– Tíz hónappal ezelőtt beszélgettünk, akkor azt mondta, hogy a lufit, amit a tengerentúlon felfújtak, kontroll alatt tartják és leeresztik. Az Egyesült Államok ingatlanpiacának összeomlása és egy esetleges recesszió akkor még pesszimista forgatókönyvnek tűnt. Ehhez képest ma már egész iparágak megbénulása, szuverén nemzetállamok csődje fenyeget.

– Már a léggömb felfújása is nagy valószínűséggel tudatos volt. Százötven évvel ezelőtt írták le először azt a folyamatot, amit a tőke fokozódó, világméretű koncentrációjának nevezhetünk. A legnagyobb tőkecsoportosulások tudatosan törekszenek arra, hogy a világ más tájain található erőforrásokat pénz formájában magukhoz vonzzák. Ez a pénz „gravitációja”, mint ahogy a kialakuló csillagrendszerekben is fokozatosan tömörül össze a csillag és a körülötte keringő bolygók. Az utóbbi néhány hét fejleményei ugyanakkor azt mutatják, hogy illúziónak bizonyult az, hogy a világ pénzhatalmi rendszerének gigantikus szereplői teljesen ellenőrzésük alatt tudják tartani ezeket a „pénz-kozmológiai” folyamatokat. Nem mintha nem lennénk elég felkészültek, informáltak, vagy nem rendelkeznénk megfelelő technikai háttérrel ahhoz, hogy modellezni tudjuk ezeket a folyamatokat, de a komplex rendszereknek ilyen a természete. A világ pénzhatalmi rendszere túllépte ezt a kritikus szintet, úgy hiszem, azt senki sem akarta, hogy a történések ilyen végzetes irányba forduljanak. Már a különböző ad hoc koalíciók sem működnek, pedig az elmúlt hetekben a világ leghatalmasabb pénzügyi, gazdasági, politikai szereplői próbáltak összefogni annak érdekében, hogy a vészjósló folyamatokat megállítsák, lelassítsák, visszafordítsák. Így aztán egyre terméketlenebbnek látszik az a vita, amely arról szól, hogy megpróbáljuk megjósolni, hogy mi történik a közeljövőben akár a globális rendszerrel, akár Magyarországgal.

– Az azonban nyilvánvaló, hogy mind Amerika, mind a globalizáció ereje megrendült. A világpolitikai átrendeződések mellett egyesek a kapitalizmust, mások csak a kapitalizmus úgynevezett amerikai válfaját temetik, megerősödtek az erős, gondoskodó állam szükségességét hirdető elméletek. Sőt, már a gyakorlatban is alkalmazzák őket.

– A globalizáció úgy tünteti fel magát, mint egy elsősorban technológiai, pénzügyi jellegű, a tőkeáramlással összefüggő, ideológiai és hatalmi szempontból semleges valami. Valójában azonban egy olyan világméretű hatalmi struktúra, amely alapvető feladatának tekinti egy új létmód megvalósítását. Erre azért van szüksége, mert a hagyományos értelemben vett kapitalizmus a XX. században eljutott a végső határokig. A kapitalizmusnak ez a létszerveződési módja két alappillérre épül. Az egyik, hogy a nyugatias kapitalizmus központjai kifosztják a világ többi részét, a másik a fosszilis energiaforrásokkal való, a XIX. században kezdődött rablógazdálkodás. Ez a két alappillér a végtelenségig nem tartható fenn, sőt talán már meg is kezdődött az összeomlásuk. Ennek a jeleit látjuk most, elsőként a pénzügyi rendszerben, ami tulajdonképpen a globális hatalom idegrendszere. A nyugati világ kifosztó brutalitása ellen az ázsiai, arab, latin-amerikai országok egész sora lázad, a meg nem újuló energiaforrások kirablása ellen pedig a felmelegedéssel, súlyos természeti katasztrófákkal tiltakozik a természeti világ, a bolygó maga. A globalizáció valójában egy olyan kísérlet, amely ezt a két felkelést próbálja letörni azzal, hogy megkísérli leváltani a valóságot.

– Mi köze ennek a tavaly kirobbant hitelválsághoz?

– A globális média nem más, mint egy identitáscserélő gépezet, amely megteremti a konzumidióta létkarakterét. A világtőkének léte fenntartásához engedelmes fogyasztóerő-állatok gigantikus csordáira van szüksége. A fogyasztó, aki már csak egy jelentéktelen biológiai kelléke a profit növelésének, akkor is fogyasszon, ha nincs pénze, hiszen korlátlanul kap hitelt, és azt is fogyassza, ami nem egyszerűen egészségtelen, de kifejezetten pusztító hatású. A hitelválság egyik kezdeti oka éppen az volt, hogy az amerikai álom, a benzinfaló gépkocsi, a hatalmas családi ház megvásárlásához, az eszelősen pazarló fogyasztás fenntartásához az is kapott pénzt, aki semmilyen fedezettel nem rendelkezett. Másrészt, a globális hatalom természetéből következik, hogy a pénzügyi rendszerbe a multinacionális cégeken keresztül, például Magyarországról is kiszivattyúzott pénzt valahol el kell helyezni, valahogy vissza kell juttatni a rendszerbe, méghozzá minél gyorsabban, és minél nagyobb profittal. A központba pumpált pénzek hatására tehát a centrum felfúvódik, a „kihelyezés” kockázata pedig ezért egyre kevésbé számít. Ilyen értelemben kódolva van a rendszerbe a felelőtlen, meggondolatlan hitelnyújtási gyakorlat, amit az uralkodó gondolkodási és beszédmód bűnbakká is tett az elmúlt időszakban, gondoljunk a bankárellenes hangulatkeltésre. Persze tette és teszi mindezt anélkül, hogy meg tudta volna mondani, mi az igazi oka ennek a felelőtlenségnek.

– Megoldási javaslatokat viszont kínált. A bankrendszer részleges államosítása, vállalati kötvények felvásárlása, a szabályozás megerősítése. Hogyan lehet, hogy szélsőségesen liberális gazdaságpolitikát hirdető államok hirtelen minden elvüket félretéve egymással versengve sietnek az állítólag önkorrekcióra képes pénzügyi rendszer megsegítésére?

– Egy hirtelen fordulat hatására most a globális rendszer visszarángatja magához az államot, kiköveteli és elfogadja a hatalmas összegeket, de csak azért, hogy később majd olcsón visszavásárolja az általa csődbe vitt intézményeket. Az állami segítségnyújtást a globális hatalmi rendszer ajándéknak tekinti, és cinikusan a kifosztottakkal fizetteti meg saját kifosztásuk költségeit is. A szemérmetlenül, arrogánsan és hivalkodón anyagelvű struktúra hirtelen bizalomról, biztonságról, szolidaritásról és más hasonló értékekről kezdett el beszélni, amikor a tőzsdén a zuhanások jelentős része arra volt visszavezethető, hogy a résztvevők egymást tiporva, bizalom, együttérzés, szolidaritás nélkül próbáltak megszabadulni a részvényektől, vagy éppen játszottak azok értékének esésére. Az emberi világban semmi sem működtethető bizalom és biztonság nélkül. Még a materialista globális hatalmi rendszert is a dolgok legmélyén lelki, erkölcsi és szellemi abroncsok fogják össze, és ha ez a rendszer csak egy kicsit is bajba kerül, máris értük kiált. Miközben éppen ezt a globális struktúrát terheli a fő felelősség azért, hogy eltűntek ezek az értékek, hiányoznak ezek az erőforrások, lepusztultak a szimbolikus, érzelmi, erkölcsi és szellemi tartalékok, hogy a világ egy lepusztulási lejtőn halad egyre gyorsulva beteljesülni látszó végzete felé.

– Világgazdasági örvénylések ide, nap nap után kidobott, használhatatlan előrejelzések oda, egy bizonyos: Magyarország az egyik leggyengébb láncszem, az egyik legtörékenyebb vitorlás. Mi az oka annak, hogy ennyire kiszolgáltatottak lettünk, hogy 2006 ősze után újra a nemzetközi hírek élén szereplünk?

– Nem véletlen, hogy Magyarország célponttá vált, itt „lyukadhat ki a térkép” alattunk, és szinte bármi bekövetkezhet. A legfőbb ok, hogy két egymástól részben független válság-örvénylés kapcsolódik most össze. Magyarországon legalább három évtizede létezik egy lokális, egyre mélyülő válság, az eladósodásunk miatt a globális rendszer egyik legkifosztottabb lokalitása lettünk és azóta tart a társadalmi, gazdasági, népesedési, testi-lelki egészségbeli leépülésünk. Ez összekapcsolódik azzal az örvényléssel, ami most magában a globális rendszerben játszódik le. Végül megemlítendő egy harmadik dimenzió is, ez pedig az, hogy a helyi elitek a térségen belül hazánkban bizonyultak a legképtelenebbnek arra, hogy legalább minimális felelősséget érezzenek saját otthonukért. Magyarország rendkívül gyors süllyedése a régión belül azért annyira kirívó, mert a politikai oligarchák a legszélsőségesebb módon, a leggátlástalanabbul nálunk működtek együtt a globális rendszer irányítóival. A „rendszerváltás” általuk üzemeltetett kollaboráns rendszere így most velük együtt bukik meg.

– Összeomlás most?

– Az évezred egyik legsúlyosabb válságában vagyunk, és ezt nem lehet öt perc alatt megoldani. De a „fátyol” már visszavonhatatlanul fellibbent, az apokalipszis szó jelentése ugyanis éppen ez, vége a komédiának! A választások utáni kormány aligha tehet mást, mint deklarálja a „rendszerváltás rendszerének” a bukását, és megkezdi az új berendezkedés alapstruktúráinak felépítését. Ez azonban csak a minket függő helyzetben tartó globális birodalommal való új alkun alapulhat. Ám mindez nagyon kedvező feltételek mellett is idő- és energiaigényes lesz, a „kockázatokról és mellékhatásokról” nem is beszélve.

– Az elitcseréhez ezek szerint szükség lenne egy kormányváltásra és utána egy irányváltásra. Milyennek látja ennek esélyeit?

– Az elitek eddig többnyire abban versenyeztek, hogy ki tudja minél jobban kiszolgálni a globális főhatalmat. Sajnos a globalitásnak való megfelelés kényszere az utóbbi időben Orbán Viktort is arra késztette, hogy világpolitikai és hazai gazdasági és társadalmi kérdésekben egyaránt igyekezzen ennek a hatalomnak a kedvében járni. Ez természetesen akár logikus is lehetne, mert kétszer éppen emiatt veszítette el a választásokat és harmadszorra nem akarja. Kérdés, hogy a globális hatalmi struktúrák vajon hisznek-e neki? Az Orbán-kormány mégiscsak megakadályozta az egészségbiztosítási rendszer privatizációját, igaz, a Fideszen belül hatalmas erők akarták azt. És ha az éppen egymást váltó pénzügyminiszterei nem riadnak vissza a pénztárlobbi ellenállásától, akkor Orbán Viktor döntése alapján felszámolták volna a magánnyugdíj-pénztárakat is. Ennek elmaradása miatt körülbelül 10 milliárd dollárt veszít majd most az ország. Joggal gyanakszik tehát a globális hatalom, és garanciákat akar. Így Orbán Viktor lényegében fogságba került, már most (és ez még inkább így lesz a választások után) körül van véve olyan emberekkel, akik egy jövendő kormány potenciális tagjai, és akikről bizonyosan tudható, hogy a globális rendszer régi, megbízható emberei, akik liberális társadalom- és gazdaságpolitikát kívánnak folytatni, radikális államtalanítással, kiadás- és adócsökkentéssel. A jobboldali sajtó egy része határozottan szembe megy ezekkel a liberális elvekkel, véleményem szerint helyes és korrekt módon. Az egyetlen lehetséges logikát követi akkor, amikor mind a világtérben, mind a hazai térben megfogalmazódó döntő jelentőségű kérdésekre józan, nemzeti válaszokat adnak. Evidencia azonban az is, hogy Orbán Viktor személye az egyetlen garancia az ország számára, hogy az új rendszerváltás nemzetstratégiai feltételei mégis létrejöhetnek a választások után.

– Hogyan érintene minket a jelenlegi válság, ha 2002-ben nem történik kormányváltás és többek között, ma az euró lenne a fizetőeszköz?

– Ha Orbán Viktor megnyeri a 2002-es választást, ami kevésen múlt, az azt jelentette volna, hogy a rendszerváltást korrigáló első érdemi kísérlet sikerrel járt. Vagy azért, mert a globális hatalom képviselői maguk is józan előrelátásból, a hosszabb távú működőképesség érdekében eltűrték volna ezt, vagy azért, mert a magyar nemzet többsége, felismervén a választás tétjét, a külső erőkkel dacolva mandátumot adott volna a kormányzás folytatására, vagy mindkét tényező érvényesült volna bizonyos mértékben. Nem ez történt, bár az is igaz, hogy a Medgyessy- és az első Gyurcsány-kormány a polgári-nemzeti erők nyomása miatt a globalitás „ellenforradalmi” várakozásainak nem tudott megfelelni. Ez mindenképpen Orbán Viktor érdeme, mint ahogy az is, hogy a globális pénzvilágnak több mint tíz-éves, meg-megújuló igyekezete ellenére sem sikerült rátennie a kezét az egészségbiztosításra, nagyobbrészt a termőföldre és a közösségi közlekedésre sem. Ami az eurót illeti, az kétélű fegyver: az azt használó államok kétségtelenül védettebbek egyes válságjelenségekkel szemben, másrészt azonban az oda vezető út, főleg erőltetett ütem esetén, olyan súlyos áldozatokat kívánhat, melyek akár nagyobbak is lehettek volna a mai többletkockázatunknál. Az önálló monetáris politika fontos gazdaságpolitikai eszköz lehetne, más kérdés, hogy a jegybank, bár nevében viseli a magyar és nemzeti jelzőket, nem önálló, hanem spekuláció-orientált politikát folytat. Így aztán az eurónélküliségnek csak a hátrányait érezzük.

– Többször elmondta, leírta: a közéleti és gazdasági diskurzusban vannak elbeszélhetetlen, kimondhatatlan szavak és gondolatok, amiket ugyanakkor előbb vagy utóbb a nemzetnek közösen szóba kell hoznia, ha fenn akar maradni. Nálunk is zajlik a válságkezelés, nem is olyan régen rendeztek egy nemzeti csúcsot. Ég és föld?

– Mulatságos, már-már burleszkbe illő, hogy a jelenlegi helyzetet azok magyarázzák buzgón és komolykodva, azok próbálnak stratégiai kiutat javasolni, akik aktív közreműködői, okozói voltak a válságnak. Ez természetesen nemcsak lokálisan, de globálisan is igaz. A nemzeti csúcs résztvevőit súlyos felelősség terheli ezért a bukott rendszerért. Nemcsak a globális rendszer bukik meg most látványosan, hanem a globalitás itt felépített lokális rendszere is, amit „rendszerváltásként” szoktunk leírni. Az új rendszer alapjait csak azok tudják majd megvetni, akik az elmúlt két évtizedben is kitartottak következetes kritikájuk mellett. A nemzeten múlik, hogy kapnak-e erre felhatalmazást.

Monostori Tibor

BOGÁR LÁSZLÓ

1951-ben született Miskolcon

1973-ban szerzett közgazdász diplomát, 1986-ban védte meg doktori disszertációját.

1991-től a politikatudomány kandidátusa, jelenleg a Károli Gáspár Református egyetemen tanszékvezető-helyettes.

1987-től 1996-ig az MDF tagja, 1990-től nyolc éven át országgyűlési képviselő.

1990-től 1994-ig a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának politikai államtitkára.

1998 és 2002 között a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára.