– A sport szeretetét a családjából, édesapjától hozta, aki válogatott kosárlabdázó volt. Önt mi vitte a kézilabda-edzőség felé?

– A sport szeretetét, annak nevelési erejét édesapám személyes példája jelentette családunkban. Édesapám a második világháború előtt Bácskán kosárlabda-válogatott volt, sajnos a háború későbbi karrierjét derékba törte. Gyermekkori szárnypróbálgatásként játszottam az NB 1-es serdülő futballcsapatban Szegeden, 14-15 évesen kosárlabdáztam is. Ezzel párhuzamosan válogatott megyei kézilabdázó lettem. Amikor a szegedi ifjúsági válogatottba bekerültem, végleg a kézilabda mellett döntöttem. Az életcélom az volt, hogy ne csak a sportág gyakorlatával, hanem annak elméletével, kutatásával is megismerkedjem, ezért Szegedről Budapestre kerültem, ahol elvégeztem a Testnevelési Főiskolát. Még hallgatóként a sportágak kutatásával foglalkoztam. A sportnak a pszichoszomatikus, emberi szervezetre gyakorolt hatása rendkívül érdekelt. A TF magas szintű képzése az életemet végül az edzői képzés felé fordította. Huszonnyolc éves koromban végül döntenem kellett, és az edzői pályáért, ami a Vasas világhírű csapatához vezetett, feláldoztam a játékosi pályafutásomat. A TF-en már ekkor tanítottam tanársegédként, de 1982-ben egy világhírű csapat hívott vezetőedzőnek.

– 1989–1998 között a Bundesligában edzősködött. Milyen tapasztalatai voltak a játékosok munkamoráljáról, a sporthoz való viszonyáról?

– A Bundesliga a világ legerősebb bajnoksága volt. Azóta is minden edzőnek óriási megtiszteltetés meghívást kapni és ott dolgozni. Az 1980-as évek végén a külföldi edzők alakították át a német bajnokságot a felkészülésekkel, illetve a szakmai munkájukkal professzionális bajnoksággá. A német emberek, sportolók küzdeni tudására, önbizalmára, önbecsülésére, arra, hogy a téthelyzetben is teljesíteni tudnak, rendkívül jól lehetett építeni. Ez a közeg alkalmas volt a sporttudományos, sportelméleti és gyakorlati ismeretek befogadására.

– Nem gondolt arra, hogy a kinti sikerek után Németországban folytatja a karrierjét?

– A Bundesligában eltöltött tíz év Magyarországtól való távollétet is jelentett. Feleségemmel, Csorba Virginiával a kezdet kezdetén úgy döntöttünk, hogy amennyiben a gyermekeink magyar identitása megkérdőjeleződik kintlétünk alatt, úgy azonnal visszaköltözünk Magyarországra. Ez akkor következett be, amikor gyermekeim a középiskolai tanulmányaikat megkezdték. Így majdnem tíz év kintlét után a feleségem három leányommal, Júliával, Dorottyával és Virginiával hazaköltözött és a gyerekek itthon folytatták a tanulmányaikat. Tamás fiam viszont kint érettségizett. 1997-ben megállapodtam a magyar kézilabda-szövetség vezetőivel, és elvállaltam a magyar női nemzeti válogatott szövetségi kapitányi posztját, és hazajöttünk.

– A kosárlabdát, a jégkorongot, illetve a kézilabdát választották az évszázad legdinamikusabban fejlődő sportja közé. Ma két csapat körülbelül 120 támadást hajt végre egy meccs alatt. Hol a határa az emberi képességeknek, meddig lehet ezt az iramot bírni?

– A kézilabdázás az elmúlt évtizedben átalakult, egy halk forradalmon ment keresztül, ami nem is volt olyan csendes, mert észrevehetően megváltozott a kézilabdázás edzésmódszertana, különösen három területen. Ezek a technikai tökéletesedés, a fizikai képességek maximalizálása, a játékban alkalmazott döntési folyamatok minősége, illetve ezzel szoros összefüggésben az ott megjelenő kreativitás és improvizációs képességek. A szabályok folyamatosan, olimpiai ciklusonként egyszer kismértékben változnak. Észrevehető, hogy az utóbbi 8-10 évben a játék gyorsaságát és sebességét növelő szabálymódosítások kerültek előtérbe. De az edzéselméleti módszertan eredményei alapján még mindig úgy látom, hogy a játék dinamikai fejlődése további 5-10 százalékkal növelhető.

– A klubcsapatok gyakran több idegenlégióst igazolnak. Hogyan lehet összehangolni ennyi kézilabda-iskolát, idegen nyelvet és mentalitást?

– A látványsportágak – mint a kézilabda – népszerűsége egyre jobban növekszik. A sportnak a mai globalizáció világában stratégiai jelentősége van. A takarítónőtől kezdve a munkanélkülin át a vezérigazgatóig a szurkolók azonos társadalmi felületen azonosulni tudnak a csapatokkal azokért a célokért, amiket a sportcsapatok példaértékűen képviselnek. Az élsport, illetve a kézilabda a helyi értékek felmutatásával, a helyi érzelmi azonosulással küzd az általános globalizáció ellen, hiszen a csapat tagjai képviselik az adott várost, az adott területet, az adott nemzetet. Úgy gondolom, hogy az olyan csapatokkal való azonosulás, mint például az MKB Veszprém, amely multikulturális csapat, a Balaton régiójának, kiemelten Veszprém városának regionális értékhordozója. A sportnak a társadalmi, diszkriminatív különbségek kiküszöbölésénél és a nemzetek közös együttműködésében is óriási szerepe van. Ezt láthattuk Marian Cozma játékosunk elvesztése után. Azt gondolom, hogy a magyar és a román nép közötti kapcsolatfelvétel példaértékű volt.

– Számos sportban honosítanak nemzeti válogatotthoz is játékosokat. Ön szerint a jövőben lesz jelentősége a sportban a nemzethez tartozásnak, vagy ez háttérbe szorul, és inkább multikulturális csapatok jönnek létre?

– A nemzeti válogatottaknak alapvetően az adott nemzethez tartozó sportolókból kell állni, de nem kizárólagosan. Ugyanis az a sportoló, aki a magyar vagy német kézilabdázásért három, öt, tíz évet áldoz fel, az megérdemli a nemzeti válogatottságot. A tehetséges fiatalok emelik a játék rangját, látványosságát, minőségét, illetve a hozzáállásukkal emelik az adott ország sportértékét. Ezeket a külföldi játékosokat a saját hazai bajnokságukban az ottani szakvezetők nem ismerik, vagy nem veszik már számba. Amennyiben ezek a játékosok idegenbeli sporttevékenysége méltó arra, hogy a vendég ország nemzeti válogatottjába meghívást kapjon, úgy egyetértek azzal, hogy a legkiemelkedőbb és legtehetségesebb emberek az adott ország kézilabdajátékának minőségét javítsák.

– A magyar kézilabda világszínvonalú. Fenyegeti-e az a veszély, hogy támogatás és megfelelő sportpolitika miatt lemarad az élvonalból?

– A megfelelő sportpolitika elengedhetetlen. Az egészség kritikus helyzetbe került mára, pedig a magyar emberek egészségi állapota gazdasági érték. Óriási szükség lenne egy szabályozott rendszerre az iskolai, a szabadidős, a wellness, a rekreációs, valamint a piramis csúcsát jelentő élsportban. Hiszen a sport a magyar emberek teljesítőképességét, a munkavégző képességét, és a betegség nélküli boldog életét is nagymértékben befolyásolja.

– 1985–1989 között a magyar férfi, később 1998–2004 között a magyar női kézilabda-válogatott szövetségi kapitányi posztját is betöltötte. Mi a különbség a férfi és a női lélek között?

– Minkét csapattal rendkívüli eredményeket értem el. A nők elsősorban óriási monotóniatűréssel rendelkeznek. Hihetetlen nagy a munkavégző képességük a hétköznapokban is. A női kézilabda kollektíven jól szervezhető, csapatban szépen tudnak teljesíteni. A férfiak csapatban nehezebben szervezhetők meg, az individuum számukra fontosabb. Az eltérés a játék minőségében az eltérő fizikai képességekből is adódik. Mindezt együttvéve mind a két nemmel lehet a világ élvonalához igazodva dolgozni, a megfelelő pedagógiai és szakmai módszerrel.

– Edzőként milyennek képzel el egy ideális csapatot?

– A világ élvonalának elvárásait teljesítő, szakmailag képzett 14-16 játékost. Olyanokat, akik képesek az együttműködésre, és nagyon jó közösséget alkotnak. Óriási küzdőképességet mutassanak a játék során, és mind a munkában, mind szakmai területen kívül jó emberi kapcsolatokra legyenek képesek. Az ideális csapattal összefüggésben nagyon fontosnak tartom azt is, hogy kialakuljanak azok az utánpótlásbázisok, azok a kézilabda-akadémiák, amelyek a most meglévő utánpótlás-gondozás mellett kifejezett bázisai lehetnek a magyar kézilabdázás jövőjének.

Usztics Anna