Arcképek Kádár titkosszolgálatából
Szinte fehér foltnak számító terület feltárásába fogott a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB). A szocializmus állambiztonsági vezetőinek történetét, rajtuk keresztül pedig a szervezet jellemzőit és működésének lényegét szeretné bemutatni a közvéleménynek. Érdekes és izgalmas köteteinek sorát folytatva nemrég egy alapművet is megjelentetett a témában. A bizottság elnökével, Földváryné Kiss Rékával beszélgettünk.
– Miért lettek most olyan fontosak az egykori állambiztonsági vezetők?
– Azt láttuk, hogy az igazságétel, az aktanyilvánosság, besúgóhálózat kérdése továbbra is a közbeszéd része, de szinte mindenki csak az ügynökökre fókuszál. Úgy érezve, ha minél sikeresebben tárjuk fel ezen a területen a múltat, akkor mindent meg is oldottunk. Ezen akar fordítani Krahulcsán Zsolt történész hiánypótló könyve, a Pártállambiztonság – Arcképek Kádár titkosszolgálatából is, amelynek a szerkesztését én vállaltam. A közvélemény ugyanis nem ismeri azokat az állambiztonsági vezetőket, akik a Kádár-rendszer kulcsfigurái voltak. Közös nevezőjük, hogy mindegyikük jelentős szerepet játszott a forradalom utáni brutális megtorlásban.
– Akkor kezdték állambiztonsági pályafutásukat?
– Van, aki már jóval korábban. Tipikus életút Harangozó Szilveszteré. Ő például 1949-ben került a politikai rendőrség, akkori nevén az Államvédelmi Hatóság kötelékébe, és ott volt még 1989-ben, a rendszerváltás évében is. Magyarán egész felnőtt életét az állambiztonság szervezetében töltötte. Péter Gábor bizalmasa volt, majd túlélte főnöke bukását, és az 1962-es elbocsátásokat is. Különösen fontos és bizalmas területeken dolgozott, idővel úgy ismerték, mint Aczél György állambiztonsági jobbkezét.
– Pedig el kellett volna tűnnie, hiszen a népi legenda szerint Kádár szétzavarta az ÁVH-t, erről szól Moldova regénye, Az elbocsátott légió is…
– A forradalom után Kádár nem rendelkezett megfelelő erővel, ezért egy formális igazolóeljárás után megtartotta az ÁVH-sok 90-95 százalékát. A Rákosi-féle politikai rendőrség második-harmadik vonalával végeztette el a forradalom utáni megtorlást. Az állítólagos enyhülés kezdete, vagyis 1962 után pedig elvitette a balhét néhány volt első vonalbeli ÁVH-ssal. Főként azokat az államvédelmi tiszteket állította félre, akik sokat tudtak róla is. Elvégre Kádár belügyminiszter volt a Rákosi-korszakban, és részt vett a párton belüli leszámolásos eljárásokban is. Elég a Rajk-perre utalni. Majd Kádárt is elkapták a gépezet fogaskerekei, ő is ült három évet Rákosi börtönében.
– Elküldte Kádár a sokat tudó embereket, de legtöbbjük puhára esett, fontos pozícióba került. Miért?
– Ezek az egykori állambiztonsági tisztek a gazdaság, a kultúra, a diplomácia, a tudomány és a sajtó, a rádió, illetve a televízió közegében tevékenykedtek tovább, természetesen vezető beosztásokban. Kádár számára az volt a lényeg, hogy kikerüljenek az állambiztonság rendszeréből, ne bomlasszanak ott, ne fordítsák ellene a szervezetet. Az elbocsátottak nyugton is maradtak, új helyükön megfelelő feladatokat kaptak, tehát értelmezhették úgy az életükben bekövetkező változást, hogy továbbra is a pártot és a kommunizmus ügyét szolgálják – mint ahogyan úgy is volt. És egzisztenciálisan is jó helyzetbe kerültek.
– Kimondhatjuk, hogy az így létrejövő háló lefedte a társadalom és a közélet teljes irányítási szintjét?
– Hogyne. Ezek az emberek a rendszer szürke eminenciásai, megbízható pillérei lettek. Tömpe István például Münnich Ferenc mellett szervezte meg a forradalom utáni megtorlást, majd 1962 és 1974 között ő volt a Magyar Rádió és Televízió első elnöke. Testvérét, Tömpe Andrást, aki minden jel szerint szovjet kém volt Dél-Amerikában, Kádár kikérte Moszkvától, hogy 1959-től megszervezze a magyar hírszerzés rendszerét. Idővel félreállították, de hogyan! Pályája végén a könyvkiadók szakmai egyesületének vezetője lett.
– Sok leszerelt állambiztonsági tiszt került diplomáciai területre is…
– Például Rajnai Sándor. Ő az ötvenhatos megtorlás idején a különleges ügyeket vitte, például ő felelt a Bibó-per vagy a Nagy Imre-per lebonyolításáért. Később ő hozta létre a hírszerzés rezidentúrahálózatát. Miután az állambiztonságtól nyugdíjazták, előbb bukaresti, majd moszkvai nagykövet lett, és még 1989 nyarán is ezen a különösen fontos állomáshelyen dolgozott.
– Krahulcsán Zsolt kötete azt mutatja, tarka volt a paletta. Négyelemis káderek, hat nyelven beszélő entellektüelek… Hogy festett ez a rendszer?
– Ha megnézzük a NEB internetes adattárát, akkor azt látjuk, hogy akik veréssel, kínzással, zsarolással kényszerítették ki a vallomásokat a letartóztatottakból a forradalom után, döntő részben alacsony végzettségűek voltak. De ez nem jelentette azt, hogy a politikai rendőrség szintjein lévő, képzettebb, művelt, nyelveket beszélő személyek ne lettek volna kevésbé kegyetlenek. Komoly szellemi tőke koncentrálódott a felső rétegben, okos profikról, de tisztességtelen emberekről beszélünk.
– Mennyire tartotta szoros pórázon a párt az állambiztonságot?
– Kézi vezérléssel irányította. Mint már szó volt róla, Kádár nem új emberként lépett a színre 1956-ban. Részt vett a Rákosi-diktatúra kiépítésében, összegyűjtötte annak a tapasztalatait, tudta, hogy az állambiztonság kulcsszerepet játszik a kommunista hatalom megtartásában. De azt sem akarta, hogy túlnője magát, mint 1956 előtt a gyűlöltté vált ÁVH. Ezért az állambiztonság semmiféle önállóságot sem kapott. Ezenkívül annyi volt a különbség a múlthoz képest, hogy a Rákosi-féle nyílt erőszakkal szemben a kádári állambiztonság rejtettebb, manipulatívabb eszközökkel dolgozott. Persze csak az ’56-os bosszú után. Kulcsszava a bomlasztás és a lejáratás lett. Harangozó Szilveszter volt ezeknek az egyik nagymestere. De Krahulcsán Zsolt kötetében olvasható az is, hogy Horváth József arról beszélt egy belső, belügyminisztériumi fórumon 1989 nyarán: olyan modellváltásra van szükség, ahol az MSZMP kormányzását támogató parlamenti többség jön létre. Hozzátette, szükséges az is, hogy a közvélemény előtt lejáratódjon és elítéltessen minden olyan erő, amely a modellváltást robbanásszerű helyzet felé tereli, és amely az MSZMP választási vereségét tűzte ki céljául. Ez volt a lényeg.
– Nyilván efféle gondolatok jegyében kezdődött meg a spontán privatizáció is 1987-ben, ami biztosította a szocialisták gazdasági hatalomátmentését, hogy aztán politikai hatalommá tudják konvertálni 1994-ben…
– A modellváltás lehetett akkor a legfontosabb feladat az állambiztonság számára. Kik dolgoztak ezen? Szerintem a listák önmagukban nem mondanak sokat, csak a nevekhez kötődő történetek, életpályák pontos ábrázolása segít megérteni mindazt, ami történt. Ez Krahulcsán Zsolt kötetének legnagyobb erénye. Óriási történészi munkára, sokféle forrásból származó adat- és dokumentumhalmaz átvizsgálására, letisztázására volt hozzá szükség. Csak így mutatható be a Rákosi- és a Kádár-rendszer kontinuitása, az állambiztonsági szervezet mindvégig meglévő pillérszerepe és az, hogy ez a vertikum egészen 1989-ig, de ha az átmentéseket vesszük, akkor még azon túl is működött.
– Kimondhatjuk-e, hogy ez az állambiztonsági rendszer valójában morális szeméthalmaz volt? Krahulcsán Zsolt hoz egy példát, amelyben a szervezet beavatkozott egy igazságügyi eljárásba, és futni hagyott egy nyereségvágyból gyilkoló pufajkás főhadnagyot. Mondván, szükség lehet még rá, ha ’57 márciusában újrakezdődik a forradalom, ahogy ezt a MÚK jelszava hirdette. Nem kezdődött újra, az illetőt pedig március után lefogták, és mint rablógyilkost ki is végezték.
– Más súlyos bűncselekményeket, törvénysértéseket is elkövettek. Miniszteri parancsra három nap alatt kivizsgáltak egy állítólagos kémügyet, újabb három nap után pedig „már lógott is pali”, ahogy ők mondták. Ez már Kádár korában volt! A közös bűn, az ebből fakadó titok, a törvényfölöttiség érzete tartotta össze ezt a réteget. Érezték, ha kis túlzással három nap alatt felakasztathatnak valakit, akkor bármit megtehetnek. Érinthetetlennek gondolták magukat.
