Arcuk, nevük lett a tetteseknek

– Egy nemrég rendezett konferencián egy külföldi kutató gratulált a születésnaphoz, majd azt kérdezte, hogy miért csak tíz-, és miért nem 30 éves már a NEB…

– A rendszerváltás óta eltelt immár több mint három évtized során a pártállami múlt feltárására vállalkozó történészek, jogászok, politikusok egyaránt jelentős erőfeszítéseket tettek a Rákosi- és Kádár-korszak történeti örökségének bemutatására, nemegyszer éles szakmai és közéleti viták közepette. Nyilván elég, ha csak az igazságtétel körüli éles szakmai és közéleti összecsapásokra utalok. Komoly eredmények is születtek, például a kommunista diktatúra áldozatai emléknapjának bevezetése vagy a Terror Háza Múzeum megnyitása.

Ebbe a folyamatba kapcsolódott be a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tíz évvel ezelőtt. Hálásak vagyunk az előttünk járó neves professzoroknak, tanárainknak, hogy tanácsaikkal, munkájukkal, közös projektekkel segítették és persze segítik ma is a NEB tevékenységét. Velük és a többi kutatóműhellyel is intenzív párbeszédben vagyunk azóta is. A NEB tagjait és az őket segítő kutatókat kettős cél vezérli. Egyrészt elköteleztük magunkat, hogy munkánkkal mi is hozzájáruljunk a kommunista diktatúra áldozatai előtti tisztelgéshez, a magyar társadalmat ért veszteségek feltárásához, a korszak generációkon át ható egyéni és kollektív traumáinak bemutatásához. Másrészt azt szeretnénk minél részletesebben a nyilvánosság elé tárni, miként működött a diktatúra, kik és hogyan érvényesítették a különböző döntéshozói és végrehajtói szinteken a kommunista párt uralmát a szovjet megszállás kezdetétől egészen a pártállam bukásáig.

– Mit tart elnök asszony a legfontosabbnak az eddig elvégzett munkából?

– Tíz éve elkezdett kutatásainkkal rá tudtuk irányítani a figyelmet a kényszer-kollektivizálás tapasztalattörténetére, a hagyományos paraszti társadalom felszámolásának, a diktatúra területfejlesztési politikájának máig ható társadalomtörténeti következményeire. Illetve közelebb kerültünk az egyházakkal szemben folytatott politika hétköznapi aprómunkájának, de a keresztény közösségek mindennapi ellenállásának is a megismeréséhez. Nagy eredménynek tekintem azt is, hogy az 1956 utáni megtorlás minden eddiginél teljesebb feltárását célzó kutatásunk során a politikai nyomozók, ügyészek, bírák karrierútjának bemutatásával neveket, arcokat kaptak a megtorló gépezet tagjai.

– Azt mondja, hogy a családok generációkon áthúzódó félelmének feloldása is feladatuk. A rendszerváltás több mint három évtizede sem lett volna elegendő, hogy csillapodjék a szorongás?

– Nem volt elegendő. Még ma is mindennapos tapasztalatunk, hogy a kényszerű elhallgatás nem szűnt meg, a traumák nem oldódtak fel 1990-nel, a félelem csak nagyon lassan oszlik. Épp arról van szó, hogy a NEB a kutatásaival tágabbra akarja tárni a kapukat, hogy hozzáférjünk a múltunkhoz. A történelem a közösségi emlékezetben él, az identitásunk része, ezért kell elbeszélni, mi történt velünk az elmúlt évtizedekben. Kiállításainkkal, interjúinkkal, a találkozásokkal, de a tanároknak tartott továbbképzésekkel is a tabuk oldását kívánjuk elősegíteni.

– Éles vitákról is szólt az előbb. Kikkel és miért, milyen kérdésekben kellett összecsapniuk az elmúlt tíz évben?

– Új intézményként, a fiatalabb kutatói generáció képviselőiként igyekeztünk új témák felé fordulni, az ismert források esetében pedig új szempontokat felvetni. Mindez nyilvánvalóan ütközött más kutatók eredményeivel. Hogy egy példát hozzak, a vidéktörténeti kutatásaink nyomán kirajzolódik a Kádár-korszak eltérő megítélése; mi az erőszakkal végrehajtott kollektivizálást nem modernizációs sikertörténetnek, sokkal inkább egy jóvátehetetlen veszteségekkel, tengernyi szenvedéssel, máig ható traumákkal járó eseménysornak látjuk.

– Több külföldi kutató is elmondta, a Nyugat nem érti, mi történt itt a diktatúra évtizedeiben. Miért?

– A második világháború nyomán kialakult geopolitikai helyzet eredményeként Nyugat- és Kelet-Európa történeti tapasztalata gyökeresen eltért. A kommunista diktatúrát a Szovjetunió megnövekedett érdekszférájába kerülő országoknak kellett átélniük. Ez ugyanakkor lehetőség is számunkra. Noha a XX. század sok konfliktust hozott Magyarország és a szomszédos államok viszonyában, a diktatúra során egyaránt átélt erőszakos elnyomásnak, a szabadság és a függetlenség hiányának emlékezetét mindannyian el akarjuk mondani saját nemzetünknek, de általában az európaiaknak is. A NEB különböző társintézményeit ez a cél vezérli, egymást segítve, vállat vállnak vetve küzdünk azért, hogy amit mi átéltünk 1945 után, azt Nyugaton is értsék. Nekünk 1956, 1968, 1981 közös szabadságkód, és ezt azokban az években a vasfüggöny nyugati oldalán élők is értették. Az a feladatunk, hogy ezek a szabadságküzdelmek ne kophassanak ki az európai emlékezetből.

– Egyik nyilatkozata szerint a NEB hiánypótló kutatásokat folytatott. Vannak még fehér foltok, amelyek felderítésre várnak?

– A XX. század második felének történelme a rendszerváltást is beleértve nem érthető meg pusztán magyar nézőpontból, itthon keletkezett dokumentumok alapján. Ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, szükség volna mind ma még nem hozzáférhető nyugati, mind szovjet forrásokra. Részeredmények születtek ugyan, de egyre nyilvánvalóbb, hogy a ma még ismeretlen iratok nélkül nem tudjuk például pontosan meghatározni, mi volt a mozgástere, milyen reális lehetőségei adódtak az országnak 1945-ben, 1956-ban vagy akár 1989-ben. Milyen belső és külső, rejtett folyamatok vezettek el a politikai fordulathoz? Miként viselkedett például az állambiztonság az 1970-es, 1980-as évtizedben? Milyen volt a szovjet blokkon belül a KGB viszonya a többi szolgálathoz, és miként viszonyultak egymáshoz a különböző országok politikai rendőrségei? Zajlott-e két-, esetleg többoldalú együttműködés egyes ügyekben, vagy mindent a szovjetek kezdeményeztek és irányítottak? Vagy vegyük az 1945–1956 közötti koncepciós pereket. Ezekről a törvénytelen eljárásokról kétségkívül összehasonlíthatatlanul többet tudunk ma, mint mondjuk tíz-húsz éve, de bármennyire meglepő is, ha szisztematikusan vizsgáljuk a ránk maradt bírósági aktákat, akár csak a kivégzéssel végződött eljárásokéit, nagyon sok új információhoz juthatunk, megrázó, tragikus történetekkel, sorsokkal szembesülhetünk. Ennek az iratanyagnak a feldolgozása, az eljárásokat lefolytató személyek életútjának rekonstruálása természetesen több intézmény és kutató összehangolt munkáját igényli. A NEB igyekszik ennek a kutatásnak a katalizátora lenni.

– Egyre többször kerül szóba az iskolák, a nevelés világa. És a virtuális tér, ahová be kell vinni a kommunista diktatúrák történetét. Lengyelországban két történelmi videójáték is készült a nemzeti kurzus idején. Kövér László házelnök azt mondta egy beszédében, hogy akié a szerver, azé az emlékezet…

– A tudományos kutatómunka mellett megalakulásunktól kezdve ugyanolyan súlyt fektetünk az eredményeknek, a felgyűlt ismeretanyagnak a magyar társadalomhoz és különösen a fiatal korosztályokhoz történő eljuttatására. Ismeretterjesztő filmjeinken keresztül, rendhagyó történelemóráinkon, tanulmányi versenyeink résztvevőiként számos diák szembesülhet nagyszülei nemzedékének feledésbe merülő XX. századi sorsával, sokáig elhallgatásra ítélt történeteivel. A virtuális térben megszerezhető ismeretekre gondolva tematikus honlapokat indítottunk az 1945-ös erőszakos hatalomváltás és elitcsere, a vidéki társadalmat sújtó szovjetizálás, a kommunista diktatúra elnyomó módszerei, illetve az 1956-os forradalmat követő megtorlás bemutatására. Meggyőződésünk: úgy tehetjük a legtöbbet annak érdekében, hogy a magyar társadalom a maga valóságában ismerje meg a diktatúra keserű évtizedeit, ha a kutatásaink során megszerzett ismereteket a lehető legszélesebb körben adjuk közre.