyarországon. A „fejlesztési” lendület később sem csillapodott, a Turjánvidék lecsapolására, azaz az Ócsától Kalocsáig terjedő Duna-völgyi-főcsatorna létrehozására az 1920-as években került sor. A kommunista érában is kitartott a természetet mindenáron legyűrni, átalakítani akaró lendület. A sivatagosodás így mostanra már egyértelmű jelekkel jár. Kulcsár László elmondja, tanyája közelében az 1941-es katonai felmérés még öt tavat jegyzett fel, mára mindegyik kiszáradt. Az egyesület tagjai rendületlenül ostromolják az illetékes hivatalokat és kormányzati szerveket, hogy a döntéshozókat segítsék a valós helyzetértékeléssel, az új ismeretek átadásával. Tavaly a Fenntartható fejlődés bizottsága előtt tarthattak előadást, ennek során Koncsos László vízmérnök, egyetemi tanár és Balogh Péter geográfus ismertették a tájgazdálkodási koncepciót, amit a mozgalom is képvisel. A társaság szakemberei szerint a Tisza árvízi víztöbbletét, megközelítőleg 2,5 köbkilométert a tiszai Alföld ártereibe lehetne kivezetni. Ezzel a módszerrel nagyobb vízpótlás válna lehetségessé, mint amekkorát a jelenlegi módszerekkel lehet visszatartani. Kulcsár László hangsúlyozza, hogy a folyók oldalirányú irányított vízkivezetése megoldható az infrastruktúra sérelme nélkül, ez egyszerre csökkenti jelentős mértékben az árvízi kockázatot és segít megállítani a jelenlegi koncepcionális kiszárítást.

A számok nyelvén szólva: kivezethető 2,5 köbkilométernyi víz, amiből 0,8 köbkilométer beszivárog a földbe, 1,3 elpárolog. A megmaradt mennyiséget az ár levonulta után vissza lehet irányítani a mederbe. A talajban és a növényzetben közben vízpuffer, tartalék képződik, ami segít átvészelni a szárazabb időszakokat. Amiből az utóbbi években kijutott bőséggel a Kárpát-medencében. Egy éve éltük át az évszázad aszályát, ami az ivóvízhálózatot is próbára tette.

– 2018-ban Eördögh András és Toldi Csaba kísérletet végzett a homokhátságban. Eltömték a Jászszentlászló, Szank, Móricgát környéki csatornákat. A tavaszi víztöbblet szétterült, beszivárgott, nem sokkal később pedig nyolcszoros zöldtömeg-növekedést sikerült produkálni – mondja Kulcsár László.

A beszivárgás jelentősége pedig az, hogy a jelenlegi szisztéma mellett a felszín alatti víztömeg nem pótlódik.

– Ha elfogy, hogyan tovább? – teszi fel a kérdés Kulcsár gazda.

A helyes vízgazdálkodáshoz azonban művelésiág-váltásra van szükség, hogy legyen helye a víznek.

– A szántót legelővé és legelőerdővé vagy halastóvá kell alakítani. Ami éppúgy hasznot hoz, mint a gabonaföld, viszont a vízgazdálkodás szempontjából előnyösebb – mondja Kulcsár László.

A gazda szerint tudatosítanunk kell magunkban, hogy a változásnak nincs alternatívája. A sivatagosodás lassan úgyis lehetetlenné teszi a jelenlegi gazdálkodást. Az egyesület szakértői szerint olyan mezőgazdasági és létszervezési formát kell támogatni, amely alkalmazkodik a természeti adottságokhoz.

– A logika azt mondja, hogy alkalmazkodjunk, mivel az sokkal olcsóbb, sokkal kevésbé energiaigényes. Ahelyett, hogy olyasmit kényszerítenénk a természetre, amit az nem akar. A szántó pont ilyen – magyarázza Kulcsár László.

Egészséges egyensúlyt kell teremteni a mezőgazdaság és az állattartás között. Az a mezőgazdasági rendszer tartható fenn, amelyik a természetes körfolyamatokat modellezi. A természet talaj–növény–állat–trágya–talaj körfolyamatát kell követni. Ehhez pedig sokkal magasabb állatsűrűségre volna szükség.

A KSH egymillió marhát, másfél millió juhot, hárommillió sertést tart számon. Ezzel 1,2 millió állategység jut az 5 millió hektárnyi mezőgazdasági területre. Kulcsár László szerint ez az érték nagyon alacsony. Különösen annak fényében, hogy a magyar gabonatermelés tulajdonképpen a nyugati állatállomány – jellemzően a holland és német sertéstelepek – hizlalásának van alárendelve.

– A magyar föld őserejét a holland disznók zabálják föl, a haszon pedig nem nálunk csapódik le – summázza a gazda.

15 millió tonna gabonát állítunk elő, egytizedét megesszük, hatmillió megy a német és a holland disznóknak, hárommillió tonnát megetetünk az európai autókkal. Azért nincs hova tennünk a vizet, mert nekünk bioetanolt és sertéstápot kell termelnünk – fejtegeti Kulcsár László.

A Zöld Gerillák szerint azonban a magyar földnek elsődlegesen a magyar lakosságot kellene élelemmel és megélhetéssel ellátnia. Ennek érdekében ki kell vonni a szántóföldi termelésből legalább egymillió hektárnyi területet. A támogatási rendszert kell átalakítani, a jó gyakorlatot támogatni. A magyar gazdáknak sem lenne ellenére, az ő érdekük az, hogy nyereségesen termeljenek. Mindezekkel párhuzamosan a fogyasztók figyelmét is fel kell rá hívni, hogy több hazai nevelésű juh- és marhahúst fogyasszanak. A rövid ellátási láncok a támogatandók, hogy a pénz a magyar gazdáknál maradjon. Ez garantálná hosszú távon az élelmiszer-biztonságot, illetve hogy a minőségi termékek megfizethetőek legyenek. Mindezek mellett azt is meg kell érteni, hogy az ukrán, az orosz vagy az amerikai mellett a magyar gabonaipar nem versenyképes.

– A legnagyobb ukrán agroholding félmillió hektárt tart művelés alatt, és a sokadik agroholding is százezer hektár fölötti területekkel gazdálkodik. Magyarországnak nem ezzel kellene versenyeznie, hanem a saját éghajlati és élelmezésbiztonságának megteremtésével kellene foglalkoznia – magyarázza Kulcsár László.

Magyarországon az állattartás és a kisgazdaságok helyreállítása jelenti a jövőt. De a lényeg nem az üzemméret, hanem a mezőgazdasági termelés hozzáigazítása a táji adottságokhoz, röviden például hogy az egykori árterek, medrek és vizes élőhelyek újra be tudják fogadni az időszakos többletvizeket, amiket most árvíz és belvíz néven levezetnek.

A kisgazdaságok és az állattartás erősítése mellett tehát nem kell lemondanunk az ipari mezőgazdaságról, mindössze egészséges arányt kell tartani. Arról nem beszélve, hogy az ipari mezőgazdaságnak is vannak az éghajlati viszonyokhoz való alkalmazkodást segítő módszerei. Ilyen a szántás nélküli mezőgazdaság, a mezővédő erdősávok alkalmazása. Kulcsár László tapasztalata, hogy egyre több fiatal gazda foglalkozik a fenntartható módszerek alkalmazásával, ez azonban átgondolt, táji léptékű vízgazdálkodás nélkül kevés.

– Két út van, vagy folytatjuk a jelenlegi gyakorlatot, és felszámoljuk a létfeltételeinket, vagy minél hamarabb és önként váltunk hozzáállást és gyakorlatot, akkor tudunk alkalmazkodni. Váltani mindenképpen fogunk, most még lehet önként, átgondolva és eredményesen – zárja gondolatait Kulcsár László.

A képek Részletek Balázs Zsolt fotográfus Dübörgő földek felett a néma égbolt című többszörös díjnyertes sorozatából származnak, mely a megváltozó éghajlat az Alföldön élő emberekre és környezetre gyakorolt hatásait vizsgálja.