Alkotmányos trollok trollkodnak
Pokol Béla legújabb, Az európai jurisztokrácia, az Európai Unió jurisztokratikus szerkezetének kérdései című könyvében az unión belül egyenesen a jogászok mindenekfeletti, már-már ijesztő uralmáról beszél. Valóban ennyire sötét a kép? Új Egyesült Államok születik? – erről beszéltünk egyebek mellett az államelmélet ismert kutatójával, a jogász Szmodis Jenővel.
– Mennyiben csökkenti a sok esetben „kreatív jogértelmezés” a tagállamok önállóságát például a jogalkotás és jogalkalmazás területén?
– A jurisztokrácia elnevezés, a demokrácia és az arisztokrácia fogalmi előzményei és analógiája alapján, némiképp félrevezető módon a jogászok uralmát sugallja, miközben egyértelmű, hogy a jogászság egy része csupán technikai közreműködő a globális uralmi rend tényleges hatalmat gyakorló rétegének akaratérvényesítésében. Pokol alaposan bemutatja azt az évtizedekig tartó, bonyolult folyamatot, amelynek során az uniós szervek, az EU luxembourgi bírósága, illetve az Emberi Jogok Európai Bírósága kreatív jogértelmezéssel fokozatosan szűkítette a tagállamok cselekvési szabadságát. Mindez alapvetően mond ellent a demokrácia legelemibb szabályainak és a jogállamiság olyan fontos elveinek, mint a bírói függetlenség és a tisztességes eljárás elvével összefüggő fegyveregyenlőség.
– A tagállamok jogalkotási önállóságának ily módon való semmibevétele egyfajta államok feletti birodalomépítési szándékra utalhat. Felfedezhető-e a kivitelezésben bármilyen párhuzam az európai vagy más birodalomépítési történetekkel?
– A Nyugat Oswald Spengler és mások által előre jelzett, nagyjából 2000 és 2200 közé eső európai birodalomépítési kilátásait illetően a legfontosabb mozzanat, hogy míg az egyiptomi, illetve az antik és kínai birodalomépítő folyamatok egy központi magból, Huntington kifejezésével magállamból kiindulva bontakoztak ki, addig Európában az ókor vége óta eltelt majd másfél évezred alatt sem alakult ki egy olyan szilárd gazdasági és politikai mag, amely egy ilyen birodalmasító folyamat levezénylését megkísérelhetné.
– Németország sem az?
– Nem vitatva Németországnak sem a gazdasági súlyát, sem a most zajló folyamatokban viselt formális és informális szerepét, látnunk kell, hogy legalábbis kétséges, hogy a jelenlegi német kormányzati politika, ami a nemzet formátlan népességgé való átalakítását illeti, a német polgárok akaratával és hosszú távú érdekeivel egybeesik-e. Megkérdőjelezhető továbbá, hogy mindaz, amit ma Németország tesz, azt a saját elhatározásából cselekszi-e. Ezt jól mutatja egyébként a német politikai erőviszonyok drámai átrendeződése. A magból kiinduló folyamatoknak ezzel szemben épp az a természetük, hogy bár a perifériák csupán elszenvedik a változásokat, a mag a saját érdekeit és akaratát érvényesíti. A birodalmi felemelkedés egy-egy kultúrkörön belül amúgy sem záróakkord szokott lenni, tehát Spengler kifejezésével élve, nem a kultúra telére esik.
– Akkor megnyugodhatunk?
– Nem. Valamilyen birodalom alighanem megteremthető, azonban az sem organikus fejlődés eredménye nem lesz, sem pedig nyugati, legalábbis abban az értelemben, amelyben ezt a kifejezést jelenleg még használjuk.
– Ha mégis lesz valamifajta birodalom, nem mindegy, hogy föderációról vagy konföderációról beszélünk-e. Az utóbbi időben inkább föderációs törekvéseket tapasztalunk a tagállami önállóság egyre több területen történő lebontásával. Jól látjuk ezt?
– Az Európai Unió egyes államok gazdasági együttműködéséből fejlődött ki. Ahhoz, hogy ebből eljussunk a föderális állam előszobájáig, négy igen fontos ponton kell eredményt elérni. Az első a tagállamoktól független jogalanyiság megteremtése. Ez félig-meddig megvan, hiszen már az 1952-ben létrehozott Európai Szén- és Acélközösség is rendelkezett jogalanyisággal, noha ezt az együttműködés természete nem feltétlenül követelte meg. A második tényezőt, az uniós jog primátusát nem más mondta ki, mint az Európai Bíróság az 1962-es és 1964-es döntéseivel. Hogy ennek semminemű pozitív jogi alapja nem volt, az azóta sem képezi komoly vita tárgyát. Mind a lisszaboni szerződés alkotmányos identitásra vonatkozó rendelkezései alapján, mind a német, a dán és a cseh alkotmánybíróságok gyakorlatának tükrében eleve megkérdőjelezhető, hogy az uniós jog áttörhetetlen módon valóban primátust élvez a tagállami jogokkal szemben.
– És mi a harmadik tényező?
– Ahhoz, hogy államról beszéljünk, a főhatalmon kívül területre és népességre is szükség van. Az uniós állampolgárság intézményének bevezetésére az 1997. október 2-án aláírt amszterdami szerződés 17. cikkével került sor, ám ahhoz, hogy az uniónak valódi állampolgárai legyenek, akik felett az unió vitathatatlan és kizárólagos főhatalmat gyakorol, szükséges, hogy az uniós állampolgárság elszakadjon a tagállami állampolgárságtól. Erre éppen napjainkban történtek gondolatkísérletek. A közelmúltban merült fel ugyanis az az elképzelés, hogy meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy az Olaszországot hiába ostromló migránsok anélkül kapjanak uniós állampolgárságot, hogy egyúttal valamely tagország polgáraivá válnának. A határellenőrzést uniós hatáskörbe vonni akaró kezdeményezések pedig egyértelműen a tagállamok területi főhatalmának csorbítására, egyúttal az Európai Unió területi felségjogának megalapozására irányulnak.
– A negyedik?
– A negyedik tényezőről, vagyis az európai szuverenitásról vitathatatlan primátust élvező jogrendszer hiányában egyelőre lehetetlen beszélni. E körülmény elfedésére, mint oly sokszor, a szómágia szolgál. Beszélnek valamiről, ami nincs. Úgy tesznek, mintha lenne valami, ami nincs, de talán lesz, ha megfelelő átéléssel beszélünk róla. A legjobb, ha egyenesen védelmére kelünk annak, ami nincs, mert akkor azt sugalljuk, evidencia annak a léte, amit védünk.
– Kicsit bonyolult, kifejtené bővebben?
– Ezt tette például Emmanuel Macron, amikor védelmébe vette az európai „szuverenitást” a következő szavakkal: „Hogy megbirkózhassunk a világ nagy problémáival, a magunkénál nagyobb, európai szuverenitásra kell támaszkodnunk.” Ami, tegyük hozzá, ugyebár nincs. Egy másik hírforrás az előbb idézett közleménynél bővebben közli: „A francia államfő a továbbiakban kibontotta az európai szuverenitás fogalmát, amelynek szerinte magában kellene foglalnia a biztonságot, a gazdasági és kereskedelmi, a klíma- és energetikai, a digitális, az egészségügyi és élelmiszer-ellátási, valamint a szabadság és egyenjogúság elvének érvényesítésével együtt a szociális szuverenitást.” Hogy éppen a francia elnök nem volt tekintettel arra, hogy a XVI. századi francia gondolkodó, Jean Bodin a szuverenitást természete szerint tartotta egységesnek és oszthatatlannak, az nem csupán a sors iróniája, de megmutatja, hogy itt olyan nagy dolgok forognak kockán, hogy ilyen államelméleti csekélységeknek aligha lehet szerepük.
– Milyen nagy dolgok?
– Jellinek óta tudjuk, a tényeknek normatív erejük van, és Gustave Le Bon A tömegek lélektana című alapművében már a XIX. század végén rámutatott, hogy emberi sajátosságunkból fakad, hogy a tényszerű állapotok mögött ösztönösen mindig valamilyen normatív alapot feltételezünk. Az emberek a tényleges hatalmat egyúttal jogszerű hatalomnak is tekintik. Az Európai Bíróság azonban az európai jog elsőbbségének kimondásával olyan helyzetet teremtett, amelyben hirtelen elbizonytalanodtunk, vajon látott-e a bíróság valaminő normatív alapot e döntéshez, vagy a normát faktikusan csupán maga teremtette… Mire nyilvánvalóvá vált a turpisság, addigra kvázi precedenserővel bírt a döntés. A föderális Európa felépítésének projektje tehát csupán részben jogi folyamat, hiszen az egyre mélyebb integráció kiépítése során nagy szerepet kaptak a jogi köntösbe öltöztetett politikai cselekvések. Ennek a jelenségnek a megnevezésére magam a „constitutional trolling” kifejezést javasolnám, ugyanis mindaz, ami egyes uniós szervek eljárása során, illetve egyes föderalista politikusok nyilatkozatai nyomán kirajzolódik, leginkább az internet világából ismert trollkodás gyakorlatával rokonítható. Bizonyos szervek és személyek a jog által kijelölt eljárásrendben zajló alkotmányossági eszmecserét, egyeztetést a személyes hitbéli meggyőződésük ellentmondást nem tűrő hangoztatásával zavarják meg, lehetetlenítik el.
– A trollkodás azonban akár oda és vissza is működhet.
– Egyes alkotmánybíróságoknak az uniós joggal szemben a tagállami jogokat védő döntései bizonyos értelemben valóban defenzív, szuverenista trollkodásnak tekinthetők, ám ezek nem nélkülözik oly nyilvánvalóan a jogalapot, mint az említett offenzív, föderalista alkotmányos trollkodások. Ebben a fajta trollkommunikációban már tetten érhetők a tagállamok nézetkülönbségeiből eredő, az uniót repesztő belső feszültségek, amelyek gyújtópontja a migránskérdés kezelése. A Magyarországon a közelmúltban megtartott nemzetközi migrációs konferencián e nézetkülönbségekről is szó esett, és ezek áthidalását szorgalmazta Nicolas Sarkozy. A magyar miniszterelnök válaszában hangsúlyozta, hogy míg Közép-Európa nem kívánja saját álláspontját elfogadtatni a nyugati államokkal, addig egyes nyugati tagországok a saját bevándorlási és integrációs gyakorlatukat kérik számon a közép-európai régió országain. A közép-európai magatartást e területen alapvetően a szerződések tisztelete határozza meg, szemben a nyugat-európai alkotmányos trollkodással. Szinte lehetetlen feloldani egy olyan ellentétet, ami egyfelől az alkotmányos trollkodás, másfelől a jog betartásának szándéka között feszül.
– Vajon az erőltetett integráció a cél, vagy csak eszköz valamihez?
– Az Európai Unió jelen formájában képes ellátni mindazokat a funkciókat, amelyekre létrehozták. Ha tehát nem önmagában az a cél, hogy létrejöjjön a föderális Európa, úgy a föderalistáknak mindenekelőtt meg kellene jelölniük, hogy mik azok a kívánatos közös célok, amelyek elérése lehetetlen volna az Európai Egyesült Államok megteremtése nélkül.