Ápolónő Aranypánttal

Hazánkban immár ötödik éve, a nemzetközi roma napon adják át az Aranypánt-díjat annak, aki a legtöbb támogatást kapja a Roma Sajtóközpont által meghirdetett internetes szavazáson. A szakmájukban elismerést kivívó cigány aspiránsokra – akik között gyárigazgató, neurobiológus, építészmérnök és Liszt-díjas zongoraművész is volt – idén közel harmincezren voksoltak. A legtöbb szavazatot Sztojka Edina, a Békés Megyei Központi Kórház Pándy Kálmán Tagkórházának dolgozója kapta, aki erős akarattal, hiteles példaképeket követve, valamint felettesei és kollégái támogatásával felnőtt fejjel, egyedülálló anyaként szerezte meg az érettségi bizonyítványt és a főiskolai diplomát. Nem érzi magát igazi hősnek, arra a legbüszkébb, hogy 21 éves Márkó fia kiválóan megállja a helyét a rendőri pályán.

A cigány ápolónő tizenöt éve gondozza a hospice-osztályon fekvő, súlyos állapotban levő gyógyíthatatlan betegeket, hogy méltóságban tölthessék el életük legnehezebb szakaszát. Mint mondja, az elmúlt évek során nemcsak ő támogatta a daganatos betegeket, de tőlük és hozzátartozóiktól is kapott életre szóló útmutatást. Ők tanították meg arra, hogyan kell értékesen élni…

Tanulni a nehézségekből

A Békés Megyei Központi Kórház Pándy Kálmán Tagkórházának hos­pice-osztálya a megszokottól eltérő hangulatot árasztó kórházi részleg. A bejáratnál elhelyezett vendégkönyvben azok a megható bejegyzések sorakoznak, amelyekben a hozzátartozók köszönetüket és hálájukat fejezik ki a szeretteiket gondozók iránt. A szobákhoz vezető falakon általános iskolás gyerekek bátorító és vigasztaló szavait tartalmazó, színes virágokkal illusztrált képek sorakoznak.

Sztojka Edina, az osztály diplomás ápolónője, aki nemrég kezdte meg éjszakai műszakját, éppen egyik betegének olvas fel. A törékeny testalkatú nyugdíjas férfit másfél hónapja műtötték gyomordaganattal. Az elmúlt hetekben nagyon sokat fogyott, meg is lepődünk, amikor megtudjuk, hogy nemrég még nehéz fizikai munkát végzett, ráadásul aktív korában rendszeresen sportolt is. Könnyeivel küszködve fogalmazza meg érzéseit arról, hogy az elmúlt hetekben két szobatársának is lefogták már a szemét. Ahogy mondja, a kórházi ágyon fekve minden egyes gesztus, kedves szó, simogatás vagy éppen mosoly jelentősége hihetetlen mértékben felértékelődik. Miközben beszélgetünk, megmutatja az asztalán heverő helyi újságcikkeket, amelyek az utóbbi időben jelentek meg Edináról, az év hétköznapi roma hőséről…

Az eleven természetű, szép arcú, barátságos ápolónő őszintén beszél arról, hogy először el sem akarta hinni, a tudósokat és művészeket is felvonultató jelöltek közül éppen őt tartották a legérdemesebbnek arra, hogy az Aranypántot viselje. Edina szegény családba született. Édesanyja és édesapja is új családot alapított, lázadó, szeretethiányos, nehezen beilleszkedő gyermekké vált, aki folyamatosan vágyott a figyelemre. Szülei válása után kamaszként rossz társaságba keveredett. Fennállt a veszélye annak, hogy – miként fogalmaz – végleg elcsúszik. Szerencsére a betegápolás és a gyógyítás már kisiskolásként vonzotta, ezért egészségügyi szakközépiskolába iratkozott. A szerelem azonban közbeszólt: 16 éves volt, amikor világra hozta fiát, a ma már 21 éves Márkót. Az iskolaelhagyás és a korai gyermekvállalás azonban különös módon nem törte össze, hanem új irányba terelte buktatókkal terhelt korábbi életét. Ezt főként annak tulajdonítja, hogy mindig nagyon erős volt benne a fia és az önmaga iránti bizonyítási vágy.

– A gyerekem születése előtt mindig azt éreztem, hogy két út áll előttem: vagy nagyon mély szakadékba zuhanok, vagy megpróbálom feljebb tornázni magam. Bár a gyermekem apjával végül elvált az utunk, de egyedülálló anyaként sem estem kétségbe, olyan családot akartam, ahol a fiamnak mindent megadhatok, amit én magam nem kaptam meg. Kislányként gyakran értek atrocitások a származásom miatt, de ma már nem érzem úgy, hogy le kellene hajtanom a fejem, mert az érettségi és a diploma megszerzésével felépítettem magamnak egy erős pajzsot. Nem szégyellem, hogy cigány vagyok, nem érzem magam kevesebbnek, mint a nem romák. Erre nevelem a fiamat is, aki rendőrségi állományban van, és kiválóan helytáll a tiszthelyettesi képzésen. A munkatársai megbecsülik, a romák viszont gyakran rácsodálkoznak arra, hogy Márkó milyen szoros kapcsolatban áll a rendvédelmi szervekkel, csak épp nem azon az oldalon, mint ahogyan azt a cigányokról feltételezni szokták – visz a beszélgetésbe némi keserűséggel fűszerezett humort Edina.

Majd hozzáteszi, számára az emberek valódi értékét nem az szabja meg, hogy van-e diplomájuk, hanem az, hogy tisztességesek-e. Azt is hangsúlyozza, hogy számos mélyszegénységben élő roma és nem roma családot ismer, akik követendő példát mutatva, becsületesen nevelik a gyermekeiket. Az ő felfogása szerint ezek az emberek az igazi hétköznapi hősök.

Saját küzdelmeivel kapcsolatban megjegyzi, hogy egyrészt mély istenhite, másrészt a folyamatosan előtte tornyosuló akadályok edzették meg, és formálták a jellemét abba az irányba, hogy a helyén kezelje és sikerként élje meg mindazt, ami vele történt.

Aranypánttal, diplomás ápolóként is rendszeresen jár napszámba meg dinnyét árulni, ahogy fogalmaz, alig várja, hogy újra együtt dolgozhasson azokkal az emberekkel, akik húsz évvel ezelőtt, a legnagyobb szükség idején megbíztak benne, és munkát adtak neki. E nélkül a támogatás nélkül egyedülálló anyaként, a kórházi munkája mellett nem tudott volna tanulni.

Humánus gondozás

Beszélgetés közben Edinát egyszer csak elszólítja a kötelesség. Visszatéréséig a kórház ápolási igazgatójával beszélgetünk. Mészáros Magdolna negyven éve dolgozik az intézményben, és oktat a helyi főiskola ápolói szakán is, ahol néhány éve Sztojka Edinát is tanította. A szakember úgy véli, hogy az ápolónő tiszteletre méltó egyéni sikeréhez hozzájárult az őt körülvevő, lelkesítő szakmai környezet is.

Az ápolási igazgató büszke arra, hogy a hospice-osztály egyike a kórház családbarát minősítéssel rendelkező részlegeinek. Az intézmény vezetése 1994-ben – a hazai kórházakat tekintve az elsők között – hivatástudatból vállalta a hospice-ellátást. Mészáros Magdolna arról is tájékoztat, hogy Magyarországon összesen 18, tehát nagyon kevés egészségügyi intézményben nyújtanak speciális fizikai és lelki segítséget a súlyos állapotban levő daganatos betegeknek, hogy életük utolsó, legnehezebb szakaszát méltóságban tölthessék el.

– Gondos ápolással, megfelelő táplálkozással és tanácsadással a betegek élete akár egy évvel is meghosszabbítható. Állapotjavulás esetén haza is utazhatnak, ugyanakkor biztonságot jelent számukra, hogy ha szükség van rá, bármikor visszatérhetnek a kórházba. A folyamatos halálközeli lét feldolgozására nem mindenki képes, hiszen ahhoz nagyon komoly lelkierő kell. A kórház ezért mentálhigiénés szakember és pszichológus bevonásával is támogatja az ápolók munkáját. Az osztályon szoros a betegek, a hozzátartozók és az ápolók kapcsolata. Az otthonos hangulatú szobákban a családtagok akár bent is alhatnak, közösen ünnepelhetik meg a név- és születésnapokat, de arra is van lehetőség, hogy az ápolók elkészítsék az érintettek kedvenc ételeit. Vagyis sokkal kötetlenebb az itt-tartózkodás, mint a többi kórházi osztályon.

Mészáros Magdolna elmeséli, hogy ezt a szemléletet egy amerikai egészségügyi csapattól vették át, akik a 90-es években Texas államból érkeztek Gyulára, hogy bemutassák a helyi kórházban az akkor még úttörőnek számító módszert. A magyar szakemberek meglepődtek azon a nyíltságon, ahogyan a tengerentúliak a halálról és a betegjogokról beszéltek, hiszen hazánkban ezek akkor még tabutémának számítottak. Az amerikaiak arra biztatták magyar kollégáikat, hogy őszintén beszéljenek a végstádiumban levő betegekkel, ne titkolják el állapotuk várható következményeit, hogy az osztályon fekvőknek legyen esélyük elrendezni anyagi, illetve családi ügyeiket, és nyugalomban búcsúzhassanak el szeretteiktől, e világi életüktől.

Inspiráló példa

Visszatérve munkájából Edina arról mesél, hogy máig élénken emlékszik arra a napra, amikor tizenöt évvel ezelőtt, fiatal édesanyaként, egészségügyi végzettség nélkül, bekopogott a gyulai kórház hos­pice-osztályára azzal a szándékkal, hogy ápolónő lesz. Boldog volt, hogy Pakai Tímea főnővér bizalmat szavazott neki, igyekezett nagyon komolyan venni a rábízott feladatokat. Kezdetben papírügyeket intézett, ma már a példaképének tartott főnővért leszámítva, ő az osztály egyetlen diplomás ápolója. Ráadásul együtt dolgozik a hospice-osztályon édesanyjával is, aki éppen lánya kedvéért váltott a belgyógyászatról a hospice-ra, és időközben szakápolói vizsgát tett.

– Gyermekként nagyon hiányzott nekem a biztonságot nyújtó otthoni légkör. Talán ezért éreztem erős elhivatottságot arra, hogy azoknak a rákos betegeknek segítsek, akiknek a hospice-osztály a végső otthonuk. Akkor még nem sejtettem, hogy nemcsak én nyújtok majd támogatást nekik, hanem a betegek és a hozzátartozóik is rengeteg útravalóval látnak el engem. Lényegében ők tanítottak meg helyesen élni. Közöttük soha nem érzem a származásom miatti megkülönböztetést, a haldoklók kezét fogva már nem számít a bőrszín… Hiszek abban, hogy Isten akaratán múlik, hogy meddig élünk, de ha én a legjobb tudásom szerint mindent megteszek a betegekért, akkor békében tudom elengedni őket.

Edina – aki szakdolgozatát a hozzátartozók gyászáról írta – megrendítően beszél arról is, hogy az ápolók a híd szerepét töltik be a beteg és családtagjai között. Minél terheltebbek ezek a kapcsolatok, annál nehezebb és fájdalmasabb a rokonok közötti búcsúzás. A hospice-osztályon mindenki sokkal koncentráltabban látja az élet értékét, az elszalasztott esélyeket, a lényeges és a lényegtelen dolgok rangsorát, mint az átlagos hétköznapokon.

A szakember úgy véli, hogy bár soha nem késő, de a problémás emberi kapcsolatokat nem a beteg halálos ágyán kell rendbe hozni, hanem lehetőség szerint sokkal hamarabb, egész életen át tartó folyamatként. Számára ez a legfontosabb tanítás, amelyet a betegektől és hozzátartozóiktól kapott.

Végezetül azt hangsúlyozza, hogy mindig az a cél vezérelte, hogy felülírja azt a cigánysorsot, amit a társadalom és az őt körülvevő közösség a születésekor elrendelt számára. Tisztában van azzal, hogy munkájával ma már ő is inspiráló példát szolgáltathat a szegénységből kitörni vágyóknak. Ezt a küldetést is fontos missziónak tartja.