Nemeskürty István a nemzet jövőjéről és közös teendőinkről

Legyen tartásunk, nézzünk egyenesen az ellenfelünk szemébe, és mondjuk ki a véleményünket! Igazi magyar irodalmat a jelen körülmények között is olvashatunk. Fontos, hogy két vagy több gyereket vállaljanak a fiatalok, gondoljanak csak arra, hogy eleink sokszor még ennél is rosszabb körülmények között neveltek fel sok csemetét. És hogy az emberek nagy része a jövőben ne dőljön be a média szándékos torzításainak, gondoljuk meg, milyen iskolába adjuk gyermekeinket! – hívta fel a választási eredményekben csalódott polgárok figyelmét Nemeskürty István.

– Igaz, csak a jelenlegi határainkon belül két és fél millió ember fájlalja, hogy a jobboldal vezető ereje nem nyerte meg a választásokat, azért a legnagyobb gondnak mégis az tűnik, hogy az ország egyre inkább elveszíteni látszik függetlenségét. Bár kérdés, független-e egyáltalán.

– Sokat foglalkoztam a XVI. századdal, hiszen 1541-ben, Buda elfoglalásával megszűnt a magyar államiság. Arra jutottam vizsgálódásaim során, hogy csodálatos módon, amint megszűnt a magyar állam, egyszerre megszületett az írott magyar nyelv. Magyar nyelvű költészet ugyan addig is létezett, de nem írták le. Balassi Bálint csodás sorai az élőszóban már rég létezett magyar költészet elemeiből táplálkoztak. Janus Pannonius néhány évtizeddel korábban még latinul verselt, de Galeotto Marzio feljegyezte, hogy Mátyás udvarában különböző hőstettekről magyarul énekelnek, amelyet már akkor fejlett, egységes nyelvnek ítélt. A XVI. század derekán aztán a legkisebb falvak a gyakorlatban önigazgatásra tettek szert, az ott élők választottak papot, persze ehhez a lutheri reformáció is kellett, és ők választottak tanítót, bírót is. Sőt a térképen ma csak nagyítóval felfedezhető kistelepülések nyomdákat működtettek. A falusiak kitanulták a nyomdászatot, és a vásárban a ponyván a köcsögök, a szűrök s csizmák közé kitették a magyar nyelvű nyomtatványaikat. Ezekben pedig vagy a lutheri, illetve kálvini reformációt dicsőítették, vagy kifejezésre juttatták, hogy „mi vagyunk a nemzet”. Tehát a plebejusi irodalom a XVI. században fantasztikus erővel bontakozott ki. Parasztgyerekekből lettek jegyzők, tanítók, sőt olyan csoda is történt nemegyszer, hogy a bolognai egyetemről visszamentek a falujukba a fiatalok. Pedig az egyetemi városokban, ahol végeztek, az ilyen fiatalokat jól fizető helyek várták, de ők letelepedtek a szülőföldjükön, ott tanítottak, írtak és buzdítottak plebejusi hangon. Vagyis a magyar nyelv, illetve a nemzet átvette a magyar állam funkcióit. Ez a magyarázata, hogy a magyar költészet egyértelműen hazafias költészet, és a nemzetért szólt Balassitól Adyn át Nagy Lászlóig. Komoly aggodalomra ad okot, hogy napjainkban ez egyre kevésbé igaz.

– Németh László néhány évtizeddel ezelőtt figyelmeztetett: fennáll annak a veszélye, hogy a magyar irodalmat felváltja a magyar nyelvű irodalom.

– Németh Lászlónak teljesen igaza volt, vele egyébként sokat beszéltünk erről a kérdésről. Az általa megjósolt folyamatnak ijesztő jelei mutatkoznak, ezért tartom politikailag veszedelmesnek az ország és a nemzet léte szempontjából azt a tanügyi politikát, amit folytattak az elmúlt ciklusban, és amit, a jelek szerint, a következő négy évben is erőltetni fognak. Mert egy gyereket a televíziózás jelenleg divatos és központilag bátorított módja valóban elhülyít. Az unokám tanár, és szomorúan mesélte, hogy a mai tizenévesek komoly része nem képes egy értelmes mondatfüzért összeállítani, így kötőszavakkal, félmondatokkal, szlenggel fejezi ki magát, szinte, mint az ősember. Itt tartunk, ráadásul az irodalmi élet hangadó része sem vigasztal meg. Egyébként a ma divatos magyar nyelvű irodalom vagy nem hat rám igazán, vagy egyenesen riaszt. A posztmodern fősodorról beszélek. Elég nagy utat jártam be, úgyhogy talán megnyilvánulhatok ez ügyben. Tanítottam elemi és középiskolában, majd a Magvető lektora lettem, aztán egy filmstúdiót vezetgettem, így majdnem mindegyik magyar írót személyesen ismerhettem, tehát némi tapasztalatra azért szert tettem. És most ijedten látom, hogy fakul, szürkül, pusztul a nyelvünk. Az pedig kétségbeejtő, hogy irodalmunk egy része a nemzeti jelleget egyenesen szégyelli vagy tagadja. Márpedig ezek a folyamatok irtózatosan veszélyesek. Egy könyvtárnyi angol, olasz és egyéb nyelvű szakirodalom támasztja alá az igazamat. E művekben azt fejtegetik kiváló költők, hogy az államalkotó népesség alapja a nemzeti nyelv minél magasabb fokú művelése.

– És ez is veszélybe került a mai Magyarországon.

– Igen. Ezért tartom 2004. december 5-ét végzetesnek. Elképzelhető, hogy nem is olyan soká attól pusztulunk el, ami akkor megnyilvánult.

– Ilyen nagy bajban vagyunk?

– Minden tekintetben őrületesen nagy bajban vagyunk. A nemrég megjelent Magyar Századok című kötetemben felidézem, hogy Kisfaludy Sándor már kétszáz évvel ezelőtt, a napóleoni háborúk idején leírta a következőket. „A nyelv köti az embereket egy oly nemzeti nyalábbá, melynek a politika vészei nem árthatnak. Nyelvünk nélkül egyenként ingadozó, gyökeret nem verhető nádszálak vagyunk, melyeket a politikának legkisebb szelei kitekerhetnek: szóval, a nyelv lelke a nemzetnek.” Egyszerűen vitathatatlan, hogy 1541 óta nyelvünk a legfőbb nemzetformáló erő. Ez került most veszélybe. Ha feltételezzük, hogy akadnak napjainkban magyar politikusok, akik nemzetünk nyelvének elfonnyasztására törekednek, akkor halálos bűnt követnek el. Nem vagyok teljesen benne biztos, hogy ilyen politikusok léteznek, de sokszor mégis szándékosságot vélek felfedezni.

– Sokszor nem lehet eldönteni, hogy a dilettantizmus vagy a rossz szándék játszik főszerepet egy-egy elborzasztó politikai döntésben.

– Mondanám ugyan, hogy a rossz szándék, inkább azonban úgy vélem, hogy a régi-új koalíció politikusainak nagy része azt hiszi, hogy bizonyos külföldi érdekcsoportok ezt várják el tőlük. E lakájreflex sajnos már régóta működik a baloldal politikusaiban, ráadásul mindez sokszor hozzá nem értéssel párosul. Egyre gyakrabban eszembe jut nagyapám egyik mondása. Ő tette fel azt a költői kérdést nekem 1944 tavaszán, amikor a németek megszálltak minket, hogy csak tudná, milyen kincseket rejt ez a föld, hiszen annyian áhítoznak rá. Nem zárható ki, sőt egy sor jel arra mutat, hogy több hatalomnak érdekében áll birtokba venni a Kárpát-medencét, benne a megcsonkított Magyarországgal, de az egészen biztos, hogy legalábbis még jobban ki akarják terjeszteni a befolyásukat ránk. Nagyon érdekes, hogy már nem olyanok a megszállók, mint évszázadokon keresztül. A történelem során ugyanis például a keleti népek bármily véresen hódítottak meg egy területet, ezek lakosságának nemzeti érzékenységét nem sértették meg, ami még sajátos módon az oroszokra is igaz volt.

– Ma viszont olyan elitünk van, amelynek a nagy része nem veszi figyelembe a nemzeti érzékenységet, elég csak december 5-ére utalni. Ez a KISZ-milliárdosokra és a balliberális szellemi holdudvarra egyaránt igaz.

– Mindez nem véletlen, hiszen ők több idegen hatalom különböző csápjainak tekinthetők. A jelenlegi magyarországi elit egy része klánokba szerveződik, és az ilyen szerveződéseknek az a sajátossága, hogy mindenkinek van főnöke. És a legfelül lévőkről általában fogalma sincs az egyszerű embereknek. Én sem látok ebben az ügyben tisztán, de hogy mi, magyarok félelmetes adósságcsapdában vergődünk, az cáfolhatatlan, és azt azért nagyjából tudjuk is, hogy mindezért kik a felelősök, sőt azt is tudjuk, hogy térségünkben nem minden országot rángattak bele ilyesmibe.

– Ráadásul március 15-én két olyan személy is magas állami kitüntetést kapott, akik ezt a folyamatot többedmagukkal elindították.

– Ezek az emberek felmérhetetlenül kártékony szerepet játszottak, de napjainkban állami megbecsülésben van részük. Akkor éreztem, hogy komoly baj lesz a választásokon, amikor ezen a két kitüntetésen nem háborodott fel a társadalom nagyobbik része. Persze fel se fogták az emberek, mi történt valójában, főleg a médiaviszonyoknak köszönhetően. Az is félelmetes, hogy a volt kommunista ügynökök már a fellegekben járhatnak az utóbbi évek politikai történéseinek következtében. Mindezek miatt tudatosult bennem, hogy országunkkal jelenleg szinte mindent meg lehet tenni. Óriási bajnak tartom azt is, hogy a földet kihúzzák a lábunk alól. Amikor tavaly télen felsorakoztak a gazdák a traktoraikkal, akkor nem pattantak fel rájuk az ellenzéki politikusok. Miért nem? Az emlékezetes 1991-es moszkvai puccs akkor dőlt el, amikor Jelcin felmászott az egyik tankra, és a maga sajátos stílusában megfordította azokat. Ezzel a puccsisták sorsa megpecsételődött. Nálunk senki sem volt képes felmászni egy traktorra. Pedig ki tudja, hogy akkor mi történt volna!?

– Vezető ellenzéki politikusok a jelenlétükkel sem tisztelték meg a gazdákat. A magyar parasztember pedig nehezen felejt…

– Nem lehetetlen, hogy a magyar vidék ezért is volt meglehetősen közömbös a parlamenti választásokon.

– Pedig sem 1990-ben, sem 1998-ban nem nyert volna a gazdák nélkül a jobboldal. Az elmúlt két választás különösen erősen rávilágított erre a kérdésre.

– Ha nincs számba vehető és jól elhatárolható politikai, hangsúlyozom, politikai formációja a gazdáknak, akkor nem mennek el kellő számban választani. Ha tetszik, ha nem, ez így van.

– A magyar vidék veszélyben, a magyar nyelv veszélyben. Mi a teendőnk?

– A magyar nyelvet és a múltunk tudatát állandóan ápolnunk kell! Ezekből újra meg újra le kéne vonnunk a fontos tanulságokat… És mint katolikus ember mondom, nem ártana, ha a keresztény vallásnak az erkölcsi tanításait komolyan vennénk. Túl azon, hogy rendbe kéne tenni a pénzügyeket, bizony vissza kell térni a hagyományos magyar iskolai oktatáshoz! Csak így van esély arra, hogy a felnövekvő generációk komolyan vegyék a magyar nemzet nyelvét és történelmét, amiből igazán okulni lehet. A tanároknak karakán módon kell viselkedniük s oktatniuk! A Rákosi-korszakban is tanítottam már, így jól emlékszem, hogy a felülről érkező parancsokat úgy kezeltük, ahogy illik. Tanár kollegáimmal folyton arra jutottunk, hogy ha belépünk az osztályba, s becsukjuk a tanterem ajtaját, akkor azt tanítunk, amit akarunk. Ma is az iskola lehetne a megmaradásunk záloga, hiszen otthon egyre kevesebb gyerek kap megfelelő nevelést. Ám a pedagógusi pálya már egyáltalán nem vonzó, ami tragédia. De ez sem véletlen. Már Antall Józsefnek is javasoltam, hogy a tanügyi reform során az legyen a legfontosabb teendőjük, hogy rendezzék a béreket. Szerintem az általános iskolai alsó tagozatos tanítóknak kellene a legmagasabb fizetést adni, aztán következnének a felső tagozatos, majd a gimnáziumi tanárok. Utóbbiaknak annak idején nagyon kevés óraszámuk volt, így más munkát is tudtak vállalni.

– Ilyen jellegű tanügyi reformra szinte semmi esély.

– Sebaj, a hazánkat így is szerethetjük. Legyen tartásunk, nézzünk egyenesen az ellenfelünk szemébe, és mondjuk ki a véleményünket! Igazi magyar irodalmat a jelen körülmények között is olvashatunk. Fontos, hogy két vagy több gyereket vállaljanak a fiatalok, gondoljanak csak arra, hogy eleink sokszor még ennél is rosszabb körülmények között neveltek fel sok csemetét. És hogy az emberek nagy része a jövőben ne dőljön be a média szándékos torzításainak, gondoljuk meg, milyen iskolába adjuk gyermekeinket! Rendkívül káros, hogy a történelmi egyházaknak nincs elég iskolájuk, és még a meglévőket is hátrányos helyzetbe akarja hozni az úgynevezett liberális oktatáspolitika. A háború előtt ezeket az iskolákat például a katolikus egyház a vagyonából tartotta fent. Napjainkban a történelmi egyházaknak viszont nincs komoly vagyona, és főleg pénze. Mit is tehetnénk? Azért van egy ötletem… Mi, nemzeti érzelmű polgárok rendre adogassuk össze a szükséges pénzt, hogy kellő számú egyházi iskola működjön a megfelelő színvonalon! Sok kicsi nagyon sokra megy, de meg kéne szervezni mindezt. Több minden múlik rajtunk, mint hinnénk.

Zsebők Csaba