„Anyát mentettünk, karjában halott gyermekével” – Törökország magyar hősei

Amikor egy embernek másodpercek alatt összeomlik az élete, elkezd kutakodni a romokon. Nem aranyát, pénzét, telefonját, hanem feleségét, gyermekét, anyját, apját keresi. Nehéz elképzelni, hogy mit érezhet, amikor látja, hogy egyenruhás mentőcsapat közeledik a romhalmazhoz, ami egykor a lakása volt. Megjelenik a remény. A mentősökhöz rohannak, magukkal hívják a csapatot, sírnak, rögtön mondják, hol hallottak kiabálást vagy kopogást a romok alól. Ezzel sokat segítenek a mentőknek, és nagy lelki terhet rónak rájuk. Nem csoda, hogy Magyarország hivatalos mentőcsapata, a Hunor tagjai szerint tízezer mentős is kevés lett volna a helyszínen, mert úgysem találtak volna meg minden áldozatot. Fél magyarországnyi területet döntött romba a Richter-skála szerinti 7,8 erősségű földrengés, 45 ezernél is több áldozatot követelve Törökország délkeleti részén. Felborult, palacsintaszerűen összeomlott toronyépületek, hatalmas romhalmazok képei járták be a világsajtót. Rossz betonozás, hiányos alapozás miatt kártyavárként omlottak össze, közöttük több ezer életben maradt ember várt isteni segítséget. A Hunor csapata február 6-án 21.30-kor indult el Budapestről.

– Nem volt egy Ibusz-utazás. Felszereléssel együtt mentünk a reptérről, négy teherautóval, két autóbusszal indultunk útnak. Magunk kellett megszerveznünk a szállítást, sofőröket, az élelmet és üzemanyagot, mert minden kritikus infrastruktúra összeomlott. Bizalmat kaptunk a török hatóságoktól, hisz a legkritikusabb kárhelyszín jutott ránk Antakyában. Ez arra ösztönzött minket, hogy a kimerülés határáig dolgozzunk. Súlyos helyszínre mentünk, tizenkét emeletes apartmanházak romjaihoz. Ezer eltűntről tudtak. A ház a második utórengés után feldőlt, az emberek már kezdtek kimenekülni, de sokan a lépcsőházba vagy az alagsorba szorultak – mondta Jackovics Péter tűzoltó ezredes, a Hunor parancsnoka.

Dermesztő hideg fogadta őket Antakyában, ilyen időben hamar kihűlnek az áldozatok, az életben maradás esélye gyorsan fogy. Az idő is ellenük dolgozott, hisz mentés során kritikusnak számít az első 48 óra.

– Száz óráig érdemes emberfeletti módon küzdeni, meglehet, hogy a hetedik, sőt tizedik napon is találnak életben maradottakat, hogyha szerencséjük volt, és egy üregbe szorultak be, ahol élelmet, vizet is találtak. Ám egy mozdulatlan test szinte esélytelen a faggyal szemben – tette hozzá Moldován András műveleti tiszt. Bár próbáltak felkészülni arra, hogy ne törje őket össze a lélekölő látvány, mégis nehéz kiszabadulni a nyomasztó környezet hatása alól. Nemcsak az áldozatokért küzdöttek, hanem érzelmeiket is le kell gyűrniük, hogy helytálljanak. A pszichés nyomás az idő múlásával egyre csak fokozódott, hisz látták, hogy egy pillanat alatt ezrek kerültek utcára, akiknek egész életük dugába dőlt, a családjukat keresik, és tőlük várnak segítséget.

– Egy anyát mentettünk ki, két napja hevert a romok alatt, halott gyermekével az ölében. Bontottunk, véstünk, vágtunk, három órát küzdöttünk érte. Igyekeztünk úgy dolgozni, hogy egyikőjük se sérüljön meg, és minél kevésbé lássa a gyermekét. Nem is látta, csak érezte, hogy ott van. Rájuk szakadt egy gerenda, alá szorultak… Sötétben, mínusz tíz fokban, mindez megterheli a lelkünket, emberi ésszel felfoghatatlan helyzeteket láttunk. Mentés közben igyekszünk erre nem gondolni, de hát nehéz, hisz többnyire családos emberek vagyunk – mondta Szél Norbert tűzoltó főhadnagy, beavatkozó.

Mentéskor nem az a kérdés, hogy eljutnak-e a romok alá temetett személyhez, hanem az, hogy ki tudják-e menteni onnan. Sokszor nehéz dolgokat kell mérlegelniük, és ha nagyon sok időbe telne egyetlen ember kimentése és nem ke­cseg­tet­ne sikerrel, el kell dönteniük, hogy mitévők legyenek, hiszen elképzelhető, hogy ezalatt három-négy másik személyt is kimenthetnének. Volt, hogy hallották valakinek a hangját, de nem volt rá kapacitásuk, hogy meghatározzák a helyzetét.

– Sokszor holttestek mellett haladunk el mentés közben, ezt is figyelmen kívül kell hagynunk. Kutatóárokban mentettünk, amikor éppen egy utórengés rázta meg a környéket; egyik kollégámat, aki a sátorban pihent, kirepítette az ágyából. Recsegett, ropogott minden a fejünk felett, jól tudjuk, hogy az életünket kockáztatjuk közben. Előtte persze igyekszünk megállapítani, hogy a rom szerkezete elég stabil-e ahhoz, hogy bele tudjunk mászni, bizonyos részeket alátámasztunk, de ezt is inkább a magunk megnyugtatására, mert ha egy tíz-tizenkét emeletes épület összedől, mindenkit agyonnyom. De mi nem meghalni megyünk másokért, hanem azért, hogy segíthessünk másoknak – mondta Szél Norbert.

Drónt, akusztikus keresőt, teleszkópos kamerát, a legmodernebb eszközöket is bevetették a Hunor tagjai a mentés során, ám ezen kifinomult gépek érzékeinél is van jobb. Szaglásznak, másznak, bemennek a romok közé és ugatnak, ha szimatot fogtak. Csúnya szóval mondhatnánk, hogy biorobotok, de nincs szükségünk ilyen csúnya szavakra, hiszen mentőkutyákról van szó. A Hunor mentőcsapat két hivatásos kutyavezetővel utazott ki Törökországba: Oláh Zsolt Dexter nevű fekete labradorjával, valamint Leczki Sarolta Virág Karmával, belga malinois fajtával.

– Akusztikus kereső használatához teljes csönd kell, de ezrek vannak a romok alatt, sokan hozzátartozóikat keresik, pörög a sitt, a homok, folyamatosan ég, ropog a tűz, emberi léptek visszhangzanak, munkagépek dolgoznak – a kutyát mindez nem zavarja. Jelzi, ha embert talált, és akkor tudjuk, hogy ott kell kezdeni a feltárást. Kockáztatjuk a kutyát, kockáztatjuk magunkat is, de nélküle céltalanul, életünk végéig dugdoshatnánk a kamerát a romok közé; a gyanú egyik forrása a kutya jelzése, és persze a hozzátartozók is segítenek a lehetséges helyek szűkítésében – mondta Karma vezetője.

Karma ráadásul mentőkutya-világbajnokságot is nyert, egyik kölyke pedig Japánban dolgozik szintén mentőkutyaként. Két-három évbe telik a kiképzésük, Antakyában nyolc mentőkutya segítette a felderítést, és közülük négyen Leczki Sarolta Virág tenyészetéből származnak, többek között francia és osztrák csapatokkal jöttek.

– Karma nálam született, többgenerációs mentőkutya, a nagyapjával is dolgoztam együtt, Törökországot megjárta velem a 99-es földrengéskor. A mentőkutyának olyan képességei vannak, amelyek megkülönböztetik a többitől: mozgékonyabb, vágyik arra, hogy megfeleljen az embernek, idegenekkel is könnyen kapcsolatot teremt, és ezen képességei bizonyos értelemben átörökíthetők – fejtette ki Leczki Sarolta Virág.

Mentéskor pedig nem erővel, hanem ésszel dolgoznak.

– Mivel ingatag szerkezetben tevékenykedtünk, precízen kellett dolgoznunk, mint a sebészek. Tehát pontosan kell megvágnunk a betont, a falat vagy egyéb akadályt, hogy ne romboljunk fölöslegesen, és ne veszélyeztessük az áldozat testi épségét. Például a vasalt betonszerkezetet, falat vizes kenésű láncfűrésszel vágtuk, hogy a por ne hulljon az áldozatra. Sokszor jöttek hozzánk a helyiek, mutattak fényképet, videót az eltűntekről, és akkor az életükbe lehetett látni egy pillanatra. Volt olyan anya, nagyszülő, aki óránként jött hozzánk, amíg a helyszínen dolgoztunk – mondta Moldován András.

Volt, hogy 16 órát is küzdöttek egy ember életéért, sikeresen. Magyarország hivatalos mentőcsapata 17 élő embert mentett ki a romok alól, és 29 elhunytat. A nemzetközi mentőalakulatok nyolc kárhelyszínen összesen 200 embert mentettek meg. A helybéliek szurkolókká váltak, sokszor megtapsolták a Hunor tagjait.

– „Isten áldja meg Magyarországot”, „Isten áldja a csapatot” – ezt mondták nekünk törökül, akiknek kimentettük a családtagjaikat. Rengeteg névtelen hős volt ebben a küldetésben, akik kulcsszerepet játszottak abban, hogy hatékony legyen a mentés. Élelmet, meleg levest kaptunk, olyan szeretetet, amilyenre nem számítottunk. Úgy hiszem, hogy a Hunor ezzel diplomáciai sikert könyvelhet el a magyar–török kapcsolatokban – mondta Jackovics Péter, a csapat parancsnoka.

– Amint kitelepültünk, a helyiek hoztak vizet, ételt, csokoládét, jelezték, hogy mindenben támogatnak. Hihetetlen volt, erőt adott; minden egyes sérült kiemelésekor vastapsot kaptunk, ezzel saját magukat is erősítették. Egy idősebb hölgy kezet csókolt nekünk, amikor megtaláltuk unokája holttestét… néha kellemetlen volt nekünk ez a hatalmas hála – tette hozzá.

Mivel elmúltak a kritikus órák, egyre kevésbé volt esélyük arra, hogy életben maradottakat találjanak, ezért hat nap múlva hazajöttek. Ám rengeteg tapasztalatot szereztek, amit itthon is hasznosíthatnak, ha kell.

– Nem azért voltunk ott, hogy halottkiemeléssel foglalkozzunk. Száz óra után már csak az elhunytakat szedtük volna ki, ahhoz nem sebészi pontosságú beavatkozások kellenek, hanem exkavátorok. A csapat hazatért és pihen, bár sokan zokogtak vagy ürességet éreztek, mert három napja még életet mentettek, utána csak ücsörögnek otthon, „üresjáraton”. Ez egy folyamat, a helyén kell kezelni, és aki szeretné, azzal pszichológus is foglalkozik – mondta a parancsnok.

A magyar mentősszakma sokat tanult a török katasztrófából, mert mint mondták, százévente egyszer lehet ilyen tapasztalatot szerezni, és a magyarok nyugodtak lehetnek afelől, hogy ha nagy a baj, a világ egyik legjobb mentőcsapata siet a segítségükre.