A Polgári Jogok Izraeli Szövetségének (ACRI) legújabb közvélemény-kutatása szerint az izraeli zsidók 75 százaléka nem lenne hajlandó ugyanazon épületben lakni egy arabbal, 50 százalékuk pedig úgy véli, hogy az arabok nem érdemelnek ugyanolyan jogokat, mint a többi állampolgár. Az izraeli zsidó fiatalok kétharmadának az a meggyőződése, hogy az arabok kevésbé intelligensek, mint ők, ráadásul pedig műveletlenek, koszosak és erőszakosak.

2. Ugyancsak múlt év decemberében készült az a felmérés, amely szerint a három legfontosabb amerikai etnikai kisebbség, a spanyol ajkúak (latinók vagy hispanók), a feketék és az ázsiaiak egyáltalán nem bíznak egymásban, és előítélettel viseltetnek a más etnikumhoz tartozó amerikaiak iránt. Mint az a három főkategóriához tartozó 1105 felnőtt állampolgár körében végzett közvélemény-kutatásból kiderült, a hispánok 44 százaléka „retteg az afro-amerikaiaktól, mert ők felelősek a bűncselekmények többségéért”. Ugyanezt a véleményt az ázsiaiak 47 százaléka hangoztatja. A megkérdezett négerek több mint fele és a hispanók 46 százaléka úgy véli, hogy ázsiai munkaadóik nem bánnak velük tisztelettel. Ugyanakkor minden második fekete nehezményezi, hogy a latin-amerikai bevándorlók „munka- és lakóhelyeket, és politikai hatalmat” szereznek az ő kárukra. A főleg bevándorlókból álló hispán és ázsiai populáció tagjai rendületlenül hisznek az amerikai álomban, mert úgy vélik, hogy azok, akik az USA-ban keményen dolgoznak, betakarítják munkájuk gyümölcsét. Ezzel szemben a feketék 60 százaléka elveti az amerikai álom eszméjét, amely szerintük nem működik.

3. Mintegy harmincezer fős mintavételen végzett, több éves kutatás után Robert Putnam neves amerikai szociológus, a Harvard Egyetem politikai tudományok professzora arra az eredményre jutott, hogy etnikailag minél vegyesebb egy közösség, tagjai annál kevésbé hajlandók részt venni a társadalmi életben. A legkevertebb közösségekben a szomszédok csupán feleannyira bíznak meg egymásban, mint a leghomogénebb lakókörnyezetekben. Az adott témakörben valaha Amerikában végzett legszélesebb körű tanulmány kimutatja, hogy a „polgári egészség” (civic health) valamenynyi mutatója annál rosszabb, minél kevertebb etnikailag egy adott lakóközösség.

4. Bernd Greiner német történész és amerikanista legújabb dokumentumkönyvében az Egyesült Államok vietnami háborújáról rántotta le a leplet. Mint azt már a könyv címe (Krieg ohne Fronten. Die USA in Vietnam. Hamburger Edition, Hamburg, 2007) is jelzi, ebben a konfliktusban az USA egy „frontvonalak nélküli” háborút folytatott, e sajátosan amerikai harcmodor minden következményével a vietnami polgári lakosságra nézve. A szerző szerint a Vietnamban elkövetett „erőszak körülményei és megnyilvánulásai nem írhatók le és nem érthetők meg a minden háborúra jellemző erőszak fogalmaiban”. Ezért azt akarta megvizsgálni, hogy az amerikaiak miért nem katonaként harcoltak, hanem „martalócként, hitszegőként és gyilkosként cselekedtek, mert nem fogadtak el semmilyen frontvonalat, rendszeresen kiterjesztették a harci övezetet a polgári területekre, és nem riadtak vissza a lakosság körében elkövetett tömegmészárlásoktól sem”.

A My Lai falu teljes lakosságát kiirtó – mintegy ötszáz gyerek, asszony és aggastyán életét követelő – 1968. márciusi akciójuk csupán a jéghegy csúcsát jelentette. Amerikai háborús veteránok 1971. januári meghallgatásán „három nap alatt 150 tanú számolt be arról, amit láttak, vagy amit ők maguk követtek el Vietnamban: nemi erőszakról és civilek válogatás nélküli legyilkolásáról beszéltek, vízzel és árammal elkövetett kínzásokról, a halott ellenségek aranyfogai kitörésének, fejük levágásának és más módon történő megcsonkításának szokásáról. Elmondták, hogy az elfogott vietkongokat »csicskáztatták« vagy helikopterből kidobták, a lőszerfölösleget pedig a földeken dolgozó parasztok lelövöldözésére használták. Beszéltek a felperzselt föld Dzsingisz kánra emlékeztető stratégiájáról, még pontosabban: a lakosság életfeltételeinek szándékos és teljes elpusztításáról – és újra és újra teljesen ártatlan emberek tömeges kivégzéséről.”

Amint azt a dokumentumok alapján Bernd Greiner megállapítja, petíciók és levelek útján amerikaiak százezrei biztosították támogatásukról haderejük Vietnam ellen viselt háborúját, még azt követően is, hogy háborús bűncselekményeik napvilágra kerültek. „A tisztek nagymértékben hozzájárultak a civilekkel szembeni erőszakhoz. Hallgatólagos jóváhagyásuk az erőszakos bűnözőkkel szemben éppúgy szerepet játszott ebben, mint a tevőleges fedezés vagy a cinkos együttműködés. […] Elsősorban nem a legénység gyönge felkészültségében vagy a velük való kapcsolattartás hiányában gyökerezett a bűn. A tisztek nem veszítették el az ellenőrzést az erőszak fölött, egyszerűen nem volt problémájuk az erőszak túltengésével. […] Úgy tűnik, hogy a legénységnek adott nagyobb szabadságot és a határok átlépésének az eltűrését egyaránt tervbe vették a katonák dühének és revánsvágyának a lecsillapításához. Főleg pedig sok tisztnek személyes érdeke fűződött az agresszív, másokra való tekintet nélküli háborús viselkedéshez. Sikerességüket ugyanis egyfajta »hullaszámláló«-mérlegen mérték, és mivel előmenetelük a Vietnamban szerzett pozitív bizonyítványuktól függött, nem törődtek a megkívánt »gyilkossági ráta« eszközeivel és módszereivel”.

Az amerikai hadviselés egyébként a vietnami háború óta eltelt negyven évben még brutálisabbá vált. Vietnamot vegyi fegyverekkel fertőzték meg, Jugoszláviát, Irakot és Afganisztánt már urániummal. „Valahogy nem sikerült megtanulnunk azt a leckét, amelyet Nürnbergben akartunk megtanítani, és ez a kudarc okozza a jelenlegi Amerika tragédiáját”, írja könyvében a Greiner által idézett Telford Taylor, a nürnbergi per főügyésze (Nuremberg and Vietnam. An American Tragedy. Quadrangle Books, Chicago, 1970). Ceterum a kommunizmus százmillió ember halálért felelős.

Gazdag István